Előre, 1962. június (16. évfolyam, 4537-4562. szám)
1962-06-01 / 4537. szám
2 Szédül a feje a színektől, a sole pontocskától, vonaltól. — Gyerünk fiam, lehetetlen, hogy ne tudd. Nem érti a kapitány kérdését. Vigyázzban áll a térkép előtt, háttal az osztálynak, és kimondhatatlanul szerencsétlennek érzi magát, sírás fojtogatja. — Fel a fejjel, fiú. A kapitány hangja energikus, tele van tettetett jóakarattal. Sebastiannak végigszalad a hátán a hideg, ha csak hallja. Ismét játszanak a szemei előtt a különös vonalak, jelek, színek. Sebastian egy világoszöld foltra szegezi a tekintetét, aztán hagyja elkalandozni, megint megállapodik valami fekete pontoknál, és érthetetlen jeleknél. A leghalványabb fogalma sincs arról, mit lát. Számára csupán egy zöldre festett kartondarab függ a falon. Megvakarja a füle tövét, és nagyot nyel. Nem bírja tovább, érzi, hogy most is elfogja a sírás, akárcsak tegnap, amikor a többiek megint agyonnevették magukat rajta. Nem ért semmit az egészből, csak annyit tud, hogy valami rosszat tesz, amiért megérdemli a büntetést, a kapitány lenézését, a többi katona hahotázását, aztán később a sajnálatot, amely egyszerre teszi boldoggá és szerencsétlenné. — Állj csak meg egy kicsit, Sebastian. Huszonegy éves vagy... Hol éltél ezalatt a huszonegy év alatt? Sebastian kerekre nyitott szemmel bámul rá, aztán elcsuklik a hangja. — Falun. — Mit csináltál? Mit csináltál falun? Ne pityeregj! Sebastian háta mögött kipuffan a nevetés. — Csend! — ordítja a kapitány. — Semmit — válaszolja Sebastian. A kapitány feláll, és lemegy a katedráról. A katonák tekintete egészen addig követi, ahol Sebastian áll. Az ablakon túl látni a tengert, s egy hatalmas kikötői daru körvonalait. Hajó megy a tengeren. A kapitány a katona vállára teszi a kezét, először a szemébe néz, majd kissé lehajol, hogy más szögből lássa, a végén profilból fürkészi. Mindezt túlzott arcjátékkal kíséri, úgy forgatja a kezei között, mint valami érdekes tárgyat. Az egész osztály nevet. Sebastian a sírással küszködik. — Nocsak, nézzetek oda, pityereg, mint valami kisasszony! — mondja a kapitány, s felemeli Sebastian állát. Sebastiannak hatalmas, végtelenül jóságos kék szeme van. A nevetés elhalkul. — Huszonegy éves vagy s nem csináltál semmit. Milyen nagyszerű! Újabb nevetés. Sebastian most már fel-felszipog, de igyekszik türtőztetni magát. Zöldellő mezőket, kerek dombokat, legelésző juhnyájat lát maga előtt. Látja a falut, ő maga egy nagy kövön áll kezében bottal, a lába előtt bekecsével. Egész napokat tudott így állni a végtelen csendben, amelyet csak néha tört meg a méla kolompszó, vagy a szellő könnyű, mély sóhaja. A magasban felhők vonszolták magukat lustán, s vetettek árnyékot a búzaföldekre, a fákra, a dombokra. Most pedig a katonaruhába bujtatott Sebastian a térképet nézi és elszorul a torka. — Csend! - kiáltja a kapitány. A nevetés azonnal megszűnik. — Persze, nem tudsz olvasni. — Nem. — Hát enni? Az osztályból ismét kirobban a hahota. — Csend legyen! Idehallgass, Sebastian, a katonaság majd embert farag belőled. Még olvasni is megtanulhatsz. Nálatok a faluban nem volt iskola, ugye? — Nem — nyögi ki Sebastian.