Reggeli Délvilág, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-01 / 27. szám
A minap Szegeden jártam. Ünnepek után lévén nem ilyen csendéletre számítottam. Amit ott láttam, azon nem tudok napirendre térni. A hőmérséklet egész nap fagypont alatt volt Az erős északkeleti szél még fokozta hidegérzetünket Az emberek fázósan igyekeztek az utcáról védettebb helyre kerülni. A Tisza Lajos körúton, a Centrum Áruházzal szemben a járda szélén állva, zöld lámpára várva egy kis kupacot láttam a fal tövében. Egy idős koldusasszony ült, rongyaiba burkolva az aszfalton. Jobb kezét későn tartotta a járókelők felé, és egy kofakesztyűvel próbálta védeni a hidegtől (tudjuk, milyen az, mind az öt ujja szabadon van). A másik kezét nem láttam. A bal lába ki volt nyújtva. Sosem tudtam, hogy kofazokni is van. Mind az öt lábujja, s itt-ott a lábszára is szabadon volt, amit még rongyok sem takartak. Maga volt a megtestesült szánalom. A járókelők tíz-húsz forintosokat csúsztattak a kezébe. Hangját nem hallottam. Csak a pecsenyepiros ujjai, meggémberedett végtagjai remegéséből láttuk, hogy még él. A lámpa zöldre váltott, a gyalogosoknak szabad lett az ú. Igyekeztem szabadulni e szívszorító látványtól, de nem sikerült. Az áruház elé érve ugyanaz a kép fogadott Azt hittem, az előző tükörképét látom, vagy vízióim vannak. De nem. Egy másik koldusasszony ugyanazon pózban, egy réteg papundeklin ül az áruház tövében. Bal lába kinyújtva, jobb keze kitárva, várta a forintokat. Az adakozóknak valami köszönésfélét is rebegett Neki még volt annyi ereje. Talán azért, mert háttal ült a szélnek, vagy mert a kinyújtott lába nem fázott. Ugyanis műláb volt. Hogy mennyire tartozik a körút megszokott képéhez az ilyen látvány, és mettől meddig ültek ott, és ki, vagy mi ültette őket oda, azt nem tudom, de hogy ott ültek 12 órától 14-ig, az biztos. 1995 januárjában. Olyan hideg metsző szél fújt, amire a mondás tartja: a jó kutyát is kár kiverni. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik romjaiból felépítették az országot. Nagyon szegények voltunk, nagyon sokat dolgoztunk, de ilyet az elmúlt évtizedekben hazánkban nem láttunk. Talán ezért is volt szokatlan a látvány. Hogy hol voltak ez idő alatt az ilyen szerencsétlenek? Csak feltételezni tudom, hogy jutott nekik hely a szociális otthonokban, vagy elfekvőkben. Volt, aki fizetett értük! Ma nincs?! 1995-ben, amikor Európa kapuját döngetjük, a saját kiskapuinkat is bezárjuk a megrokkant, öreg koldusok előtt? Ez bizony nagy szégyen az egész társadalomra! Tudjuk, vannak közöttünk — egyre többen — milliomosok is, akik 50 000 forintot is tudnak fizetni egy-egy báli belépőért, de azok négy keréken elgurulnak mellettünk, és nem biztos, hogy meglátják a falak tövében kuporgó, remegő koldust Ks ma még talán élő, közülünk való, s ember a neve. Talán jobban kellene egymásra figyelnünk. S.OJS. De honnan, kitől? A sok hivatal közül nem tudom, ki az illetékes, aki „beparancsolja” őket a járdáról legalább télire. A koldusok markába csúsztatott fémpénzekből arra következtettem, hogy inkább olyanok adakoznak, akik maguk sem bővelkednek a földi javakban, de a kevés pénzből is adtak. A sok kicsi sokra megy alapon — úgy érzem —, ha ez nagyobb nyilvánosságot kapna, talán még lehetne rajtuk segíteni. E levelet e célból írtam. Elképzelésem a következő: bár lehet hogy nem új. Egy karitatív szervezet e célra elkülönített számlájára — ha még nincs ilyen — ki-ki tehetsége szerint adakozna. Csak annyit, amit adott esetben a koldus markába csúsztatna. Ennek kezelője egy Kozma atyához, vagy Teréz anya nővéreihez hasonló lelkületű személy lenne, aki meglátja a legrászorultabbat is, s az összegyűlt pénzből egy-egy belépőt ill. férőhelyet váltana neki egy szociális otthonba, hogy legalább télnek idején ne