Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám
Fekete Vonat emi-Qim Lapzártakor tizenháromezer eladott lemeznek örül Junior, Beat és Fatima és lemezkiadója. Nem kétséges, ennél több is elfogy karácsonyig. Örülhetünk mi is, hiszen három tehetséges fiatal debütáló sikerét láthatjuk. És bosszankodhatunk, mihez adták a nevüket. A siker elsősorban annak köszönhető, hogy roma-hiphop produkcióra voltak vevők a hallgatók és a kiadó, és sokkal kisebb arányban a teljesítménynek. Ilyen rappelésre - és ez elsősorban a technikai tudásra és az érzelmi hőfokra vonatkozik - nem igazán volt példa a magyar raptörténetben, ritmikailag valóban kenterbe verik a magyar mezőnyt, roma-raggájuk pedig ellenállhatatlanul ragályos. Az alatta megszólaló zene viszont alulmúlja az előzetes várakozást. Lehet, hogy ez kell, ezek az innen és onnan lenyúlt zenei idézetek Chic/Sugarhill Gangtól Snoop Doggy Dogig, ez a szintetikus, dög nélküli megszólalás, mintha a dinamika fogalma nem is létezne, ezt szokta meg a nép füle egy középszerű dance zenekar esetében is. Olcsóból is megvan a sláger. Van, amikor az előadók mentik úgy-ahogy a számot, Fatima fiatal Cserháti Zsuzsára emlékeztető hangja egy demó megszólalású, egyébként ötletes soul számot próbál kirángatni a gagyi hangzás mocsarából, de egy „sír a telefon" típusú párbeszédre épülő szám esetében már képtelenség letörölni azt a sok nyálat, ami a hangszórókból kifröcsög. Tegyük hozzá, mindhárman remek énekesek is, Fatima rappel, bár a Dopeman-Kacsa-iskola hatása egyértelmű. Öreg Dopey persze megjelenik a lemezen egy-egy gengszter-rapre (ebben tényleg jó a Fekete Vonat és háttércsapata), sőt Kicsi Tyson és Zolee is, de valóban, ahogy Dopeman mondja, ő a tanár. A gádzsók és romák és a szerelmi témakörökön kívül Dopeman szókészlete használatos a cigányon kívül. Ez a kettősség szinte végig jellemzi a lemezt, a Flamenco rap és a szájbőgős, kannás, roma-reppes virtuózkodás kivételével, mely számok egyértelműen a legjobb és legegyénibb pillanatok. Egy háttérzenészt tudok csak kiemelni Lakatos Béla, a Ternipe szájbőgősén kívül, akihez lehet viszonyítani, Pityinger Péter gitárost. Ha ilyen rutinnal és ízléssel dolgozott volna a többi muzsikus és a zenei rendező (László Viktor alias El Presidente), akkor egy hasonlóképp sikeres, de zeneileg igényesebb poptermék zúzhatna a MAHASZ-listán. Túl sok a mi lett-volna-ha. Hfülöp-Heaven Street Seven: Budapest Dolls 1G/Warner A nem túl szerencsés borító - Szűcs Krisztián mint Cipő alternatívája? - mögött, akárcsak az Up! esetében, egy figyelemre méltó lemez lapul. A Heaven Street Seven - kis hazánk leginvenciózusabb, legjobban szóló gitárzenekarainak egyike - második CD-jén végre megpróbálkozott a magyar énekléssel. A Quimby Majomtangója a kínálkozó analógia, magyar számok még angolokkal vegyesen, főleg hogy a Heveny is ahhoz az áthajlásos dalszövegírói iskolához csatlakozik, de a Kispál, a Tankcsapda és a Quimby mellé. A szerencsésen választott nyitódal, a Valami - az új CD maxi bónuszdalaként szereplő Oh Wrinkles magyar változata - tényleg valami lenyűgöző, az eltalált magyar szöveg új érzelmi dimenziót, valami eddig hiányzó aurát ad a HS7-nek, mindenképpen ez a követendő irány. A második szám, a Blur-blődlik szellemében fogant HipHop mjúzik esetében a hülyéskedés menti a szöveg döccenéseit, de a címbe és refrénbe még sokan bele fognak kötni (a rengeteg Rock and Roll című szám vagy a Pop Music című M-klasszikus még passzolt a megénekelt stílusokhoz, az Elvisféle Bossa Nova Baby viszont rumba volt, ám itt meg sehol egy igazi hiphop ütem). A harmadik - és egyelőre utolsó - saját magyar nyelvű szám, a 64 nem túl sikerült darab (lesz még egy feldolgozás, a felemás Ne nézzen úgy rám). A többi dal angolul maradt, a HS7-től megszokott profi színvonalon, de Balanyi Szilárd (Quimby) billentyűs közreműködése és a zenei spektrumszélesítés (női vokálok, extra ütőhangszerek, steel gitáros country-betétek) a Goal album számai fölé emelik őket. Külön említést érdemelnek az elégikusabb dalok (Burn, Budapest Dolls), azok nagyon működnek. 