— Nézzük hát, röviden, Sebastian — szólal meg a kapitány kiegyenesedve. — Nyisd ki a füled jól, mit csináltál odahaza a faludban? A mezőn dolgoztál, a marhákat őrizted, valami műhelyben jártál, vagy... mi az ördögöt csináltál, ha szabad kérdeznem? A katonák ismét kacagnak, pontosan úgy, ahogy azt a kapitány szereti, ahogyan szavaival, ízetlen tréfáival parancsolja, s egészen addig hahotáznak, amíg ő maga meg nem szakítja a kurta, csaknem parancsként hangzó Csenddel. S akkor aztán nem hallatszik egyéb, csak Sebastian szapora lélegzetvétele, odakintről a daru nyikorgása, a tyúkok kotkodácsolása valahol kinn, a szomszéd udvarban, egy induló gépkocsi motorzúgása, aztán ismét a kapitány hangja, amely most már csaknem megsüketíti a katonát: — Nyögd ki, szólalj meg már egyszer, Sebastian. — A mezőn dolgoztam édesapámmal, azelőtt pedig a juhokat őriztem — mondja Sebastian. A kapitány cigarettára gyújt és visszamegy, leül a helyére. — Na, végre. Most lássuk csak, Sebastian, tudsz-e értelmesen beszélni? Ne, szipákolj! Uralkodj magadon, hiszen huszonegy éves vagy. Lássuk csak, hol születtél? — Barrosaban. A fiú már nem sír. — S merre van ez? Badajoz tartományban, ugye? A kapitány hosszan elnyújtja a szavakat, mereven nézi a katonát. — A tökfilkók hazája! — szólal meg valaki az első sorban. Az osztály megint hahotázik. A kapitány rájuk rivall, mire csend lesz. Mert ha egyszer megharagszik, az ember búcsút vehet még attól a kevés hajától is, amit meghagytak neki. Vagy ül a fogdában, az ágyon, tele bolhával, s nyeli a bedugult latrinák nehéz szagát. — Ki volt? A kapitány hangja kemény. Senki sem válaszol. Sebastian hallgatva, félelemmel néz a katonákra, őket félti. — Utoljára kérdezem, ki volt? A kapitány kissé felemelkedik a székről. -„ Szakaszvezető, hozzám! — szólal meg, s a szakaszvezető, aki vigyázzba merevedett az asztal mellett, egy lépést tesz előre. — Első két sor... — Én voltam, kapitány úr — szólal meg egy zömök katona felállva helyéről. — Szakaszvezető, azonnal kopaszra nyírni! — adja ki a parancsot, majd folytatja az elmélkedést. — Sebastian! — fordul hozzá most már csaknem ordítva. — Sebastian, édes fiam, mondd meg végre, hogy hogy hívják a hazádat? Sebastian rémületében pislogni kezd, egyre jobban fél a kapitány ordításától. „Hazám", vajon mi lehet ez, sohasem hallotta. — Nem tudom..a Ah! — a kapitány az asztalra roskad, elkeseredést színlel, kezével végigtörli a homlokát. — Látod, egy fél órája várjuk, hogy kibökd a hazád nevét, é érted, Sebastian...! „Hazám. Hazám? Hazám..." Egyszer — Sebastian még jól emlékszik rá — gyerekkorában, amikor ott állt a kövön, és a marhákra vigyázott, seregnyi embert látott egyforma khaki ruhába öltözve, fegyverrel a vállukon. Egyszerre léptek, egyszerre énekeltek valamit, akkor hallotta ezt a szót, hogy „haza". Most egyszerre eszébeötlött ismét a melódia is, amelyet aztán, a marhák nyomában járva, maga is dúdolgatott. Az ajtóban megjelenik a borbély és áldozata. — Gyere be, hagyd, hogy menjen a helyére, de olyan legyen a feje, mint egy biliárdgolyó. A zömök katona leül az egyik padra, háttal a többieknek. Sebastiant látja, arccal Európa térképe felé fordulva. A borbély, aki maga is katona, piszkos, fehér törülközőt kerít a nyaka köré. — A te hazádat Spanyolországnak nevezik. Spanyolországnak, Spanyolországnak, érted?! — üvölti a kapitány. — Mutasd meg a térképen! Sebastian már lélegzeni sem tud rémületében. „Engem is kopaszra nyírnak" gondolja magában. A térképre tekint. — Tedd rá az ujjadat — hallja. Sebastian Szicíliára teszi az ujját. A kapitány gúnyosan elhúzza a száját, mire a katonák megint nevetni kezdenek, de csak félve, nehogy nekik is feltegyék a kérdést, mint Sebastiannak: „Hol a hazád?