kényszerüljenek az utcán tartózkodni. Nemes lélekre vall, ha a külföldön élő számára adományainkat eljuttatjuk, ha rászorulnak. De azokat sem veri meg a magyarok Istene, akik a köztünk élő koldusoknak meleg helyen, egy csésze meleg teát adnak, és nemcsak a szeretet ünnepén. Egy járókelő Makóról Koldusok a körúton Stafírunggal megyünk Nehéz szívvel váltunk meg régi, Szántó Kovács János utcai klubhelyiségünktől, amit megszoktunk, szerettünk. Sok kellemes órát töltöttünk együtt, felemlegetve a régi időket, munkánkat, amit mint a Porcelángyár dolgozói együtt éltünk meg jóban-rosszban. Mert az élet már ilyen. Telve örömökkel, de nehézségekkel is, amit mi, idős emberek fokozottabb érzésekkel élünk meg. Ilyen esemény most életünkben, hogy régi otthonunkból a belvárosi olvasókör helyiségébe költöztünk, tudomásul véve, hogy az élet nem áll meg, a gazdaság alakulása ezt szükségessé tette. Az olvasókör befogadott bennünket, összejöveteleinknek helyet biztosított, amit jó érzéssel vettünk. Igaz, nem mentünk üres kézzel, vittük a gyártól korábban kapott bútorainkat, de vittük az Edénygyár Rt.-től most kapott több száz darabos edénykészletünket is. Erről a készletről meg kell említeni, hogy kéréssel fordultunk a gyár igazgatóságához, szakszervezetéhez, hogy kedvezményes áron juttassanak edényeket a klubunknak. Meg is kaptuk az edényeket, de térítésmentesen, több mint 40 ezer forint értékben. Mondani sem kell, milyen örömmel fogadtuk. E gondoskodó figyelmességet köszönjük a gyárnak, elsősorban Vilics Antal ügyvezetői igazgatónak és Héjjá Ernőnének, a szakszervezet titkárának. Ezen adomány részünkre lehetővé tette, hogy nem mint „szegény rokon” mehettünk az olvasókörhöz, hanem viszünk székeket, tányérokat. Reméljük, a közös rendezvényeinken egymást megismerve, megbecsülve kellemes hangulatú találkozásokat rendezünk a jövőben is. A vásárhelyi Porcelángyár Nyugdíjas Klub vezetősége nevében: ORAVECZ JÓZSEFNÉ Griffin Makón? A makói korona. Hol vagyunk már attól, amikor a helyi szálló a kitüntető nevét kapta. A kisváros „fején” a legnagyobb becsű ékszer. A korona. Ma hasonlatos ama ütött-kopott, elhanyagolt, magányos öregemberhez, aki már nem tud magáról gondoskodni, ám mások sem gondoskodnak róla. Merthogy: haszontalan? Az egykor szebb napokat látott hotel oldalfalán fénycsöves világító kockákban olvashatatlan betűk. Tökéletesen haszontalanul. Ráadásul nem kellett senkinek. Pedig egy óvatlan pillanatban a rendszerváltó urak tartottak itt egy monstre kótyavetyét. A néhai Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalat felszámolása címén. Mikor, mikor? Egyszer. Persze, hogy nem verték nagydobra. Miért nem teccettek részt vállalni a rendszerváltásban? A legutóbbi Honi Nagy Pofonnélküli Forradalomban. Dr. Kónya Imre exbelügyér és nemzetjogász nyomán szabadon. Ugyanis ősrégi ismérv, hogy aki részt vesz a forradalomban, annak konc juttatik, aki nem, az felkoncoltatik. Nos, csoda-e, ha a makói urak két marokkal ragadtak meg majd’ mindent a Korona szálló falán belül. No, meg ami a falon volt. Torma-kép: ötezerért. Meg egyebek. Úgy látszik, hogy a falon kívül fránya fénycsőfelirat haszontalan jószágnak tűnt valahánynak. Ott eszi a fene. Pedig az elszalasztott nagy lehetőség szemüket szúrja ki. A tévé képernyőjén. A Mervin Griffin. A magyar össznépi betűrejtvényjáték: a Szerencsekerék. Most kapjanak a fejükhöz! Képzeljék el, amint az ablakból kihajolva Dóra forgatná a betűket! Miniszoknyában. — bányai — ww ~ DÉLVILÁG 1995. febr. 1., szerda postabontás Rovatszerkesztő: Réz Mária Visszhang Szerelmem, Makó Kedves Erzsébet! Azért írok Önnek, mert nagyon felkavart a január 13-i cikke. Nem tudom pontosan miért, de mindig meghat, ha Makó régmúltjáról hallok. Dr. Vezényi Pál Önnek írt levele engem is megérintett. Nagyon