Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-10-14 / 42. szám
mellynek főczélja felderülés. A munka heve alatt megzsibbadt szellem-növény t. i. jótékony alkony után vágy, melly harmatával és szellemével uj rugékonyságot s életkedvet öntsön ereibe, s ezt a társaságban találja fel. A társalgás ezen neme továbbá villámhárítója a dologtalan kenyék szellemének; mert az emberi lélek, mellynek isteni eredete leginkább abban mutatkozik, hogy szüntelen munkásnak kell lennie, az unalom ördöge által gyakran sötét gondolatok szövésére csábítatik. Ezért mondá a régi bölcs egy magányosan andalgó ifjúnak, ki kérdésére, hogy mit csinál, azt felelé: magammal társalkodom, „vigyázz fiam, nehogy rosz emberrel társalkodjál.“ Noha azonban, mint előre feltevők, a választottak társalkodási faj főczélja felderülés, általa egyéb mellékczélokat is érhetni el; itt t. i. alkalom nyílik külső és belső tehetségeink tovább-képezésére. A sok eszmesurlódás által véleményeink légköre tisztul, s az erösbült szem tovább és mélyebben lát; jellemünk szögletességei lesimulnak; megtanulunk idegen tett s vélemény felett higadtabban s méltányosabban ítélni, s saját egyéniségünk becsmértékét feltalálni; azon külső csínt és hajlékonyságot, mellyet műveit emberben elkerülhetlennek ugyan nem tartunk, de csak sajnálkozva nélkülözünk, egyedül társalgási gyakorlat adhatja meg s tarthatja fenn; végre nyelvbeli előadásunkra a szabatosság, hajlékonyság, s gyorsaság bélyegét nyomja. Szóval, a nevelés nagy épületének, ha a síron innen csakugyan bevégezhető, itt tétetik fel zárköve. Hogy azonban a társalkodás a most érintettük gyümölcsöket megteremje, bizonyos kellékekkel kell hogy ellátva legyen, mellyeken azok, mint termékenyítő földalapon a növény, felvirulhassanak s megőrlődhessenek. Ezen kellékek részint a társaságban megjelenő személyek, részint az ott uralkodó szellemre vonatkoznak. Ezenfelül a társalkodás szükséges járulékai gyanánt a külső formák, nyelv és öntöze t tekintethetnek, mikről egyenkint fogunk elmélkedni. TÁRSALKODÁSI SZEMÉLYTULAJDONOK. A ki mások társaságában szellemének felvidulást s tehetségeinek képződési tért keres, mindenek előtt eszébe kell jutnia, hogy emberekkel jön érintkezésbe: emberekkel, kik ha nem épen rész akaratuak , de gyengék, gyarlók bizonyosan; s hogy ennélfogva bizonyos tapintatra van szüksége, melly neki a rejtett sziklák közt biztos iránytűül szolgálván, saját egyénisége koczkáztatása, s mások sérelme nélkül vezesse a felderülés szigetébe. Áll pedig ezen tapintat abból, hogy bölcseséget eszélylyel, szilárdságot hajlékonysággal, nyíltságot tartózkodással párosítsunk. A társalgási bölcseség azon tulajdon, mellynél fogva a valót az által megtudjuk választani, nehogy e kettőt felcserélve a vártakkal épen ellenkező eredményekre jussunk s a hasznos ismeretekkel előítéletek a szép, jó és nemes iránti lelkesedéssel álizlés, csúszás-mászás, könnyelműség, hiúság tetszelgés stb. lopódzanak lelkünkbe. Ezen bölcseség nélkül, mely-