Reggeli Délvilág, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-01 / 254. szám
postabontás A -— yjjsl*C ,sy y-*- *~c* kU jrovCjsjU y. ' -•7 t ktsr x-o?‚JÍo£. Kopjafa előtt tűnődve, gyászolva állhat meg Mindszent népe egy hős vadászpilóta jelképes sírja előtt, Takács István 25 éves korában elhunyt repülősre, volt cserkészre gondolva. A maiak talán keveset tudnak róla. Az 1917. május 2-án született fiatal a repülőspályát választotta. Az algyői körzetben is dolgozott, oktatóként működött. Őrmesterként szolgálva hadseregét — nyolc légi győzelme után — az orosz rátákkal vívott csatában, egységéhez visszatérőben füstölgő gépével zuhant le a „csendes” Don partjára, 1942. október 31-én. A hír gyorsan eljutott a szülői házhoz, szeretett falujába. Megdöbbenéssel, de szerető tisztelettel mondtak érte misét már november 13-án. Gyászolták szülei, rokonai, barátai. Mindenki együtt érzett a szülők gyászában. A mindszenti templomban márványtábla őrizte emlékét az első elesett pilótának, a község első hősi halottjának. E táblát 1947-ben levették, az egykori hős egyszeriben „ellenség” lett, így szólt a döntés. Most 50-51 év múltán az elesettek, eltűntek neveit gyűjtve a barátok, katona- és sorstársak összefogtak. Ki tervezőként, ki alkotó mesterként fogott kezet és szerszámot, hogy egy kopjafát állítsanak emlékére. Október 26-án már állt az emlékmű a díszsírhelyek között, felszentelésére az október 31 -ei, halottak napi ünnepség keretében került sor. — „Hős nyugszik itt — jelképesen —, mivel testét a messzi orosz föld fogadta be, jeles vagy jeltelen helyen, talán közös sírban pihen. Nyugodjék békében, emlékét őrizzük meg!” — hangzott a vigasztalás a keresztjelét intő plébános részéről. Gyertyát gyújtottak emlékére a régi cserkészek és a mai utódok. A költővel szólva: „Legyen csendes álma, mert nem halt meg hiába.” Ahogy ma írják: „Számunkra te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, akár a csillagok.” Régi repülős társ így inti a maiakat: „Tisztelő, ki itt elhaladsz, emelj kalapot, mert hős volt az, kiért ma itt a harang szólt.” Takács Istvánnak dr. Für Lajos honvédelmi miniszter utólag hadnagyi rangot adott—közölte Nagy István, a mártélyi fafaragó mester, a kopjafa alkotója. Mindszent népe pedig jó szívvel gondol a harcokban elesettekre, fogságban elhunytakra, akik parancsot teljesítettek, bátran, önfeláldozóan, mint Takács István is tette. Neve felkerül a közeljövőben avatandó emléktáblára, ahol közel 400 mindszenti katonatársával őrzi emlékét a tisztelő utókor. Harcokban hunytak el, messze szeretteiktől. Végrendeletüket talán Tollas Tibor költő Testamentum c. verse fejezi ki leghívebben: „S kihűlt porunk, ha visszatér az áldott / szülőföldre, szüljön ott szabadságot, / hol szemfedőnek a hazai kék ég / borul felénk... csak akkor add a békét!” Halottak napján, kopjafák előtt ezt kérik ma is a gyertyát égetők: Adj nekik Uram csendes pihenést, s az élőknek emlékőrző tiszteletet az ismert és ismeretlen ezrek iránt, innen és túl távoli tájakon, most és mindörökké. Száraz Nagy György Mindszent A DÉLVILÁG 1993. nov. 1., hétfő közelmúltban állatvédelmi nap volt. Mindezt röplapok adták tudtul széles körben. A mi postaládánkba is fél marékkal dobtak be, bár egy cédulából is megértettük volna a mozgalom felhívásának célját, lényegét. A tenyérnyi röplap szövege — kiemelten — imigyen oktat: „Isten nem azért teremtette az állatokat, hogy kihasználjuk és elpusztítsuk őket!” Nos, valóban szépen hangzó gondolat és humánus cselekedet az állatok védelme. Ám ennek kapcsán bennem felötlött egy merész gondolat. Éspedig: manapság annyiféle védőegyesület alakul és működik. — Emberek! — ideje lenne már végre megalakítani az Embervédők „Embervédelmi Egyesületét” is. Nagy szükség lenne rá, mert az emberiség is veszélyben forog! Meg kéne védeni. Mert ugyebár az ember is az Isten teremtménye...! - várkonyi - Lilával színesedik a toledói gyűjtemény Tengerentúlról hozott levelet minap a posta, írója Reggeli Délvilággal is szeretné újsággyűjteményét bővíteni. Örömmel teljesítettük kérését, remélhetőleg azóta a „lila” is bekerült a toledói kollekcióba. Mit