“ — Víz, víz — hallja a háta mögött. A nevetés erősödik, de az olló csattogását nem tudja elnyomni. Sebastian nem mozdítja remegő ujját. — Balra, érted? A nevetés háhotúzásba csap. De ő most is csak színeket, jeleket, vonalakat, pontokat lát. Ismét nyel egyet. Megmozdítja az ujját, Korzikára teszi. — Tűz, tűz! — hallja a háta mögött. — Lássuk csak, megtalálod-e a faludat ezen a szigeten? Csend legyen! Az osztály nem csendesedik. Mert most a „Csend!" csaknem az ellenkezőjét jelenti. A katonák jól tudják: a kapitány azt akarja, hogy nevessenek. Őmaga is kacag, csak teszi magát, hogy nem. Apró szemét összehúzza, vállát felemeli, s összeszorított ajkai közül egyszerre robban ki a kacagás. Véletlenül nyálat fröcsköl egyenruhája ujjára, amelyen három csillag villog, másik kezével gyorsan letörli, mintha attól félne, hogy meg ne sértse önmagát. Sebastian nagy erőfeszítéssel megfordul, elhatározza magát. A zömök katona tudja, hogy már nem sok haja van, hideget érez a tarkóján. Az olló könyörtelenül csattog. Sebastian szólni szeretne valamit, a kapitány felé fordulva, de csak sóhajt egyet. Nem emlékszik, hogy valaha is ilyen szerencsétlennek érezte volna magát. — Nem tudom — böki ki. Elhatározta, hogy nem szégyelli magát. A többi katona, a kapitány és a szakaszvezető már szinte gurulnak neveztükben, mígnem a kapitány ismét csendet parancsol. Mindenki elhallgat. — Sebastian, hej Sebastian. Azt hiszem, hogy a te fejed belülről éppen olyan sima és tükörfényes, mint amilyen ezé lesz itt... Nem igaz? — fordul a borbélyhoz. Az osztályból megint kitör a nevetés. A kapitány kénytelen szünetet tartani. — Szegény Sebastian, tudod milyen jó tudni, hogy hol a hazád? Nyugodj meg, menj a helyedre. Vigyázzban áll mindenki előtt és még mindig szipákol. A zömök katona most csak Sebastian fejét látja, alacsony homlokával, egybenőtt szemöldökével, Sebastian fejét, amely Európa térképén egész Spanyolországot eltakarja. Érzi a hajvágó gép hidegét a fején, amely pár pillanat múlva pontosan olyan lesz, mint egy biliárdgolyó. Fordította ZSIGMOND KÁLMÁN Jesus López Pacheco Jesus López Pacheco spanyol költő és prózaíró. A kegyetlen Franco-terrorral szembeszálló spanyol írók fiatal nemzedékéhez tartozik. 1930-ban született Madridban. Első verseskönyve huszonhárom éves korában jelent meg. Második kötetét már nem tudta Spanyolországban kiadni harcos, antifasiszta hangja miatt. A könyv Olaszországban látott napvilágot, szerzőjét viszont — akinek lapunk jelen számában egy elbeszélését, valamint második kötetében megjelent egyik versét közöljük — Francoék fasiszta bírósága tavaly börtönbüntetéssel sújtotta. ^iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiHmiimiiiiiiiiiiiiiiiif Korszerű művészetet a gyermekeknek Beszélgetés az Ifjúsági és Gyermekszínház művészeivel — Hogy mit tanultunk, mit tapasztaltunk a gyermekek előadásaiból másfél év alatt ? — felel kérdéssel a kérdésre, elevenen és felvillanyozódva D. Neleanu, a fővárosi Ifjúúsági és Gyermekszínház igazgatója... — Hogy a legnehezebb művészi feladat ez, de a legnagyobb elégtételt is adja az alkotónak ! — vág közbe Ion Cosar rendező. — S miben áll ez az elégtétel ? — Ilyen nézőközönség nincs is több ! Oly közvetlen természetességgel, oly nyíltan és őszintén reagál arra, amit lát, hogy a színész, a rendező minden percben érzi : érdemes nekik játszani. — Miket játszottak eddig? — Első bemutatónk is a gyermekeknek