Reggeli Délvilág, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-01 / 254. szám

postabontás A -— yjjsl*C ,sy y-*- *~­c* k­U jrovCjsjU y. ' -•7 t ktsr x-o?‚­JÍo£. Kopjafa előtt t­űnődve, gyászolva állhat meg Mindszent népe egy hős va­dászpilóta jelképes sírja előtt, Ta­kács István 25 éves korában el­hunyt repülősre, volt cserkészre gondolva. A maiak talán keveset tudnak róla. Az 1917. május 2-án szüle­tett fiatal a repülőspályát válasz­totta. Az algyői körzetben is dol­gozott, oktatóként működött. Őr­mesterként szolgálva hadseregét — nyolc légi győzelme után — az orosz rátákkal vívott csatában, egy­ségéhez visszatérőben füstölgő gé­pével zuhant le a „csendes” Don partjára, 1942. október 31-én. A hír gyorsan eljutott a szülői házhoz, szeretett falujába. Meg­döbbenéssel, de szerető tisztelet­tel mondtak érte misét már no­vember 13-án. Gyászolták szülei, rokonai, barátai. Mindenki együtt érzett a szülők gyászában. A mind­szenti templomban márványtábla őrizte emlékét az első elesett piló­tának, a község első hősi halottjá­nak. E táblát 1947-ben levették, az egykori hős egyszeriben „ellen­ség” lett, így szólt a döntés. Most 50-51 év múltán az elesettek, el­tűntek neveit gyűjtve a barátok, katona- és sorstársak összefogtak. Ki tervezőként, ki alkotó mester­ként fogott kezet és szerszámot, hogy egy kopjafát állítsanak em­lékére. Október 26-án már állt az em­lékmű a díszsírhelyek között, fel­szentelésére az október 31 -ei, ha­lottak napi ünnepség keretében ke­rült sor. — „Hős nyugszik itt — jelképesen —, mivel testét a messzi orosz föld fogadta be, jeles vagy jeltelen helyen, talán közös sírban pihen. Nyugodjék békében, emlé­két őrizzük meg!” — hangzott a vigasztalás a keresztjelét intő plé­bános részéről. Gyertyát gyújtottak emlékére a régi cserkészek és a mai utódok. A költővel szólva: „Legyen csendes álma, mert nem halt meg hiába.” Ahogy ma írják: „Számunkra te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, akár a csillagok.” Régi re­pülős társ így inti a maiakat: „Tisz­telő, ki itt elhaladsz, emelj kala­pot, mert hős volt az, kiért ma itt a harang szólt.” Takács Istvánnak dr. Für Lajos honvédelmi miniszter utólag had­nagyi rangot adott—közölte Nagy István, a mártélyi fafaragó mester, a kopjafa alkotója. Mindszent népe pedig jó szívvel gondol a harcokban elesettekre, fog­ságban elhunytakra, akik parancsot teljesítettek, bátran, önfeláldozóan, mint Takács István is tette. Neve felkerül a közeljövőben avatandó emléktáblára, ahol közel 400 mind­szenti katonatársával őrzi emlékét a tisztelő utókor. Harcokban hunytak el, messze szeretteiktől. Végrendeletüket ta­lán Tollas Tibor költő Testamen­tum c. verse fejezi ki leghívebben: „S kihűlt porunk, ha visszatér az áldott / szülőföldre, szüljön ott szabadságot, / hol szemfedőnek a hazai kék ég / borul felénk... csak akkor add a békét!” Halottak napján, kopjafák előtt ezt kérik ma is a gyertyát égetők: Adj nekik Uram csendes pihenést, s az élőknek emlékőrző tiszteletet az ismert és ismeretlen ezrek iránt, innen és túl távoli tájakon, most és mindörökké. Száraz Nagy György Mindszent A DÉLVILÁG 1993. nov. 1., hétfő