1) -dezső- Pras: Ghetto Supastar Lauryn Hill: The Miseducation Of Lauryn Hill Columbia/Sony Wyclef Jean tavalyi karneválja (Wanted 97/9) után a másik két Fugees-tag is összehozta szólólemezét. A már 17 millió fölött járó The Score albummal minden idő legnépszerűbb rapzenekarává lett trióban a kis Wyclef a zenei agy, a gitár és a karibi fíling, Prakazrel Michel (becézve: Pras) a keményebb, mélyebbik hang, a gyakorlati ember, a nők kedvence, Lauryn Hill pedig a soulos althang, a férfiaké egyáltalán nem meglepő, ki hova lyukadt ki egyedül. Pras például partylemezt csinált, egyszerűt és hatásosat, a Gibb-fivérektől kölcsönzött hangmintákkal biztosítva pozícióját a tükörgömbös diszkókban, ő a Gettószupersztár a többi gettószupersztár által lecsócsált toposzok nélkül, vagy ha használ is belőlük, hát nem veszi és vezeti komolyan. A lemezen elszórva például több mint tíz percnyi telefonüzenetet hallgattat le velünk a rögzítőjéről, Stingtől, Puffytól, Naomitól, Eltontól, Elvis Costellótól, Quincy Jonestól, Natalie Cole-tól, a menedzserétől, a sajtófőnökétől, sőt a mamájától is, aki épp egy kis pénzt kér. Az albumon a bulitémák, és alteregója, Dirty Cash kalandjai mellett a nők tiszteletére is nevel, és saját maga effektezi ki a „fuck”-okat vendégei szövegrészeiből (az Explicit Lyrics matrica ilyen nagy név esetében nagy érvágás lenne). A címadó mellé bónuszba két további filmbetétdalt is felcsaptak a lemezre, egy Eddy Grant- és egy Queen-átiratot (az Another One Bites The Dustban megszólal a teljes Fugees, mint ahogy Wyclef társproducerként és gitárosként is besegít az albumon). A kiadó Lauryn lemezének végére is odacsapott bónuszként egy filmslágert, az Összeesküvés-elmélet stáblistás dalát (a Can't Take My Eyes Off Of You feldolgozását), bármennyire is tiltakozott ellene a 23 éves dalszerző-producer-énekesnő, aki albumának konceptkeretét érezte elcsúfítva ezzel. Bizony, konceptlemez, a legnagyobbak - Marvin Gaye és társaik - nyomdokán. Egy tanteremben a tanár a szerelemről beszélget az osztállyal, de Lauryn hiányzik: épp iskolán kívül, a saját bőrén/kárán tapasztalja/tanulja az élet dolgait. Hogy aztán lemezén mindezt megossza velünk. Lauryn Hill - akit a Public Enemy-vezér Chuck D egy lelkesebb pillanatában a XXI. század Bob Marley-jának titulált - belső tartásról, szeretetről, szerelemről, a szexről (a „fuck”-okat itt is kinyesték), a csalódásokon való felülkerekedésről és a nagyvilági hívságok, a pénz, a hatalom és a zenebiznisz álságáról szóló tanítása közben kecses hidat húz a fekete zene utóbbi három-négy évtizedei között, hiszen a soulos, gospeles dolgokban ugyanúgy perfekt, mint a felvágott nyelvű rapben, sőt a jamaicai Marley Stúdióban egy reggaeátdolgozást is felvett a nagy Bobtól, annak egyik fia, Julian kíséretében (a legborzongatóbban gyönyörű dalban Steve Marley-tól született fiacskájáról, Zionról énekel szinte vallásos áhítattal, Santana gitárjai fölött). Nagykorú, nagyigényű, nagyszerű. Hrefjudzsikemp-Cotton Club Singers & Viktor: Casino EMI Válságban a magyar slágerszövegírás! Már Szandi is feldolgozáslemezt készít, Nagy „Csinibaba" Natália is 35-40 évvel ezelőtti dalokkal indítja szólókarrierjét, a swing-revival magyar élcsapata, a két fiút és két lányt egyesítő Cotton Club Singers pedig - Klausmann „Szerencsekerék” Viktorral kiegészülve - az utóbbi évek slágereit (Zámbó, Sipos F., Szandi, Friderika, Hip Hop Boyz stb.) igazítja fél évszázaddal ezelőtti hangszerelésre, és csúfos kudarcot vall. Pedig Cottonék nagyon tehetségesek, másfél év alatt rengeteg munkát öltek a projektbe, élvezetes a hangszerelés is, csakhogy szarból nem lehet várat építeni: ezek rossz dalok, még rosszabb szövegekkel (a Balatoni láz rerénye legalább prozódiai szempontból profi, a Bye-bye Szásán vagy a Nincs baj babyn legalább lehet vigyorogni, de a többi tényleg katasztrófa). Könyörgöm, miért nem Fenyő- vagy Geszti-szövegekhez nyúltak inkább? A Puszinyuszi például ideális lett volna, sőt még az Emesével is lehetett volna mit kezdeni. Hdezső-Grant Lee Buffalo: Jubilee London Records/Polygram A Grant Lee Buffalo peches zenekar. Egy olyan együttesről van szó, amelyik első Fuzzy című albumával egyből elkészítette élete legjobb lemezét. Pech, mert hiába emelkedett ki a második, Mighty Joe Moon című, valamint a harmadik Copperopolis is magasan a helyi átlagból, a Fuzzyt nem sikerült überelni. Most pedig már csak ketten: Paul Kimble basszusgitáros/zongorista már nem szerepel a Jubilee-n, helyette vendégmuzsikus és sok egyéb pluszarc: orgonista, zongorista, herflis, steelgitáros, sztárvokalistaként pedig Micheál Stipe és Eaz Eelsből. A Jubilee talán a Fuzzyhoz képest a legjobb és mint ilyen kurva jó: tök erős dalok, folk-hagyomány, country, csipetnyi pszichedélia és rock meggyőző egységben. Grant Lee Philips továbbra is lebilincselően személyes, zseniális dalszerző, csakhát a Fuzzy. De ne is figyeljetek: ez csak amolyan privát nyöszörgés,ener-