Romániai Magyar Szó, 1947. szeptember (1. évfolyam, 1-25. szám)
1947-09-12 / 10. szám
A romániai magyar színházak neíy^ete frica t Czikő Lőrinc. BkarnMlye kc^vMéje Nemrég a parlament megszavazta az uj színházi törvényt. Ez a törvény — a kommunista párt módosító javaslatai alapján — treax kratikus jelleget öltött és a népszínházak megteremtésével kor- ST-kaSí*tá reformot jelent Románia Művészettörténetében. A törvény a teljes jogegyenlőség áfáján, biztosította a romániai magyarság részére, hogy állami segítséggel szervezhesse színházait így a kolozsvári magyar színházat most már a törvény is mint állami színházat ismeri el, sőt megadja a lehetőséget arra is, hogy opera-együttest szervezhessen. Megvan tehát a törvényes lehetőség arra, hogy a magyar színművészet is a teljes jogegyenlőség jegyében fejlődhessék. A fejlődésnek azonban egyik alapfeltétele, hogy intézményeink megfelelő anyagi támogatást is kapjanak a művészetügyi minisztériumtól. Megfelelő tőke nélkül művészi értékű előadások tartása nem lehetséges. A márciusi költségvetésben, mely inflációs költségvetés volt a kolozsvári magyar színház egy milliárddal szerepelt a 8,7 millárddal szemben, ami a román színháznak és operának volt előirányozva. A Székely Színház 300 milliót, míg a váradi színházak magyar és román egyenlően 150 millió lejt kaptak volna. Az áprilisi költségvetésben a kolozsvári román színház és opera 27,9 milliárddal, míg a magyar színház 4 milliárddal szerepelt, a Székely és váradi színházak segélyét megduplázták míg a váradi román színháznak összegét majdnem ötszörösére, 700 millió lejre emelték. A stabilizált költségvetésben i s állami segélyek a következőképpen vannak előirányozva: kolozsvári román sevilláz és opera 10 millió, magyar színház és opera 2.636.000, Székely Színház 250 ezer, váradi román és magyar színházak 300— 300.000 lej. Az aradi és szatmári magyar sínházakazt teljesen kifelejtették a költségvetésből. Ahhoz, hogy a közönség művészi ízlését fejleszteni lehessen, nem az u. n. „kasszadarabok“-ra, hanem magasabb színvonalú darabok előadására van szükség. Ezek pedig pénzt igényelnek. Az új törvény meghatározza ugyan az állami színházak jogait és el'őírja, hogy jövőben az állami színházak művészeit és alkalmazottait az állam fizeti, — ez a rendelkezés azonban csak 1948 április hó 1-én lép életbe. Addig a régi rendszer marad érvényben, vagyis mindegyik színház a szükségleteinek megfelelő állami segélyben részesül. Meg kell tehát állapítanunk, hogy színházaink érthetetlen okokból hátérbe szorultak. A teljes jogegyenlőségnek itt is érvényesülnie kell. Amikor többet kérünk színházaink részére, nem azt akarjuk mondani, hogy a román színházaknak sokat adtak, de azt jogosan kérjük, hogy színházainknak adják meg azt, ami zavartalan működésüket biztosítja A stabilizáció következménye volt a költségvetés átdolgozása. Ez megtörtént a művészetügyi minisztériumnál is, amely 100 millió lejt kapott a színházak segélyezésére. Ennek az összegnek szétosztásánál ismét aránytalanságokat tapasztalhatunk. A M. N. Sz. parlamenti csoportja lépéseket tett a művészetügyi minisztériumban és ígéretet kapott, hogy jogos követelésünket teljesük Kötelességünknek tartjuk felhívni az illetékesek figyelmét ezekre a méltánytalanságokra, mert az ilyen természetű intézkedések felszámolása előlegezi az ország demokratikus erőinek harcát a reakció magyar és román ügynökei ellen. Siti 1847- SZEPT. 12 PÉNTEK Az iskolareform kérdésével foglalkozik a Contemporanulban M. Roller. A demokrácia kifejlődése, írja a tanulmányíró, a folyamatban lévő gazdasági változások, új kérdéseket vetnek fel az élet minden területén, így tanügyi téren is. Az új romániai adottságok megkövetelik, hogy az oktatás minden fokozatát, kezdve a bölcsőtől és az óvodától, egész az egyetemig, egységes elvi alapra helyezzék. Meg kell szüntetni, ki kell tölteni azt az óriási űrt, ami a népi oktatás és a felsőoktatás között a múltban tátongott. Különös gondot kell fordítani azokra az iskolákra, amelyek az ipar- és a mezőgazdaság technikusainak középkáderét vannak hivatva kiképezni. Le kel rombolni a gátakat, amelyek megnehezítették az átiratkozást egyik típusú iskolából a másikba, az alsófokú iskolákból a felsőbe. Az oktatásból eddig csaknem teljesen kirekesztett munkás- és parasztfiúkat kell elsősorban közép- és felsőfokú oktatásban részesíteni. A neveltkáder nagy részét át kell képezni. A tankönyvek kérdését is sürgősen meg kell oldani átfogó és egységes terv szerint, amely a hevenyészett egyetemijegyzeteket is száműzte és gondosan készült nyomtatott kiadványokkal helyettesítse azokat. M lfílÉ 1 lem!