közelmúltban állatvé­delmi nap volt. Mind­ezt röplapok adták tudtul szé­les körben. A mi postaládánk­ba is fél marékkal dobtak be, bár egy cédulából is megértet­tük volna a mozgalom felhí­vásának célját, lényegét. A tenyérnyi röplap szövege — kiemelten — imigyen ok­tat: „Isten nem azért terem­tette az állatokat, hogy kihasz­náljuk és elpusztítsuk őket!” Nos, valóban szépen hang­zó gondolat és humánus csele­kedet az állatok védelme. Ám ennek kapcsán bennem felöt­lött egy merész gondolat. És­pedig: manapság annyiféle vé­dőegyesület alakul és műkö­dik. — Emberek! — ideje len­ne már végre megalakítani az Ember­védők „Embervédelmi Egyesületét” is. Nagy szükség lenne rá, mert az emberiség is veszélyben fo­rog! Meg kéne védeni. Mert ugyebár az ember is az Isten teremtménye...! - várkonyi - Lilával színesedik a toledói gyűjtemény Tengerentúlról hozott levelet minap a posta, írója Reggeli Dél­világgal is szeretné újsággyűjte­ményét bővíteni. Örömmel tel­jesítettük kérését, remélhetőleg azóta a „lila” is bekerült a tole­dói kollekcióba. Mit ünnepeltünk? A­z 1956-os megmozdulás az egész világ előtt óriási tett volt egy olyan hatalmas erővel szemben, mint a Szovjetunió, aki az egész világot sakkban tartotta. A földjétől, üzletétől, műhelyétől megfosztott népünk már nem bírta az elnyomást. Én is, mint több honfitársam, részt vettem az eseményekben. Mint a Makói Vendéglátó Vállalat dolgozója gyűlést hívtam össze, és megalakítottuk a Munkás Tanácsot. Azt akartuk, ami Nagy Imrének is az álma volt (életével fizetett ezért), hogy a jogos tulajdonokat visszaadják mindazoknak, akik azt létrehozták. Ez engem is magával ragadott, bíztam abban a nagy változásban, hogy ismét önálló leszek, és ha nem is lesz sokkal könnyebb az életem, de a magam ura leszek. Nagy Imre miniszterelnök a nemzet fennmaradásáért, a szovjet haderő ellen, a Rádióban, TV-ben kérte a nyugat közbelépését, de sajnos a jaj­kiáltásokat nem hallgatták meg. Most az MDF hangoztatta, hogy a külföldön élő magyarok is szavazzanak az elkövetkező választásokon. Nem tartom helyesnek, ha valaki csak akkor magyar, amikor szavazni kell, de a Nagy Imre-kormány és a maroknyi ellenálló megmentésére a fülük botját sem mozdították. Jó volt látni a szép budapesti megemlékezést, amelyre a világ minden tájáról hazajöttek, de ezek a külföldről hazajövök nincsenek tisztában azzal, hogy ez a rendszer nem ugyanaz, mint amit Nagy Imre kormánya akart. A szabadságért harcoló forradalom összeomlása után azonnali hatállyal az utcára kerültem. Nagyon nehéz időket éltem át, nem tudtam elhelyezkedni. Az élet irányt­ vetett. Végre eljött a rendszerváltás, boldog voltam. Igaz, az idő már eljárt fölöttem, de a remény, hogy visszakapom, amit elvettek tőlem, éltetett. Sajnos, most jövök rá,,Anyám,én nem ilyen rendszert akartam.” A kárpótlási jegyem megvan, csak éppen a rendszer bürokráciája miatt még olyan helyzet­ben sem vagyok, mint az elnyomó Kádár-rendszer idején. Azok, akik életükkel fizettek a magyar szabadságért, most megfordulnának a sírjukban, ha látnák azt, hogy milyen a helyzet. Négy éve lassan mást sem tudnak a Parlamentben csinálni, mint az