ünnepeltünk? Az 1956-os megmozdulás az egész világ előtt óriási tett volt egy olyan hatalmas erővel szemben, mint a Szovjetunió, aki az egész világot sakkban tartotta. A földjétől, üzletétől, műhelyétől megfosztott népünk már nem bírta az elnyomást. Én is, mint több honfitársam, részt vettem az eseményekben. Mint a Makói Vendéglátó Vállalat dolgozója gyűlést hívtam össze, és megalakítottuk a Munkás Tanácsot. Azt akartuk, ami Nagy Imrének is az álma volt (életével fizetett ezért), hogy a jogos tulajdonokat visszaadják mindazoknak, akik azt létrehozták. Ez engem is magával ragadott, bíztam abban a nagy változásban, hogy ismét önálló leszek, és ha nem is lesz sokkal könnyebb az életem, de a magam ura leszek. Nagy Imre miniszterelnök a nemzet fennmaradásáért, a szovjet haderő ellen, a Rádióban, TV-ben kérte a nyugat közbelépését, de sajnos a jajkiáltásokat nem hallgatták meg. Most az MDF hangoztatta, hogy a külföldön élő magyarok is szavazzanak az elkövetkező választásokon. Nem tartom helyesnek, ha valaki csak akkor magyar, amikor szavazni kell, de a Nagy Imre-kormány és a maroknyi ellenálló megmentésére a fülük botját sem mozdították. Jó volt látni a szép budapesti megemlékezést, amelyre a világ minden tájáról hazajöttek, de ezek a külföldről hazajövök nincsenek tisztában azzal, hogy ez a rendszer nem ugyanaz, mint amit Nagy Imre kormánya akart. A szabadságért harcoló forradalom összeomlása után azonnali hatállyal az utcára kerültem. Nagyon nehéz időket éltem át, nem tudtam elhelyezkedni. Az élet irányt vetett. Végre eljött a rendszerváltás, boldog voltam. Igaz, az idő már eljárt fölöttem, de a remény, hogy visszakapom, amit elvettek tőlem, éltetett. Sajnos, most jövök rá,,Anyám,én nem ilyen rendszert akartam.” A kárpótlási jegyem megvan, csak éppen a rendszer bürokráciája miatt még olyan helyzetben sem vagyok, mint az elnyomó Kádár-rendszer idején. Azok, akik életükkel fizettek a magyar szabadságért, most megfordulnának a sírjukban, ha látnák azt, hogy milyen a helyzet. Négy éve lassan mást sem tudnak a Parlamentben csinálni, mint az adóztatás módosításával szorítani a népet. Ezért nem csatlakoztam azokhoz az ünneplőkhöz, akik nem tudták, hogy mit ünnepeltek. Ha ezt a felszabadulást, akkor sírni tudnék. Ha Nagy Imre forradalmának évfordulóját, akkor helyeslem. Az a kormány megérdemli, hogy neve örök időkre példa legyen nemzetünk számára. JUHÁSZ LAJOS Makó Ment a sötét, rémesen söfolyamba. Búcsúpillantást vetet utcákon. Néha ránézett a Feltámadunk feliratra, tett új, valódi bőrből készült Hát ez az! Ez az, ami nem cipőjére. Félve gondolt arra, igaz, hogy tönkreteszi a huszadik po- Mindjárt könnyebb lenne a csolya, amibe belelépett. Ön szíve,s a gyertya fájdalmas snnepi és fájdalmas nap volt. Fellya is a zsebében, ha tudná. A gyertya súlya készült rá, úgy érezte, meg hogy egyszer feltámad. Szomoszebb zakóját vette fel szürke rúan ballagott a sírok között, szövetkabátjához. Hátrafésül- Fájt látni a nevet a sírkövön, te a haját, kitörölte az utolsó nagyon fájt. Érezte, ahogy az könnycseppet szeméből, úgy apró könnycseppek forró faindult útnak. Most, a huszadik lyóként végigszaladtak az arpocsolya után kezdett csak cán, kiégetve egy darabot beaggódni. Mi lesz, ha nem bírja tőle. Kisfiús gyengeségét nem ki, s elsírja magát annyi ember vette észre senki. Most is, mint előtt?! Biztatásként megmar mindig, mindenki, s saját gondolta zsebében a gyertyákat, oldataival volt elfoglalva. Las- Elérte a temető kapuját. A san előhúzta, majd meggyújbefelé hömpölygő, komoly,sítottá, és sorban a sír lábához jós tekintetű, fekete tömeget tette a gyertyákat, nézve, kiáltani szeretett volna. Négy! Pontosan négy! Oh, Feltörni készülő könnyeit meg drága, már négy éve, hogy fékezve,belevegyült az ember- egyedül hagytál! Könnyei tovább folytak, újra sírni. A hölgy komoran a Szemét levette a sírról, hogy gyertyalángba nézett, kínjain enyhítsen valame — Ma van egy hete, hogy lyest. A csillagokként ragyo elment... Nem önszántából... jó halmokat nézte, melyek Megölték. Szörnyülködés ül terhét alul egy-egy lélek nyög ki a férfi arcára. — Megfeszte. Zokogást