“ Érdekes, nagy visszhangot keltő vita folyik az Utunk hasábjain. Gaál Gábor, Benedek Marcell, Balogh Edgár és Szemlér Ferenc között. A vita Toldi népi jellegének kérdése körül indult, de Gaál Gábornak az Utunk legújabb számában írt cikkével egész szellemi életünk újraértékelésének, felszabadításának átfogóbb és nagyobb kiterjedésű kérdéséhez érkezett eL „Igen, — írta Benedek Marcell vitaindító cikkében — lássa és értékelje újra mindenkor azt, ami a régi irodalomból fennmaradt. Romboljon is, ha osztály vagy egyéb érdekek nagysággá fújtak föl valakit, aki nem az.“ Gaál Gábor azonban felteszi a kérdést: „Erről van-e ma szó? Ez az ..újraértékelés"-e ma az időszerű? Arról van-e ma szó, hogy megint egy újabb nemzedék próbálja a magat megelőző nemzedékektől eltérő ízlése és szemlélete alapján átértékelni a múlt által valamikép már mérlegelt nagyságokat?" „Nem! Nem nemzedékváltásról van szó, nem egy újabb nemzedék kívánja a maga szubjektivitását az irodalomtudomány terén érvényesíteni. Nem is olyan szórványosan felmerült revízióról van ma szó, mint aminő századunk egymást követő esszéire nemzedékeinek (pl. Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Németh László, Féja Géza stb.) gyakorlatából közismert. Nem csupán egy esztétikai napi szükségleteket kielégítő újraértékelés a demokraácia művelődéspolitikai követelése. Nem az a feladat, hogy ezt vagy azt a költőt vagy írót, aki eddig esetleg háttérben volt — az előtérbe hozzuk, összetettebben és „modernebbül“ értsük, mint azelőtt s valamely sajátos irodalmiesztétikai frakció teorémája szerint érvényesítsük. Nem! Az, ami történt, sokkal többre kötelező. „Mi történt? Politikailag, társadalmilag felszabadultunk s fel kell szabadítanunk — egyebek közt irodalomtörténetirásunkat is". Ez csak úgy lehetséges — fejti ki a továbbiak során Gaál Gábor, — ha legyőzzük idealista élet- és irodalomszemléletünket és a dialektus-materializmus tanítása szerint az irodalmi jelenséget is történeti mozgása minden lehetséges összefüggésében vizsgáljuk. sikere volt az Eihesieumban a bolgár néphadsereg reprezentatív kórusának Bulgária felszabadulásának ünnepén az „Ateneul Român” fenn tartott ünnepély műivéss műsorából kiemelkedett a bolgár népi hadsereg hatalmas reprezentatív kórusa. Maga a látvány is szép volt, ahogy fehér formaruhában felsorakoztak, a zenekar és köréja a kórus. De amint sorra előadták a eebbnél-szebb bolgár és román népdalokat, forradalmi indulókat, szovjet dalokat egyre közvetlenebb kapcsolat szövődött kórus és közönség között. Nagy tetszést aratott a „tulai szamovárok” szovjet dal, a „Kék Dunánál” Strauss-valcer és a Sztálin cantata. Fővárosi színházak és mozik műsora ALLIAMBRA: A kisasszony férje. COMEDIA: A nők nem angyalt* TEATRUL NOSTRA: Domino MARIA FILOTTI: A kékszakál 8-ik felesége VOX: Allo Baby Madmoiselie SAVOY: Van egy fejem eliszom. Aro: Az ördög trubadúrjai Arta: A négyarcú asszony Excelsior: Gaylord nővérek Eforia: Nincs idő a tréfára Scala és Lido: Álarcos asszony Luxor: A szellemek szórakoznak Orfeu: Utolsó hét Mignon: Gaylord nővérek Regal: Csillagok játéka Gioconda: A szellemek szórakoznak Femina: Halálsugár Trianon: A borzalom útja Tivoli: Egy csókért Progres: A csillagok játéka Select: Nincs idő a szerelemre Victoria: Makacs asszony Bet. Palace: Gentlemen Jim A Szovjet-Román Barátság Háza: Bűn nélküli bűnösök Bragadini: Üdv. Moszkvának Marconi: Nagy Péter Miorita: Kaukázusi rapszódia. A kettőnk dolga^ A négy napja hulló eső teljesen tönkreverte a nadrágomat. Egykori vasalásának már nyoma sem látszott. Az eddig titokban foszladozó felhajtás a sűrű nedvesség következtében hosszú szakállat eresztett s bánatosan lógott alá cipőm sarkáról a sárba. Vasárnap reggel elhatároztam, hogy rendbehozom. A szakállokat ollóval levágtam, a megmaradt sörteszerű részeket a forró vassal alaposan lenyomtattam s nemsokára az egész nadrág olyan