Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-02-09 / 12. szám

v­ tül kasul, alóluk bársonyzöld mohar , cziczkóró és fülfa sarjadzott kifelé buja csomókban. A verhenyes kéménynyel ellentétben vidoran fehérlett a házikó átmeszelésű keleti és déli oldala. Belső osztályzatát konyha, rácspóczain gondosan rendezett virágmázos faze­kai-, tálai- és kancsóival, tápkamra, szoba és benyíló tevék. Két magasra tornyosodó vánkosok­ és dum­ákkal halmozott ágy, sárga posz­tóval borított magas támaszó zselyeszék kar nélkül, néhány fekete bőr- vagy fa­szék, két asztal, a nagyobbik nyolczszögű csillaggal közepén, veres csikós ru­határ, kékes szekrény s középnagyságú alföldi sárkemencze széles deszkalóczá­­val körülte egészíték ki a szoba egyszerű, avult, tiszta, tulajdonosának hajdani jobblétét tanúsító bútorzatát. Az ágyak egyikének félig bontott végén, a kopott paplant elfedőleg lehető leg­jobb pettegetett selyemkendővel takarva mintegy kilenczéves gyerkőcre hevert hurutlázban. Félig csukott szemei nyugtalanul forogtak dagadt héjaik alatt. Kigyult arczain égetve gyöngyözött a veríték homlokáról. Kipattogzott szomjas ajkai perzselő lángot lihegtenek. Tüdeje mind szőkébben kapá a lélekzetre szükséges léget, mel­lében a halálhörgés tompább és tompább jön. — Nagy isten ! oda van fiam, egyetlen gyermekem — rebeg fuladozó han­gon az ágy mellett álló nő — segítsen rajta, orvos úr, ha lehet, mentse meg őt, mentse meg, mindenre kérem, a mi szent. E kevés szó anyai szívből eredett s épen azért szívhez is szólott. Ha kétségbesést akarsz festeni, kezdő művész, állj elő ecseteddel s láss hal­dokló gyermeke felett virasztó anyát. Az orvos tudta, hogy minden gondredő homlokán egy egy nyíl a rajta csüggő, fürkésző anyai szemekben. Míg a beteg gyermek üterét tapogatá, olly kifejezést ügyeknek adni arczának , hogy abból aggalmat ki ne lehessen olvasni. — Anyai rettegése természetes, de túlságos, mond az orvos a részvét ama nyájas tekintetével, melly egyelőre bizalmat önt a csüggedőnek keblébe ; ezen izzadásra enyhülni fog a gyermek baja. — Ha pedig az isten magához veszi — folytatá a jószivü, vallásos iskola­­mester— ne busongjon, asszonyom , angyal lesz ő ott az égben is, mint volt már itt a földön. Ha mind illyen a tanuló növendék, akkor öröm, boldogság az oktató élete. Tanítványim közt ő a legszorgosabb, a legelső, erkölcsös viselete, szelídsége eléggé nem magasztalható; egész tanodámnak dísze ő. Ha éveit rö­vidre szabta a bölcs gondviselés , ám legyen , ne zúgolódjunk ellene , de ha megél, bízzunk az önmagát elősegítő ifjú természet erejében, ha megél mondom, örömére fog szolgálni édes­anyjának, nagy ember lesz belőle. Akkor síromban fogok már rothadni, de emlékezzék szavaimra, asszonyom. S mit az orvosi biztatás csak kis mértékben tehetett, az a derék tanítónak majd tökéletesen sikerült. Leggyengébb, legizgékonyabb húrját pendité ő meg a nőileg érzékeny anya szivének. Tágult imént halálba szorongó keble, büszkévé téve azon ártatlan öntudat, hogy kedves fiacskája magasztalt tulajdoninak első csiráját az ő keze ápolá gondosan s lelke pillanatnyi mámorában mártán örömit­­tassan jártató sugárzó szemeit a virulva felserdült ifjún, a viszontagságoktól szi­lárddá edzett férfiún, dicső életpályán ragyogón, mint azt az iskolamester néhány ihletett szavai tüntetők képzelgése elé, a jövőnek sűrű fátyolán keresztül. Századokra terjeszkednek az egyes ember tervei, élete pedig csak órákra van kiszámolva.

Next