s nem a felnőtt ifjúságnak szólt : a Marslakók, Mihail Liber szovjet író darabja, — folytatja Neleanu igazgató. Azóta játszottunk még egy szovjet darabot, a Számtanból kettest, Natalja Klinkova művét amely az egzakt tudományok szeretetére, szerénységre, komoly, felelős munkára tanítja a gyermekeket, volt egy eredeti bemutatónk : Aleca Popovici Egy fiú a második padból című, kicsinyekhez szóló mai mesejátéka, amely az állatmese eszközeivel, a megszemélyesített erdő népének ábrázolásával a munka szeretetére, a közösségi eszme szellemében neveli a gyermekeket s egyúttal más művészetekkel is megismerteti, megbarátkoztatja őket, mert van benne a játék mellett zene, pantomim, filmvetítés, cirkuszi produkció is. Úttörő jellegű a gyerekek számára az esztrádműsorunk. Eduard Jurist és a Vidám utasos e-versenyekről ismert Ion Mustafa műve. Félig-meddig eredeti darabunknak tekinthetjük Erich Kästner Emil és a detektívek című közkedvelt ifjúsági regényének színpadi feldolgozását is. Tudor és Popa mint rendező, elmélyítette a színpadi változatban a történet társadalmi vonatkozásait, az eredetinél élesebb képet nyújt a gyermekeknek a kapitalizmus világáról, a kizsákmányolásról, a szegény gyerekek nehéz életéről. A feldolgozás újszerű : nem tekinti passzív nézőnek a gyermekeket, hanem bevonja őket az előadásba, velük együtt játsszatja — mint a gyermekjátékot — az önkéntes gyermek-detektívek kalandjait. A tolvajt a nézőtéren üldözik, az egész közönség részvételével. Gheorghe Angheluta, a tolvaj megtestesítője, egyébként a legmagasabb színészünk, egy kissé megtépázva kerül ki ebből a jelenetből minden előadáson. — De más tekintetben is érezzük munkánk hatását — folytatja Cosar rendező. — Meg is beszéljük ezt a tennivalókat a nézőinkkel. Az éltanulókkal való tanácskozásaink határozzák meg jelentős mértékben a gyermekszínház műsorát, művészi eszközeit. — Gyakorlatilag, hogy folyt le egy ilyen megbeszélés ? — Úgy, hogy ha megkérdeztük : mit játsszunk nektek, gyermekek ? Mesét ? Tündérregét ? Felzúgoott az egész terem : Neem ! A mi életünket. Meg felfedezéseket ! Űrutazást ! Hát Dickenset ? Vernét ? Azt is ! Mi pedig, természetesen, teljesítjük a közönség igényeit. — Az eddigi másfél év alatt — folytatja D. Neleanu, — amelyet kiindulásnak tekintünk csupán, megismertük a gyermekeket, az ízlésüket, az igényeiket, s azt a fontos következtetést vontuk le, hogy a gyermek szemszögéből kell néznünk a gyermekeket, bele kell élnünk magunkat az ő élmény- és gondolatvilágába. Ne közeledjünk hozzájuk kívülről, semmiféle előítélettel, elvont tétellel, hanem az eleven megismerés eredményét használjuk fel a tapasztalt felnőtt ítélőképességével együtt nevelő munkánkban. Eddigi tapasztalatunk sokat ígér a jövőre nézve. Ezután akarjuk kiteljesíteni a korszerű gyermekszínjátszást, amely nem a gyermekszínház régi elavult hagyományai szerint, a csodák, természetfölötti lények ködös világába, hanem a valóságba vezetik el a gyermekeket, és korszerű érdeklődésüket szolgálja. — Hogyan segítenek ebben a vonatkozásban az írók ? — Amint az eddigiekből is kitűnik, az első lépéseket megtettük már saját írói munkaközösség kialakítása felé, de ezek csak az első lépések, — mondja I. Cosar. — Az íróknak még sok a tennivalójuk a hazai színpadi gyermekirodalom megteremtésében. Várjuk hát a segítségüket. HALÁSZ ANNA Hárman az erdő megszemélyesített népéből Fekete rímek Spanyolországról Gyerek voltam, s