külsőt öltött, mint aminőről apróhirdetésekben írják, hogy „alig használt" és hogy „jókarban lévő“. Nagyon meg voltam magammal erégedve s mikor kiléptem a kapun a tisztaságnak, a rendességnek különös jóérzése töltött el. Nem mondom, hogy jólöltözött voltam, de kifogás mégsem eshetett ellenem. Az utcán senki sem járt. Az alacsony felhők sietve szántották át a házak között mutatkozó keskeny égcsíkot s meglehetősen hideg szél fújt. De nem esett. Az utcai pocsolyák is felszáradtak, csak a harmadik-negyedik ház előtt csillogott nagyobb vízfelület. Gondolkozva ballagtam arra, amikor az utca végén megjelent egy gépkocsi. Én nem siettem, ő sem sietett. Mind a ketten egyszerre értünk a szépen fejlett kövér pocsolya közelébe. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy csak nem lesz képes... hiszen jobbról is, balról is elég hely van... sőt a pocsolyát a két kerék közé is vehe.t.l . A gépkocsivezető azonban mégis képes volt Úgy látszik ő is vasárnapiasan könnyednek érezte magát, esetleg úgy gondolta, hogy az elővigyázat szabályai, ma nem egészen kötelezőek, a megfeszített figyelemben is beállhat egy kis szelíd lazulás, mert a bal első kerékkel egyenesen belehajtott a pocsolyába. A kerék nagyot nyekkent és a pocsolya egész tartalmát felém röpítette. Nem volt időm megfordulni s a következő szemvillanásban tetőtől-talpig tele lettem sáros, piszkos, pocsék ízű sárga lével. Igen, pocsék tea volt, mert a számba is jutott belőle. Egyébként sem vagyok szelíd és báránytürelmet, de mikor most végigpillantottam sáros létől csöpögő ruházatomon, annyi munkával rendbeszedett és most visszavonhatatlanul tönkretett drága nadrágomon, meg tudtam volna fojtani azt a bitang hétpróbás gazembert, aki az egész szerencsétlenséggel mit sem törődve nyugodtan hajtott felfelé az emelkedőn s már el is tűnt a kanyarban. Semmi remény sem volt, hogy utólérjem, de én akkor nem az eszemmel, hanem a mérgemmel gondolkoztam. Mégis csodák csodája, a következő utcasarkon, már fel is fedeztem. Éppen a kocsiból cihelődött ki a nyomorult s lassan besétált egy vaskerítéses udvarra. Én utána Teljes erőmből rákiáltottam. Megfordult és csodálkozva pillantott rám. Szinte egy lélegzetre kiabáltam végig a rajtam elkövetett disznóságot. Ő válaszolt valamit. A következő pillanatban egymásnak rohantunk volna. De ekkor fejünk fölött az emeletről megszólalt egy hang. Most vettem csak észre, hogy valami előkelő úr ízlésesen épült házának udvarán állunk. A hang valószínűleg a tulajdonosé lehetett, aki vasárnapi díszben, kifogástalan ruházatban, ragyogva állott az ablakbír s onnét nézett le ránk. A hang erélyesen felszólított, hogy hagyjam abba az ordítózást. Ha valami sérelem ért, forduljak a bírósághoz. A kocsi az övé, a vezető az övé és ő minden felelősséget vállal. Minden felelősségett — ismételte nyomatékkal. Egy pillanatra elnémultam. A ragyogó úriember hangja annyi biztonságot, annyi önérzetet tükrözött, hogy szinte vártam is a folytatást, amely szerint a fent felsoroltakon kívül ez a ház is az övé, ez a világ is az övé és természetesen én is az övé vagyok. Felnéznem rá. Aztán a gépkocsivezetőre, aki az övé. Aztán megint vissza rá — Hallja, maga, odafent — mondottam nem éppen suttogó hangon — mit avatkozik bele a mi dolgunkba?! Ne járassa a száját tettem hozzá, amikor ismét kijelentette, hogy a kocsi is, a vezető is az övé és vállal minden fe^. — Ha lefröcskölt, hát lefröcskölt, az az én bajom, meg az övé. Majd elintézzük egymás között. De maga onnét fentről abban a szép tiszta ruhában ne beszéljen. Érti?.. A tulajdonos elhallgatott, mint aki érti. Én pedig szinte szelíden fordultam korábbi ellenfelemhez. Van egy rongya, szaktárs?.. . Hát hogyne volnál... De csak enni gondolja, hogy készakarva tettem... Ki csinál ilyent késtakarva!... Dehogyis gondoltam!... Csak azt nem értem, hogy egyesek milyen jogon avatkoznak bele a mások dolgába?... — mondottam mérgesen és a másikra néztem. Egy pillanatig így méregettük egymást, aztán elnevettük magunkat. Az ablakbeli úriember visszavonult. Amíg egyesült erővel törölgettük lucskos ruházatomat, mindketten éreztük, hogy őszinte igaz barátok vagyunk és erélyesen vissza fogunk utasítani mindenkit, aki az orrát bele szeretné ütni a kettőnk dolgába. SZEMLÉR FERENC