adóztatás módosításával szorítani a népet. Ezért nem csatlakoztam azokhoz az ünneplőkhöz, akik nem tudták, hogy mit ünnepeltek. Ha ezt a felszabadulást, akkor sírni tudnék. Ha Nagy Imre forradalmának évfordulóját, akkor helyeslem. Az a kormány megérdemli, hogy neve örök időkre példa legyen nemzetünk számára. JUHÁSZ LAJOS Makó M­ent a sötét, rémesen sö­­folyamba. Búcsúpillantást ve­­tet utcákon. Néha ráné­­zett a Feltámadunk feliratra, tett új, valódi bőrből készült Hát ez az! Ez az, ami nem cipőjére. Félve gondolt arra, igaz, hogy tönkreteszi a huszadik po- Mindjárt könnyebb lenne a csolya, amibe belelépett. Ön­ szíve,s a gyertya fájdalmas sn­­nepi és fájdalmas nap volt. Fel­­lya is a zsebében, ha tudná. A gyertya súlya készült rá, úgy érezte, meg­ hogy egyszer feltámad. Szomo­­szebb zakóját vette fel szürke rúan ballagott a sírok között, szövetkabátjához. Hátrafésül- Fájt látni a nevet a sírkövön, te a haját, kitörölte az utolsó nagyon fájt. Érezte, ahogy az könnycseppet szeméből, úgy apró könnycseppek forró fa­­indult útnak. Most, a huszadik lyóként végigszaladtak az ar­­pocsolya után kezdett csak cán, kiégetve egy darabot be­aggódni. Mi lesz, ha nem bírja tőle. Kisfiús gyengeségét nem ki, s elsírja magát annyi ember vette észre senki. Most is, mint előtt?! Biztatásként megmar­ mindig, mindenki, s saját gon­­dolta zsebében a gyertyákat, old­ataival volt elfoglalva. Las- Elérte a temető kapuját. A san előhúzta, majd meggyúj­­befelé hömpölygő, komoly,­sí­­tottá, és sorban a sír lábához jós tekintetű, fekete tömeget tette a gyertyákat, nézve, kiáltani szeretett volna. Négy! Pontosan négy! Oh, Feltörni készülő könnyeit meg­ drága, már négy éve, hogy fékezve,belevegyült az ember- egyedül hagytál! Könnyei tovább folytak, újra sírni. A hölgy komoran a Szemét levette a sírról, hogy gyertyalángba nézett, kínjain enyhítsen valame­ — Ma van egy hete, hogy lyest. A csillagokként ragyo­ elment... Nem önszántából... jó halmokat nézte, melyek Megölték. Szörnyülködés ül­ terhét alul egy-egy lélek nyög­ ki a férfi arcára. — Megfesz­­te. Zokogást hallott, s arra tetták a legszebb éveitől, tőlem gondolt, hogy talán valame­­s a gyerekétől... Úgy halt meg,­lyiküknek sikerült lelökni , hogy nem is láthatta a nehéz földtakarót, s most a Hangja újra sírásba hajlott, világot siratja. Megborzon- de erőt vett önmagán. Megsi­­gott erre a gondolatra, s újra mogatta fekete ruhája alatt a visszatért a jelenbe. Egy fia­ hasát. A férfi most látta csak, tál nő zokogott fel ismét. Pró, hogy a nő gyereket vár. A bálta levenni róla a tekinte- — Árva lesz... Apa nélkül tét, de mikor a hölgy egy fej­ fog felnőni, fát átkarolva térdre esett. A férfi mielőtt az özvegy úr­nem bírta tovább, odament rá sírni nem kezdett, megkér­és felsegítette. Az emberek dezte: Ki ölte meg? furcsán néztek rájuk, de siet- A nő zokogni kezdett, sok­re továbbálltak,­kalkeservesebben,mint eddig. Mikor a nő felállt, s vörösre . Értünk dolgozott éjjel­sírt szemeivel a férfira nézett, nappal. Hogy ki ölte meg? Ki a döbbenet csendje ült közé- más:akor,ez az átkozott,gyil­­jük. A férfinak minden erejét kos­zor, össze kellett szednie