érzékletesen tárja elénk a hajdani polgári Makó képét. Én is azt gondolom, hogy Makó hanyatlása szembetűnő. Az okai is elég nyivánvalóak. Elhagyják a fiatalok a várost a jobb kereseti lehetőség, és elfogadhatóbb szociális körülmények reményében. Akik maradnak, azok elhelyezkedési, megélhetési gondokkal küszködnek. Magam is azok közé tartozom, akik elmentek a városból. Szegeden tanulok, így életem döntő része ott zajlik. Mint jó makóinak azonban szívembe hasított a cikk, mert egy más Makóról van szó, mint amit ismerek. Nem olyanról, amelyben én felnőttem. Átsüt a levélen az a dinamizmus, amely az egykori Makót jellemezhette. Azóta állóvíz ez a város... Persze, ez elsősorban nem az itt élők hibája. A történelem nem volt kegyes hozzánk. Jelentős stratégiai okai vannak annak, hogy városkánk így kiesett az ország vérkeringéséből. Trianon után, az új országhatárok kialakításával már nem töltötte be a hajdani tranzitváros szerepét A szegedi vasúti híd sem épült újjá azóta sem, így Makó már nem volt ígéretes az ipar számára, hiszen az sem létezhet vasút nélkül. S mit ér egy város munkalehetőség és a fiatalok dinamizmusa, tenniakarása nélkül? A fiatal értelmiség az előnytelen érvényesülési lehetőség miatt tanulmányai befejeztével nem jön vissza a városba. Azok, akik változtatni akarnak, jelentős ellenállásba ütköznek, és előbb vagy utóbb vesztesen elhagyják a csatateret. Amikor a cikket olvastam, egy álom-Makó képe jelent meg előttem. Aki makóinak született, aki látta alkonyatkor a Marost, ha egyszer is megérintette az a nyugalom — ahogy József Attilát —, aki a verebesi erdőben sétálva a nyári esőben szivárványt látott, az soha soha nem törölheti ki szívéből, az örökké rabja marad mindhalálig. Azt hiszem, Vezényi Pál úr is ezt küldte felénk soraival. Az örökké tartó szerelmet, mely minden makóinak sajátja. A cikk olyanfajta szunnyadó érzéseket ébresztett fel bennem, amelyek feltörése melegséggel tölt el. PUTNOKI ERIKA Makó Megváltozott Január közepétől keddi napokon 13 órakor nyit a városi könyvtár. Az ország többi könyvtára heti 1-2 alkalommal délelőttönként zárva tart azért, hogy a könyvtári belső munkálatokat elvégezzék. Mint Csongrád városi lakó előtt ismeretes, a felnőttkönyvtár az országban szinte egyedül a hét minden napján, így vasárnap is nyitva tart. Ez a hosszú nyitva tartás azt eredményezte, hogy a feldolgozó munkára, az adatbázisok építésére igen kevés idő jutott. A színvonalasabb, sokrétűbb szolgáltatások érdekében közhasznú információs adatbázis kiépítése, a helyismereti anyag számítógépre vitele elkezdődött. Számítógépre visszük a Csongrádról szóló cikkek katalógusát is. Folyamatosan dolgozzuk fel a város képviselő-testülete által hozott rendeleteket. Arra kérjük tehát olvasóinkat, fogadják megértéssel a könyvtár nyitva tartásának megváltoztatását, hiszen az Önök jobb kiszolgálásának érdekében dolgozunk. Újabb számítógépes adatbázisokkal gyarapodott könyvtárunk. A Jogszabályfigyelő, az irodalmi elemző katalógus, a TEXTAR könyvadatbázis mellett januártól a Magyar Nemzeti Bibliográfia könyvadatbázisával is olvasóink rendelkezésére állunk. Számítógépes keresését teszi lehetővé a Biblia CD-ROM-on. Szeretettel várunk tehát mindenkit folyóiratolvasónkban, ahol több mint 100 újság áll rendelkezésünkre, zenei részlegünkben, ahol megközelítőleg 4000 db lemez és kazetta között válogathatnak. A legfrissebb szép- és szakirodalmi művekkel kívánjuk olvasóink igényeit kielégíteni. HORVÁTH VARGA MARGIT könyvtárvezető, Csongrád Versenylázban A szentesi Szabadidős Sportklub szavaló- és prózamondó versenyt rendezett a magyar kultúra napja alkalmából. Az MSZP székházában hetven nagycsoportos óvodás, felkészítő óvónőik, és a gyermekek szülei gyűltek össze az eperjesi, mindszenti, szegvári, nagymágocsi, valamint