Wanted - Wan2, 2002 (8. évfolyam, 1-5. - 1-7. szám)

2002-04-01 / 4. szám

Az öt év alatt, amit Hancock a hatvanas évek legje­lentősebb dzsessz-kisegyüttesének tartott formáci­óban töltött, olyan lemezek készítésében működött közre, mint az ESP, a Nefretiti és a Sorcerer. Évekkel később ismét Davisszel dolgozott a fúziós dzsesszt definiáló In a Silent Way és Bitches Brew albumokon. Miközben Davis együttesében zenélt, saját szólókarrierjét is tolta előre a Blue Note-nál. Aki erre az időszakra kíváncsi, markolja fel bátran a Maiden Voyage, és a Speak Like a Child albumo­kat, vagy az 1966-ban Michelangelo Antonioni filmjéhez, a Nagyításhoz komponált soundtracket. Vissza a jövőbe Herbie Hancock: Future2Future :: Sony Tavaly volt 2001. Húsz évvel ezelőtt mindenki arra szá­mított, hogy az ezredfordulón az ember majd a Marsra vagy a Jupiterre utazik, ehelyett aztán a MIR űrállomás utazott a Földre. A technológiába vetett hit azért nem múlt ki a XX. századdal, s miként Víg Miska mondta a Wantednak :a jövő mindig a zenében jelenik meg elő­ször. Herbie Hancock is ekképp gondolkodhatott, ami­kor a FuturesFuture című lemezének elkészítésébe fo­gott. Sajnos az elektromos dzsesszben a jövőt valóban megmondó Miles Davis már tíz éve, hogy eltávozott. A Deee-Lite erről a lemezről emelte el a Groove is in the Heart című bulislágerének fanki basszusme­netét, s ugyanezekből a Blue Note-évekből szár­mazik az USA Cantaloop című számában szemplin­­gelt Cantaloupe Island is. 1968-ban, mikor elhagy­ta Davis együttesét, alaposan belecsapott a funk­­ba - a Fat Albert Rotunda album azóta is a hatottak feltámasztásának nemzetközileg elfogadott esz­köze -, majd egy évre rá hattagú formációban osz­totta az egyre elszálltabb és komplexebb és dzsessz-funk-rock fúziót. A kor szellemiségének megfelelően, ahogy az együttes többi tagja, ő is felvett egy afrikai nevet (M’Wadishi). Amikor 1973 táján elfogyott a pénzük, Hancock megtért a budd­hizmushoz, és feloszlatta a csapatot, s a jövőre nézve a közönség boldogítását tűzte ki céljául. Új együttese, a Headhunters valóban bejött a széles néptömegeknek, s a Chameleon című slá­gerrel dúsított bemutatkozó albumuk a dzsessz történetének első platinaalbuma lett. Persze kér­dés, hogy bármelyik jóérzésű konzervatív dzsessz­fej nem kap-e sírógörcsöt ettől a szintetizátoroktól terhes (mondtam, hogy számítani fog az elektro­technikai végzettség) hangoskodástól, ahol Han­cock gyakran válik a ritmusszekció részévé, ahe­lyett, hogy finoman improvizálná ezt+azt. Dzsessz ez? Ha a dzsesszt progresszív zenei irányzatként értelmezzük, amely folyamatosan igyekszik újat mondani, kihasználni a rendelkezésre álló techno­lógiát, mindenképpen. Elég meghallgatnunk a Bosszúvágy (Deathwish) című Charles Bronson-fé­­le hollywoodi tömegmészárláshoz készült filmze­nét, hogy belássuk, Hancock Bukemék előtt két év­tizeddel (1974-ben) már tökéletes atmoszférikus dzsessz drum’n’basst csinált. Herbie Hancok a hetvenes években az elektroni­kus dzsessz-funk felől lassan a diszkó felé tendált, ahogyan a hatvanas évek végén a funkkal flörtö­lő amerikai dzsesszzenészek legjava (Donald Byrd, Lou Donaldson, George Benson, Stanley Clarke...). Ezt az utat követheti végig, aki bírja az ilyesmit a kö­vetkező klasszikus albumokon: Headhunters (1973), Thrust (1974), Man Child (1975), Secrets (1976), Feels Don’t Fail Me Now (1978), Mr.Hands (1980). Miközben stadionokban emberek ezreinek játszott, dzsessz koncerttermekben-ahogy jó kaméleonhoz illik - hagyományosabb (poszt-bop), akusztikus dzsesszt játszott a W.S.O.P-vel, amely gyakorlatilag azóta a próféciák nem ebben a műfajban születnek. Hancock legújabb jövendőmondó lemeze is inkább a múlt felől közelít — a közreműködő zenésztársak több­sége inkább veterán, mint a jövő ígérete. A lemezen hallható optimista hangvételű zene pedig inkább az el­múlt 20-30 év, különböző — többnyire populáris — stí­lusainak az esszenciája. A korszerűség és a jövő a lemez és a hozzá kapcsolódó koncertek megszólalásában jele­nik meg: mindkettő napjaink surround, azaz többcsa­tornás hatásvadász hangzástechnológiájára épít. A le­mezborító egyébként egy másik futuristát, azaz Woody Allent idézi, amikor Woody az Annie Hall című filmben egy fehér színű és kapucnis műanyag kezeslábast vise­lő barátjától azt kérdezi, hogy vajon azért öltözött így, mivel plutóniumfelhőn fognak majd áthaladni. Nagyon remélem, hogy nem így lesz ti­­csontos­a Miles Davis Quintet eredeti felállása volt, Miles helyett Freddie Hubbarddal. Mielőtt mindenkit álomba ringatna a történelmi áttekintés rétestésztaszerűen nyúló, ám még így fájdalmasan felszínes hömpölygése, rövidre vágom a sztorit. Az egyre fáradtabb diszkópróbálkozások után Herbie Hancock még egyszer sikeresen újított: a Bill Laswell producerzsenivel készített Future Shock (1983) a break korszak egyik stílusdefiniáló lemeze lett. A lemez slágere a Rockit, Grandmaster DST szkreccseivel, vokóderrel torzított vokáljaival, kemény, elektronikus hangzásával ma is friss, és könnyedén bemozdítja a partyk közönségét. Más­részt meg e nélkül a lemez nélkül feltehetőleg nem olyan lenne a mai elektronikus tánczene, amilyen. Nem is fecsérlek több szót arra, hogy Herbie mivel foglalkozott az elmúlt húsz évben, mert bár a zene­ipar PR-osai igyekeznek most úgy beállítani, mint aki végig a csúcson volt, de hát voltak itt középsze­rű és szirupos lemezek, elvetélt próbálkozások, hogy ilyen, vagy olyan közönség újra a figyelem kö­zéppontjába helyezze a sokszínű zongoristát. Ezek fölött most jótékonyan szemet hunyok, mert ha az új album nem is nyit radikálisan új irányokat a zené­ben, szép vállalás, és a végeredmény messze van attól a kínos, fáradt, marketing ízű limonádétól, ami szintén kisüthetett volna ebből a projektből. És kü­lönben is, mutassatok nekem valakit, akinek ötven éven keresztül folyamatos erekciója van. S h u­r­i­k­e­n http:// www.fu­tu­re 2futu­re.com / [ PflS2P0RT| 20 02: ÁPRILIS | »3 Uí:?l ír

Next