ahhoz. Földre hanyatlott,zokogása hogy megszólaljon, a végtelenbe veszett. A férfi — Mi történt? — kérdezte, felsegítette, s elkísérte a gyer- Tudta, hogy banális kérdés tüafényes úton­ volt, s csak abban reményke- KOVÁCS JUDIT a­dett, hogy a nő nem kezd el Csongrád ­ Köszönet az ismeretlennek­ któber elején a HÓD Áruház elő­tt felelő­tlenül kinnhagytam Jawa motoromon fekete válltáskámat. Tíz perc múlva az áruházból kiérkezve két nő­ szólt, hogy ott viszi egy férfi az ellopott táskámat. Úgy megijedtem, hogy se kiabálni nem jutott eszembe, sem a motoromat berúgva utána eredni. Gyalog, futva pedig nem értem utol. Köszönöm annak, aki bevitte a rendőrségre a tolvaj által földre ledobált igazolványaimat. Az ő­ viselkedése alapján szeretnék abban bízni, hogy nem csak a tolvajok szaporodnak napjainkban, hanem az egymáson segíteni akaró, segíteni próbáló emberek is. TÖRŐCSIK GYULÁNÉ Hódmezővásárhely Csiky Párizsban I­smét bebizonyosodott, hogy Szentes, a Kurca-parti kisvá­ros nemcsak vízilabdasportja nyo­mán vált ismertté a nagyvilágban, hanem kulturális értékei is szá­mottevőek. Dr. Csiky Lászlóról eddig is köz­tudott volt, hogy az orvosi pálya és a művészetek iránti vonzalma jól megfér egymás mellett. Szob­rai, amelyek főleg karikatúra jel­legűek, már számos kiállításon arattak szép sikert. Legutóbb Szé­kelyföldön jártak, és egy alkotása ma is Liege-ben van kiállítva. A legfrisebb sikere a francia fővá­roshoz, Párizshoz fűződik, ahol kiállítását egy hétig tekinthették meg. A szobrok útját és a megnyi­tót nyomon követte barátainak, tisztelőinek népes tábora. A kényelmes Mercedes autó­busz egy teljes nap után rendben megérkezett Párizsba. Kis pihenő a kényelmes szállodában, és irány Párizs szépségeinek felfedezése. Hamarosan a Notre-Dame csonka tornyai villantak fel a Cité végé­ről. Autóbuszos séta a Quartier Lantin-ben, és máris elénk tárul­tak a Sorbonne ősrégi falai, a Panthéon kupolája. Elhaladva a Luxembourg palota és kert mel­lett, máris a Montparnasse város­részben voltunk. Egy kis zugban helyezkedik el a Maison Hongroise, a Párizsban élő, hazájukhoz hű magyarok ott­hona. A városnéző séta nyomán felfedeztük Párizs számos neve­zetességét. Megtekintettük a Dia­dalív alatti ünnepi ceremóniát, és a kivilágított Eiffel-toronyból vet­hettünk ámuló csodálkozást a vá­rosra. Éjjel 11-kor a Sacré Coeur kapuja még nyitva állt, és egy ka­tolikus mise résztvevőiként néz­hettük körbe a templomot. A fes­tők terén az élet éj­szaka is zavarta­lan, ez adja többek közt a Mont­martre különleges varázsát. A sok látnivaló után izgatottan vártuk utunk végső célját, dr. Csi­ky László kiál­lításának megnyitó­­ját. A megnyitó után, melyet Szentpéteri Gabriella tartott, Csi­ky Gábor mutatta be hibátlan fran­­ciasággal édesapja műalkotásait. Ezt hangverseny, majd a tisztele­tünkre adott fogadás és beszélge­tés követte. Számos francia is,már ekkor, ellátogatott, hogy csodáló­­ja legyen a kiállított alkotásoknak. A Magyar Ház falai már-már szűk­nek bizonyultak az érdeklődők­nek. Élményekben gazdag prog­ram résztvevői lehettek, akik nem sajnálva időt és a fáradságot, ide­látogattak. (T. M.)

Next