Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-11 / 6. szám
175 nem történt — jól reggelizett, s azon fölül olly reménynyel jött haza, hogy Jenny kisasszony újra veeni tőle tanítási órákat, s aztán majd igen gyakran hivandja meg reggelire, mert Alexandrás Triptolomeus Erasistratus , mint minden lángész , kissé kotynyeles. Nyolcz nap múlik el, az öreg tanító naponként várja, hogy Jenny őt hivatja. Miután ez nem történik meg, eltökéli , hívatlanul tisztelkedni nála. Lakához ér s kérdi a kapust, honn van-e még Desgrillons Jenny kisasszony ? A házőr egy darabig szemléli őt, aztán szól: — Jenny kisasszony nincs itt. — Tehát máskor jövök , de mondja meg ön neki, hogy Alexandrás úr, ki egy hétig türelmetlenül várta üzenetét, itt volt, mintléte felől tudakozódni. Érti ön? A gazember nem felel. Ezen emberfajnak szokása, kopott ruhák iránt igen gorombának lenni. Távoztában így szól az öreg : — Bizonyos vagyok benne, hogy holnap hivatni fog. Szegény Alexandrát, csalódtál! A jó öreg nem reszeli az utat.... még egyszer, kétszer, háromszor megy oda, de a kapus mindig azt mondja : — A kisasszony kiment, vagy a kisasszonynyal nem lehet beszélni. Ez keserűi az öreget. Egy reggel, midőn ismét kérdezősködik s ugyanazon elutasító feleletet kapja, igy szól haragosan : — Jenny kisasszonynyal nekem igazság szerint mindig kellene beszélhetnem, nekem, ki tanítója vagyok, ki első drámai tanulmányait vezérlőm, ki belőle Marst csináltam volna, ha nem lett volna olyan önfejű. Most, házőr, mondja meg Jenny kisasszonynak, hogy sohasem fogom többé meglátogatni; ha látni kíván, tudja lakómat , hivathat vagy maga jöhet hozzám. Mondja meg ezt neki, kapus, az én nevemben ! Felelet helyett a kamasz bevágja laka ablakát az öreg orra előtt. Ez megy, de most nem dörzsöli kezeit. — Ő a nők, a nők! sóhajt magában mélyen elkeseredve. Cato azt állítja, hogy bölcseség és ész össze nem fér a nők lelkével. Catull is ismerő e gyönge, hálátlan nemet. A nők esküi, mondja ez, a szél szárnyára s a habok felszínére vannak vésve. Mától kezdve Cato és Catull véleményén vagyok, s azt mondom Virgil barátommal : „Varium et mutabile semper foemina!“ Az idő haladt. Az öreg mit sem hallott tanítványa felől. Szándékához híven, azóta nem kérese fel őt többé, mindazáltal az agg költő szíve mélyében Jenny sorsa iránti részvét szendergett, s valahányszor kiment, első gondja volt, minden színlapot átolvasni, hogy egyiken van másikon tanítványa nevét megtalálja. De sohasem látta a többi színésznők sorában e nevet : Desgrillons Jenny. — Ez igen különös! szólt magában. Nagyon ritkán kell föllépnie. Vagy tán más nevet választott volna? Könnyen meglehet , hogy az előbbenit igen egyszerűnek találta. Szegény gyermek! Nem a név az, ami tehetséget ad; a tehetség az, mi nevet szerez. (vége következik.) Csalánkoszoru. Hazámhoz. Szép kikötővel gazdag tengered, oh haza, nincs még , Mellyen büszke hajó szállana kincsek után. Oh pedig annyi könyüt öntöttél bús szemeidből, Hogy roppant tenger gyülhete árjaiból. Mentovich. Él magyar! ,Él magyar1. Élni tehát mindegy, s nem lenni halottnak?» Nemzetem! élni ha vágysz , tégy, s a halálban is élsz. Áll Buda ! „Áll Buda még1.“ szólott a költő lelkes örömmel. Én szomorún kérdem : agg Buda melly korig áll? Pajor István. Czáffolat. — Pajor István ,Sujtás* czimü epigramjára. — Vérünk sujtásos, mert volt az sújtva ezerszer , Kölcsey sujtással sújtani hát nem akart. Nagy Antal. Egy fiatal íróhoz. Munkádban sok uj , és sok jó eszmére találtam. Csakhogy az uj mind rész , s kölcsönözöttek a jók. Megnyugtatás. A himlő pusztít dühösen ; Kunegunda remeg , fél, Hogy szépségét elrablani fogja a kór. Gundi ne félj ! mit nem nyertél a mostoha keblű Természettől, a kór nem vehetendi el azt. Balla József. Az ifjú. „Várj kissé, te világ1.“ szól föltárt karral az ifjú. Ám a világ nem vár, s válasza: ,Érj te utal! — Gregus A. Javulási szándék. Mikor térsz már az eszedre, te Sándor ? Tivornya éjjeled és napod. Az istenért! hisz az ördög elvisz, Ha még soká igy folytatod. Szeretetreméltó barátom, Nézd meg csak a tükörben magadat; Hát ember az, akit ott látsz? — mennykő! Tükröd kisértetet mutat. Fiú! légy hát okosabb valahára ; Szedd rendbe rendtelen életedet. Hidd el, kedves pajtásom , az ember korhelység nélkül is ellehet. Naponként egy messzely borocska.... Én úgy hiszem, ennyi untig elég. S mi a szerelmet illeti : jobb lesz Talán szeretők helyett feleség..... De mit beszélek ? mit beszéltem!.... Messzely borocska és feleség ? Én és feleség! én és messzely bor! No hisz csupán az kellene még. Ő nem, nem engem a rendes élet Időnek előtte megölne, tudom. Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életúton ! — — Petőfi: 176