Pesti Divatlap, 1847. január-június (1-26. szám)
1847-03-21 / 12. szám
AZ ELPUSZTULT PARADICSOM. (Paramythe.) Tiszta volt az ég és csillagos. Nyűgat sarkán a hold már félig lesülyedt, keleten a hajnal hasadt. Hosszú fehér ködszalag szegte be a kerek lábhatárt. Fen a gönczölök sötét mezején két üstökös delelt, ezredes pálya induló pontján; dús farkaikat tüzes seprűként ereszték dél felé, mintha két napnak rabolták volna el sugárait. A többi csillagok ép olly rendben álltak mint ma, de fényesebb-, hosszabb- és reszketőbbek voltak sugaraik. Nagy és világrendűő korszak hajnalát üdvözlé a nem rég teremtett világ. Vala a föld mint nagy bűnös, ki az igazság büntető fegyvere elöl rejtezni indul, de a lelkiismeret kiáltó szava mindenütt fülébe zúg. A szúnyadó állat nyugtalankodva fölriad, és a sima tenger meg-megrázkódik hatalmas ágyában. A puszták fölkorbácsolt homokjellegében ordító tigris szakadozott hangjait vitte a sirocco. A föld első zsenge gyümölcsei fáikról lehulltak, és a dús növényzet összezárta lekonyult virágit. A szép paradicsom völgye gyászosan feküdt az éj karjaiban, mint kirabolt nőkebel az elveszett üdv etején. Dús fügefák illatos árnyában deli férfiú szunyadott, és bűnös szép hölgy, Ádám és Éva. Fejek fölé szomorú arczczal és leesett szárnyakkal borult az élet angyala , mig párolgó lábaiknál piros gyümölcshaj fonyadott, letört almaág levelére szórva. — Aludjatok — rebegő az angyal, részvevőn, szomorún alud-23