hallott, s arra tetták a legszebb éveitől, tőlem gondolt, hogy talán valames a gyerekétől... Úgy halt meg,lyiküknek sikerült lelökni , hogy nem is láthatta a nehéz földtakarót, s most a Hangja újra sírásba hajlott, világot siratja. Megborzon- de erőt vett önmagán. Megsigott erre a gondolatra, s újra mogatta fekete ruhája alatt a visszatért a jelenbe. Egy fia hasát. A férfi most látta csak, tál nő zokogott fel ismét. Pró, hogy a nő gyereket vár. A bálta levenni róla a tekinte- — Árva lesz... Apa nélkül tét, de mikor a hölgy egy fej fog felnőni, fát átkarolva térdre esett. A férfi mielőtt az özvegy úrnem bírta tovább, odament rá sírni nem kezdett, megkérés felsegítette. Az emberek dezte: Ki ölte meg? furcsán néztek rájuk, de siet- A nő zokogni kezdett, sokre továbbálltak,kalkeservesebben,mint eddig. Mikor a nő felállt, s vörösre . Értünk dolgozott éjjelsírt szemeivel a férfira nézett, nappal. Hogy ki ölte meg? Ki a döbbenet csendje ült közé- más:akor,ez az átkozott,gyiljük. A férfinak minden erejét koszor, össze kellett szednie ahhoz. Földre hanyatlott,zokogása hogy megszólaljon, a végtelenbe veszett. A férfi — Mi történt? — kérdezte, felsegítette, s elkísérte a gyer- Tudta, hogy banális kérdés tüafényes úton volt, s csak abban reményke- KOVÁCS JUDIT adett, hogy a nő nem kezd el Csongrád Köszönet az ismeretlennek któber elején a HÓD Áruház előtt felelőtlenül kinnhagytam Jawa motoromon fekete válltáskámat. Tíz perc múlva az áruházból kiérkezve két nő szólt, hogy ott viszi egy férfi az ellopott táskámat. Úgy megijedtem, hogy se kiabálni nem jutott eszembe, sem a motoromat berúgva utána eredni. Gyalog, futva pedig nem értem utol. Köszönöm annak, aki bevitte a rendőrségre a tolvaj által földre ledobált igazolványaimat. Az ő viselkedése alapján szeretnék abban bízni, hogy nem csak a tolvajok szaporodnak napjainkban, hanem az egymáson segíteni akaró, segíteni próbáló emberek is. TÖRŐCSIK GYULÁNÉ Hódmezővásárhely Csiky Párizsban Ismét bebizonyosodott, hogy Szentes, a Kurca-parti kisváros nemcsak vízilabdasportja nyomán vált ismertté a nagyvilágban, hanem kulturális értékei is számottevőek. Dr. Csiky Lászlóról eddig is köztudott volt, hogy az orvosi pálya és a művészetek iránti vonzalma jól megfér egymás mellett. Szobrai, amelyek főleg karikatúra jellegűek, már számos kiállításon arattak szép sikert. Legutóbb Székelyföldön jártak, és egy alkotása ma is Liege-ben van kiállítva. A legfrisebb sikere a francia fővároshoz, Párizshoz fűződik, ahol kiállítását egy hétig tekinthették meg. A szobrok útját és a megnyitót nyomon követte barátainak, tisztelőinek népes tábora. A kényelmes Mercedes autóbusz egy teljes nap után rendben megérkezett Párizsba. Kis pihenő a kényelmes szállodában, és irány Párizs szépségeinek felfedezése. Hamarosan a Notre-Dame csonka tornyai villantak fel a Cité végéről. Autóbuszos séta a Quartier Lantin-ben, és máris elénk tárultak a Sorbonne ősrégi falai, a Panthéon kupolája. Elhaladva a Luxembourg palota és kert mellett, máris a Montparnasse városrészben voltunk. Egy kis zugban helyezkedik el a Maison Hongroise, a Párizsban élő, hazájukhoz hű magyarok otthona. A városnéző séta nyomán felfedeztük Párizs számos nevezetességét. Megtekintettük a Diadalív alatti ünnepi ceremóniát, és a kivilágított Eiffel-toronyból vethettünk ámuló csodálkozást a városra. Éjjel 11-kor a Sacré Coeur kapuja még nyitva állt, és egy katolikus mise résztvevőiként nézhettük körbe a templomot. A festők terén az élet éjszaka is zavartalan, ez adja többek közt a Montmartre különleges varázsát. A sok látnivaló után izgatottan vártuk utunk végső célját, dr. Csiky László kiállításának megnyitóját. A megnyitó után, melyet Szentpéteri Gabriella tartott, Csiky Gábor mutatta be hibátlan franciasággal édesapja műalkotásait. Ezt hangverseny, majd a tiszteletünkre adott fogadás és beszélgetés követte. Számos francia is,már ekkor, ellátogatott, hogy csodálója legyen a kiállított alkotásoknak. A Magyar Ház falai már-már szűknek bizonyultak az érdeklődőknek. Élményekben gazdag program résztvevői lehettek, akik nem sajnálva időt és a fáradságot, idelátogattak. (T. M.)