Révai Nagy Lexikona, 4. kötet: Brutus-Csát (1912)
C, Cs - Coxitis - Coxwell - Coyang - Coypel - Coysevox - Cózer - Cölesztin - Cölin - Cölömp - Cölöp
Cölöp — 700 — A C.-öket rendszerint beveréssel (besulykolással) sülyesztik a talajba. Hogy ezt megkönnyítsék, az alsó végét hegyesre faragják, s C.-saruval megvasalják. A beverésre szolgáló szerszámok és gépek (C.-verők) különfélék a C. méretei s a talaj minősége szerint. Vékony és rövid C.-ek leverésére elégséges az úgynevezett kézi v. gyalogsulyok, ami nem egyéb, mint egy kb. 50 kilogr. nehéz tölgyfatuskó, melyet az oldalaihoz erősített markolóknál fogva 3—4 munkás felemel és a C. fejére lever. A gépi verőszerszámok között legegyszerűbb az istrángos verő (1. ábra), amelynél a kötélen lógó öntöttvas kos felemelése úgy történik, hogy a munkások a koshoz kötött vastag kötelet, amely a verőbak tetején levő csi-1. ábragában jár, a hozzája kötött istrángokkal (I) meghúzzák, minélfogva a kos felemelkedik s az istrángok eleresztésével a C. fejére leesik. Nehezebb (400 kg.-nál súlyosabb) kost már előnyösebb valamely gépi emelőberendezéssel felhuzatni; így pl. a 2. ábra szerinti berendezésben a kos emelése úgy történik, hogy a hozzákötött kötél motolja dobjára tekerődzik fel; — a dob forgatását v. az ábrán jelzett gőzgép (lokomobil) vagy másfajta motor végzi, vagy pedig a kosnak kisebb súlya esetén — esetleg fogaskerékhajtással kézi erővel is történhetik. Amint a kos a kivánt magasságra felért, ott kikapcsolódik a kötélből (vonóláncból) s lezuhan a C.-re. Ez a berendezés a kosnak nagy magasságra való felemelését, vagyis nagy ütések kifejtését teszi lehetővé. Fontos még a gőzsulyok, amelynél közvetlenül a gőz nyo-2. ábra mása emeli fel a kost; itt ugyanis maga a belül üres, vastagfalú nehéz kos a gőzhenger, amely — a helytálló dugattyú fölé vezetett gőz által felemeltetvén — a gőz kifutása után visszaesik a C.-re. A gőzsúlyoknál a kos felemelése nem történhetik nagy magasságra, ezért a kos súlyát veszik nagyra (egész 4—5000 kg.-ig). Fő előnye, hogy az ütések gyorsan követhetik egymást (percenként 40 — 80 ütés), aminek némely talajnem, pl. finom homok esetében nagy fontossága van, minthogy az ily talajban egymást lassan követő ütések alatt, ha azok még oly nagyok is, gyakran megállapodik a C., míg ellenben gyors ütésekkel újból lejebb verhető. Valamely C. teherbírását abból ítéljük meg, hogy bizonyos számú és nagyságú ütések következtében mennyivel sülyed. Hogy később is bármikor a végrehajtott C.-özésről hiteles adatok álljanak rendelkezésre, minden fontosabb C.-özésről C.-lajstromot kell vezetni, amelybe minden egyes C.-nek az eredeti hosszát, a bevert hosszát, az utolsó ütéssorozatok (fogások) alatti behatolását stb. fel kell jegyezni. Olyan talajban, amelyet vízsugárral könnyen fel lehet lazítani, mint pl. a homok és a finom kavics, a C.-ök lesülyesztése az öblítő eljárással (vízi vájással) is lehetséges. Ez abban áll, hogy a C.-pel együtt s közvetlenül mellette egy vagy két vascsövet is sülyesztünk a talajba úgy, hogy az utóbbiakba felső végükön át szivattyúval vizet nyomunk; az alul a C. hegye mellett kiömlő vízsugár a talajt fellazítja, úgy, hogy a C. esetleg már magától (a saját súlya alatt) lesülyed, vagy pedig gyenge ütésekkel könnyen beverhető. A talajnak a fellazulása azonban nem állandó, mert a vízöblítés megszűntével a finom szemű talajok csakhamar ismét tömören lerakódnak s a súrlódás a C. és talaj között ismét helyreáll. A fa-C.-ek alkalmazhatóságára nézve fontos a fának az az ismert tulajdonsága, hogy állandóan víz alatt nem korhad, míg ha időnkint kiszárad s újból nedvesedik, vagy ha nedves földdel érintkezik, aránylag gyorsan megrothad. Ez okból az alap-C.-ek felső végének a legkisebb vízállás (a talajvíz legmélyebb szintje) alatt kell maradnia, illetőleg a bevetés után a felső végüket ezen mélységig el kell távolítani, hogy az alapzat farészei a legmélyebb vízszin alatt maradjanak. Újabban Hennebique kezdeményezésére sikerrel alkalmazzák a vasbetont is (1. o.) C.-ök előállítására. A fával szemben a vasbeton-C. nagy előnye, hogy nem kell vele a talajvíz szintje alatt maradni, minélfogva a bevert C. felső vége s vele az építmény (falazat) talpa is magasabbra helyezhető, mint fa-C. esetén, ami rendszerint az alapozó munkák végrehajtása s így a költségek szempontjából is előnyös. A vasbeton C. előállítása faformában történik, a keresztmetszete rendszerint négyzetes, a hosszanti vasbetétei az alsó végén vascsúcsba futnak össze és sűrű keresztkötésekkel vagy csavarmenetes kötéssel hasonló módon vannak összefogva, mint a vasbetonoszlopok vasai. A beton kellő megszilárdulása után a beverésük nehéz, 1500—3000 kg. súlyú verőkosokkal történik, kis esőmagassággal (80— 150 cm.). A betont legújabban még más módokon is alkalmazzák az alpozásokban és pedig C.-alakú betonoszlopok formájában, amelyeket azonban nem előre elkészítve sülyesztenek (vernek) be, hanem a talajban a C. számára készült lyuknak betonnal való kitöltése (kicsömöszölése) által állítanak elő. A beton megszilárdulása tehát a talajban a végleges helyén megy végbe. A részletek- amely bió C alatt nincs meg, K alatt keresendős Cölöp