Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1-2. szám

rvi o 2 cc *x ‡­CD 2 —1 :=D CC LU LU OQ 'LU —J LU U_ o o GO 2 'LU rvi h­ Z CC LU rvj co LU =‡ CC LU ‡— G­lam-revízió ••••· Todd Haynes: Velvet Goldmine Már Leos Caraxnak is volt egy filmterve Iggy Pop, a rock'n'roll-ösztönállat és David Bowie, a tudatos popma­nipulátor kapcsolatáról, de végül az amerikai Todd Haynes készített filmet a témáról, az R.E.M.-vezér Michael Stipe produceri támogatásával. Ha Stipe-nak vagy Brian Molkó­­nak már Haynes neve is elég garancia arra, hogy feltétel nélkül igent mondjanak neki (lásd az R.E.M.-interjút az elő­ző Wantedben, illetve a túloldali Placebo-anyagot), akkor ez a rendező tudhat valamit. Nos igen, a 38 éves Haynes ugyan csak két nagyfilmet rendezett korábban, de mindket­tő mestermű: az 1991-es Sundance Fesztiválon nagydíjat nyert Poison (Méreg) három radikálisan különböző műfajú, stílusú és képvilágú történetet szervez egységes egésszé a különbözőség/betegség(?) témá­ja körül, az 1996-os Titanic Film­­fesztiválon is bemutatott Safe (Biz­tonságban) pedig egy megmagya­rázhatatlan civilizációs betegség kí­nozta nő önfeladásának története, mely a hétköznapi élet tereit is ké­pes volt kísérteties aurával bevonni. Új filmje, a Velvet Goldmine is erősen megosztotta mind a közön­séget, mind a kritikusokat: komoly filmes lapok szenteltek neki cím­lapanyagot, az NME viszont azt ír­ta, vegyük meg a stramm filmzene­lemezt, és felejtsük el, hogy film is van hozzá (aztán az év végén csak beválasztották a húsz legfontosabb film közé). 1854. Csillagos éjszaka, UFO suhan el az égen, a küszöbön cse­csemőt találnak, nyolc évvel ké­sőbb pedig a kis Oscar Wilde, mert­hogy ő az, közli az iskolában, hogy ha nagy lesz, popsztár lesz. 1974. A londoni glam színtér legnagyobb sztárját, Brian Slade-et koncert közben lelövik. Később ki­derül, hogy mindez előre megren­dezett színjáték volt, Slade azon­ban eltűnik. 1984. Arthurt, az Amerikában dolgozó angol újságírót, aki tini­ként ott volt azon a bizonyos kon­certen, lapja megbízza, derítse ki mi lett Slade-ből. A nyomozás so­rán Arthur felkeresi Slade első me­nedzserét, a sztár volt feleségét, majd pedig Curt Wild amerikai roc­kénekest, akitől Slade a befutásá­hoz szükséges inspirációt merítet­te, amikor pedig már megasztár volt, meghívta magához Londonba leégett példaképét, hogy fellendít­se karrierjét, és a szeretőjévé te­gye. Kutatása közben Arthurban is feltülemlenek kamaszkori emlékei, például az, mikor arra az újságfotóra maszturbált, ahol Slade Wild elé térdelve nyalogatja annak gitárját... Három dolog rögtön:­­ ez egy rajongó filmje, végletesen szubjektív. Az, hogy David Bowie nem engedélyezte, hogy a filmben Brian Sla­de az ő dalait énekelhesse, a Velvet Goldmine még inkább a fantázia birodalmába csúszott át, ami inkább jót tett ne­ki. Minden keveredik: Brian Slade-ben a masszív Bowie-dó­­zis mellett néhány cseppnyi Bryan Ferry és Brian Eno (az a tollas űrestélyi!). Curt Wildban Iggy Pop mellett benne van Lou Reed is (kinézetre viszont egy az egyben Kurt Cobain­­re vették a Ewan McGregor játszotta figurát!), az amerikai látogatás idején egy Suzi Quatro fazonú csaj vezet egy New York Dolls-hang­­zású zenekart. A valóságban Bowie nem Iggy