a vér a torkomig nőtt. Még most is vörös, reszket tőle teszem. * A kihűlt vértől. S ezt még most se, felnőtt koromra sem feledtem. Házamban halálszag van. Kihűlt vérszag. Itt ölték őket meg. Itt, itt ölték le bátyámat, akit úgy szerettem. Én csak... Bezártak a sötétbe. Az ablakokat sűrűn beszögezték. Házunkban meggyilkolták még a fényt is. Nem ismerem meg a reggelt, az estét, nem látom, mi történik. Sötétben nőttem fel. Kapkodva, fúlva kerestem fényt, de folyton csak halál van, és éjjel van, bozlok karom kinyújtva a kiürült lakásban. Már kezekhez ért kezem, s hol a fal volt azelőtt, itt-ott felfedeztem egy rést. És ki akartam törni, de az ajtót, még azt is beszögezték. De én mondom, hogy nem elég erősek a szögek. Dörömbölök, öklöm vérzik, dang más ököl is, hallom, fényre törnek, s már látok némi fényt is. A vér soványka gyerek-torkomig nőtt, s ezt nem lehet, hogy egyszer elfeledje a fényre szomjas férfi. S ma a felnőtt emlékszik s vár a percre. ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása / _______/ ELŐRE I MAJTÉNYI ERIK: KÉT VERS JÓREGGELT, JÓREGGELT, Csengettyű aprózó habja csobog, jóreggelt, jóreggelt, villamosok! Zsömlyében vaj, sonka, tízórai jóreggelt, ne tessék tolongani. Mindenki önmagát sarkallja itt, mindenki melenget már valamit. Állványzat pallóját, láda tojást, szérumot, könyvtári kimutatást, á pluszbé négyzetet, este hagyott festékes kádakban kék gyapotot, két napja szikkadó szürke betont.. Jóreggelt mozgalmas emberi gond! Sürgető tervek és tennivalók robognak bérlettel s újra gyalog, örvénylik, forrong e látszólagos zűrzavar, száz színe zavarba hoz. Pedig az áramkör teljes - a szál pólustól pólusig célba talál. Villáma versemen oiálhasít, s rezgésbe hozza a szótárjait. ! HÁROM DIMENZIÓBAN ) SSH Három dimenzióban ágaznak az utak, karcsú csavarmenetté hajlítják magukat, abroncsuk egyre tágul, íveltebb lesz a görbe, hűvös szomszéd világok vonzókörébe tör be. Én, én álmodtam mindet, míg kovát pattintottam, s ösvényt is én tapostam őspáfrányos bozótban. Bennem lelt hű pillérre az áttetsző szivárvány a smaragdszín legendák ezeregy éjszakáján. Engem sodort a zengő emberhullám tovább, míg bevettük a Bastillet, a Téli Palotát. I Most gyökjelekre épült új futópálya szólít : szerkesztem az emberség merész dimenzióit, s napfény ezüst szilánkja szitál rám, mintha volna sugárhajtású darvak alumínium-tolla. I I Caragiale műveinek világában a polgári és a kispolgári alakok kétségkívül túlsúlyban vannak a kisemmizett tömegek soraiból kikerülő hősökkel szemben. Ezért a nem eléggé alapos vizsgálódónak úgy tűnhet, hogy Caragiale műveinek csak kevéssé kölcsönöz népi jelleget az író felháborodása a caravencuk és a trahanachék, a felszínes miticák és a nagyhangú nacionalisták fecsegése ellen, haragja az üres politikai szócséplés és a polgári gyöngeségek hosszú láncolata ellen. Egy ilyen megállapítás azonban mélységesen helytelen lenne, hiszen egy műnek nem a népviseletben járó szereplők sokasága kölcsönöz népi jelleget. A század elején, amikor Caragiale halhatatlan Pillanatait és 1907 tavaszától őszéig című vehemens pamfletját írta, a semanatorista próza lapjain úgyszólván állandó irodalmi hős volt az ünneplőbe bújtatott, a jóléttől majd kicsattanó patriarchális paraszt, aki az útszéli kereszt előtt szaporán hajlongva mondott köszönetet „boldog" életéért a magasságos égnek és a földesúrnak. Ennek az irodalomnak valóban nem volt sem népi, sem