a szentesi óvodákból, hogy a maguk módján ünnepeljék meg e jeles évfordulót. Klubunk igyekezett családiassá varázsolni a hangulatot, hogy a kis előadók lámpalázát csillapítsa. A gyerekek nagy örömmel, bátorsággal, felkészülten vettek részt a versengésben. Másnap a Hegedűs László Helyőrségi Művelődési Ház emeleti termeiben került sor az általános iskolás tanulók szavaló- és prózamondó versenyére. Ezen a versenyen mintegy nyolcvan kisdiák vett részt kísérőik jelenlétében. Oltyán Lajos iskolaigazgató, a verseny védnöke és az önkormányzat művelődési, oktatási és sportbizottság elnökének megnyitója után a verseny két csoportban zajlott Mészáros Júlia és Almási Jánosné tanárnők által vezetett zsűri előtt. A kisdiák versenyzők alaposan felkészültek, amiért elismerés illeti őket, és a felkészítő tanáraikat is. A zsűrinek nehéz dolga volt az ajándékok odaítélésében, annyi jó produkciót hallottak. Klubunk háziasszonyai finom tízóraival kínálták a versenyzésben megéhezett gyerekeket. Befejezésül Oltyán Lajos elismeréssel nyilatkozott úgy az óvodások, mint az általános iskolások teljesítményéről. Megállapította, hogy egy kis lépést tettünk a magyar kultúra ügyéért, ami további erőfeszítéseket kíván mindannyiunktól. TÁMOGATÓINK VOLTAK: Szentes Városi Polgármesteri Hivatal művelődési, oktatási és sportosztály, Szentesi Művelődési és Ifjúsági Ház, Hegedűs László Helyőrségi Művelődési Ház, Kontavill Sportklub, Szabadidős Sportklub, Séf Kft., Barnevál konyha, Selva Nagykereskedelmi Kft., Irodatechnikai Vállalkozás, Lukultusz Pékség, T. Boy ajándékbolt, MSZP városi szervezet, Palmetto Bt., Kőbányi Sört Értékesítő Nagykereskedelmi Vállalat, Szuperinfó. LÉHI GÁBOR klubelnök, Szentes Holnap Vásárhelyen Ami ugyan már elmúlt, január 26-án volt. Gulyás Márta kedves szava lelkesítésére — „meghívó nélkül is várnak mindenkit, aki szereti az irodalmat” — többen gyűltek össze, kiknek optimizmusa remélem, folytatódik. Irodalmi társaság alakulása dicséretes szándék régiónkban (is.). Valóban jó lenne egy aktivizáló, alkotó irodalmi műhely megvalósulása, mely nemcsak a városé lehetne, lenne, hanem az egész Dél-Alföldé. Kívánom, Fehér Józsefék terve és találkozásaik legyenek sikeresek, az esték hangulatosak és tartalmasak. Nyújtsanak élményt a tagoknak, hallgatóknak. A társaság Pákozdy Ferenc költő, Hódmezővásárhely szülöttének nevét vette fel, aki költőként, újságíróként dolgozott a hazai lapoknál, 1944—52 között Vásárhelyen is. Majd haláláig a Debreceni Egyetemi Könyvtár munkatársa lett. A fiatalok csak verseivel találkoztak leginkább, magam is az „Esthajnal” c. kötetét lapozgatva ismerkedem vele. Bízom benne, hogy lesz „holnap” is Vásárhelyen! Ha lesz a költők-írók szavainak igénye, megjelenésének lehetősége, ha egyre többen akarják, kérik, sürgetik és várják a megszólalás lehetőségét is. Az alakuló esten azért még néhányan hiányoztak, ismerve a város „mérőszámait”. Hány iskola, hány szakos tanára, diákja közel és távol élő művésze zárkózhat még fel, akiknek kell a könyv, a vers, a próza és néprajz hordozója, az irodalmi alkotás élménye, öröme, szeretete vagy ennek segítése. Az igényről ismét a szerzőt idézném: ...„Ez a város, mely bölcsője az irodalomnak”... akkor kell, hogy valamit nyújtson. A tehetségek kinevelésén túl tartsa is meg azokat, s adjon lehetőséget a művek közlésére. A tervek megvalósulásához több minden kell, sőt talán sok is. Pl.: kis összefogás, akarat, jószándékú áldozat(vállalás). Hogy az írók-költők valóban ne a fiókoknak dolgozzanak, hanem helyettezet-fórumot kapva minél többekhez szólhassanak. Ahogy a képzőművészek szeretnek itt élni, lehessen legyen a szellemi alkotók élettere is a város. Gazdag múltjával, szellemiségével, alakuló jelenével, s formálódó jövőjével. SZÁRAZ NAGY GYÖRGY Mindszent