gitárját szopta, hanem Mick Ron­­sonét és a neje nem Iggyvel, hanem Mick Jaggerrel kapta rajta az ágyban, stb. A rajongói fantázia non plus utrája az a jelenet, ahol a kamasz Arthur - a rend­ező alteregója­­ és Curt Wild dugnak, - ez egy homo(vagy bi)szexualitást - és annak a brit kultúrában betöltött szerepét - ünneplő film. Tisztelgés az amerikai független film New Queer Ci­nema név alá terelt homo/biszex áramlatának talán legtehetségesebb rende­zőjétől, akinek - akárcsak Michael Stipe-nak - épp a glam korszak merészsé­ge és szabadsága segített megtalálni identitását, - ez egy posztmodern turmix. A film alapszerkezete az Aranypolgáré, de idéz a Mechanikus narancsból, a Performance-ból és Don DeLillo 1973-as re­gényéből, a világ elől elbújó rocksztár történetét elmesélő Great Jones Stre­etből (magyarul A fenevad szabad címmel olvasható, elavult fordításban), de még Haynes saját 1987-es rövidfilmjéből, a Superstarból is, ahol Barbie-ba­­bákkal játsszotta el a Carpenters anorexiában elhunyt énekesnőjének sztori­ját. Idősíkokkal és korhű filmtechnikákkal vagdalkozó, vizuálisan amúgy is le­nyűgöző, puzzle-szerű tripfilm egy olyan tiszavirág életű korszakról, ahol a műviség, az irónia, a póz, a hazugság költőiséggé, szépséggé, művészetté nemesedett. Ugyanolyan szétfolyó, mint maga a korszak is volt. Emiatt utálhatják annyian, és emiatt szerethetik annyian. Déri Zsolt (Külön köszönet Pá­kozd­i Károly­nek és Babos Krisztának.) Velvet Goldmine - a filmzenelemez (London/PolyGram) A hetvenes évek elejének londoni glam mennyországát revizionáló film ugyan egy korabeli Bowie-B-oldaltól kölcsönözte címét, Bowie-dalok felhasználására azonban nem kaptak engedélyt, így főleg a Roxy Music há­za tájáról válogattak számokat, melyeket egy Venus In Furs nevű alkalmi szupergruppal játszottak újra, melyben a Radiohead éneke­se (a Bryan Ferry-manírokat bámulatosan ko­­pírozó Thor­ Yorke) és szólógitárosa (Jon Greenwood) mellett a Mick Ronson-i techni­kájával a Suede-et a Bowie-reneszánsz - és mellesleg a britpop - primőrjévé tevő gitár­­ hős (Bemard Butler), a Grant Lee Buffalo haj­ dani basszistája (Paul Kimble), sőt az erede­ti Roxy-szaxis (Andy Mackay) is szerepel. A Stooges filmbéli neve Wylde Ratttz, élü­kön Ewan McGregor énekel (a filmben há­rom, a lemezen sajnos csak egy számot, a kurva durva TV Eye-t), zenei kíséretében egy eredeti Stooge (Ron Asheton) is közre­működik, Mudhoney- és Sonic Youth-tagok mellett (Thurston Moore és haverja, Don Fle­ming a Backbeat című Beatles-film hangfel­vételénél már szerzett ezirányú gyakorlatot). A pengeéles Placebo a 20th Century Boyt dol­ gozza fel a T-Rextől, a Teenage Fanclub ál­tal kísért elasztikus Donna Matthews torok­ hangon ordítja a Personality Crisis című New York Dolls-klasszikust. A rendező a negyed századdal ezelőtti stílben rendelt új - saját - dalokat a Pulptól, a Grant Lee Buffalótól és a Shrudder To Thinktől (a Pulpé bravúrosan mocskos, a többieké ügyes, precíz Ziggy Stardust-stílusgyakorlat). És hogy még némi autentika is legyen: egy-egy korabeli felvétel a T-Rextől, a Roxy Musictól, Lou Reedtől, Brian Enótól, Steve Harley-tól és a Cockney Rebeltől. Bársonyos aranybánya, stimmel LU z 2 o —J­o CD­­-LU­C­LU január ♦ február f 35Ju/'flam

Next