Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-09-11 / 24. szám
romlatlan szív ; de mivel ez ritkább , mint az ellenkező , csak kevés ember szeret — minden czél nélkül. Ki ezt teszi, ollyan mint a nap, melly semmi állás- és czélpont felé nem törekedve, minden irány nélkül, csak melegítő, világitó hatással járja be pályakörét; ollyan , mint a tiszta folyam, melly nem csatornán vezettetik, hanem minden irány nélkül bigyódzik át a mezők virányain, s rohanva veti magát a nagyobb vizek végtelen ölébe, s örökre egyesül velök. A mai világban szerelmi czél alatt többnyire házasságot értenek, és azért, ki szerelemben czél után tekint, legalább némileg a számoló önérdek rész szelleme szállja meg, s az illy emberek ritkán érik el azt, miután leginkább sóvárognak. Mihelyt már a szerető arra gondol, hogy czélszerü-e szerelme, ez veszt azon magasztos, mennyei tisztaságból, melly olly üdvözitőleg hat reánk. Egyetlen egy czél van a szerelemben, mit mindenki bátran , s nyugodt önérzettel kitűzhet, s ez : szerelmünk tárgyát lehetőleg boldogítani, s ez által min magunknak is üdvet szerzeni. Ez főczél a házaséletben is, mellynek azonban még több alárendelt czélja van. És ez mind jó; csak az rész, ha egyik vagy másik házasfélnek mellékes, titkos czélja is van, mi pedig épen nem tartozik a ritkaságok s kivételek sorába. Szerelemben egy czélpontnál, kevés ember szokott megállapodni, a többség uj és uj élvet hajhászva, szüntelen ezt szereti kiáltozni: „ismét czélt értem!“ — anélkül talán hogy ezt valódilag elérte volna. Amor sebző nyilával minduntalan czélozgat szíveinkre, s hogy többnyire talál, annak élő bizonysága, a szerelem világtörténetének nyilvános és titkos krónikája. De vájjon igaz volna-e az, hogy „szerelemben csak addig boldog az ember, mig ezért nem ér?“ — Ezen nagy kérdés megfejtését mindenkinek saját ítéletes tapasztalására bízom. CZIM: Tudva levő dolog, hogy az emberiség nagyobb része czimbórságban siülödik, s mi sem hizelg neki úgy, mintha valódi czimét nagyobbitjuk. Azelőtt például a magyar hölgy eléggé a „kisasszony“ czimet, mert felfogva nyelvünk szellemét, jól tudá, miként e czimben némileg már a fejkötőhöz illő asszony-név is benfoglaltatik, jól tudá, hogy a „kisasszonyraól“ elébb utóbb „nagyasszony“ fog válni. De korunkban a kisaszszony-czim kicsinyeltetik el annyira, hogy sok hölgy, talán szerelmes sem tudna lenni olly férfiba, ki őt illy czimmel kicsinyíti. Korunk emberei érzik kicsinységöket, s ezt azzal igyekesznek elpalástolni, miszerint ha valódilag nem nagyok is, legalább nagyratörést, napravágyást látszanak mutatni. Innét az, hogy most sok kis ur, s majd minden rangú és osztályú hölgy „nagy sád“-oltatja magát és szinte hízik, ha ez által érzi magát megtisztelve, nagyobbítva (—?!). Azelőtt a magyar csak királyát nevezé „nagyságodénak, most illemből még a koldust is „nagysád“-olnunk kell, ha a pórnépnél kissé finomabb , czifrább ruhát visel. Hazánk legnagyobb embereit csak tekintetes urnák czimezzük , míg a legkisebb kis- vagy téniasszony is, ki talán soha egy fillérrel sem járult a közjó előmozdításához, nem pirul megengedni azt, hogy et az