nemzeti jellege. Ez a legszörnyűbb megtévesztés volt olyan időkben, amikor az éhes felkelő parasztoknak ágyúcsövek adtak örök útravalót. Caragiale igazi drámákat fedezett fel a falvak világában, meghallotta az éhség és a szenvedés fájdalmas jajszavát, látta az égbekiáltó igazságtalanságot, a rettegés, a szükség és a babona béklyóiban szenvedő nyomorultakat, egyszóval egészen mást ábrázolt, mint az idillizáló írók hamis életképeikben. Ion, a Megtorlás (1889—1890) című dráma hőse kristálytiszta lelkű szegényember, akit ártatlanul vádolt meg és ítélt el tíz évi kényszermunkára a burzsoá „igazságszolgáltatás“. A sok verés eszét vette, nem maradt benne csak az a néhány szó, amelynek szelídségében kérlelhetetlen átok fenyeget. Anca, első férje gyilkosának, Dragomirnak a felesége, egyszer egy késő éjszakai órán megkérdezi tőle: „Milyen az élet a tömlöcben, Ion ?* Az egykori rab ártatlan félelemmel felelt: „Hálistennek... jó“- Mennyi népi irónia, mennyi őszinte keserűség! Ión jól érezte magát a sóbányában, olyan jól, akárcsak a többi sokmillió Ion, az ország nagy sóbányájának mélyén. Caragiale hatalmas életművében sokszor ír felháborodva a falu életéről, de nézeteit legjobban az 1907 tavaszától őszéig című pamfletje tükrözi, amelyben így pellengérezi ki a burzsoá rend áldemokráciáját: „Ezt nevezik román földön, halálos komolysággal, demokratikus rendszernek... És ez a fél-, vagy a legjobb esetben átművelt oligarchia, amely amennyire képtelen a hasznos termelőmunkára vagy a gondolkozásra, éppannyira fut a nyerészkedés és a címek után, magának követeli az egész államhatalmat, kegyetlen és vérforraló arcátlansággal megtagad a parasztoktól (ettől a nemzeti vagyont alázatosan és engedelmesen termelő óriási tömegtől), tudatlanságuk és politikai éretlenség hiányának ürügyén, mindennemű beleszólási jogot, még ha pusztán tanácskozási jelleggel is, saját ügyeik intézésébe, saját sorsuk irányításába. Két bandára oszolva, CARAGIALE MŰVEINEK NÉPI JELLEGE amelyek nagyképűen „történelmieknek* — liberálisoknak és konzervatívoknak — nevezik magukat, ezek a népvándorláskori barbár törzseknél is elvetemültebb, törvényt nem tisztelő, emberen nem könyörülő, istent nem félő bandák —_ ez az oligarchia alkotja, hajtja végre és hágja át azokat a törvényeket, amelyeket tegnap hozott, változtatja meg holnap azokat, amelyeket ma alkotott, hogy holnapután ezeket is megszegje; nincs érzéke a folytonosság iránt, nincs semmi más gondolata, mint csakis a maga kizárólagos érdekeinek érvényesítése, s annak a szent és sérthetetlen rendszernek az állandósítása, melyet itt demokratikusnak neveznek.“ E szörnyű társadalmi rendszerben szenvedő egyszerű emberek életét mélységesen és bensőségesen realista hitelességgel ábrázolta Caragiale. A tanítómese annyira népszerű műfaját műveli a Convorbiri critice folyóiratban „egy nagy névtelen“ aláírással megjelent Az alapkő, A párbaj, Kicsi és nagy Szegény Ion című írásaiban. Az említett írások fő témája a dolgozó parasztság és a kizsákmányoló földesúri osztály viszonya, kibékíthetetlen ellentéte. Fent a kizsákmányolok az állam urai, lent az elnyomott tömegek, amelyek a szegény Ionhoz hasonlóan türelmüket vesztve botot ragadnak és szétütnek a bojárok között. Caragiale sohasem nevetett az élet súlyos jelenségein. Nem volt született cinikus, noha a burzsoá kritikusok így tartották számon. A népi alkotóhoz hasonlóan, ha az életben drámát és tragédiát látott, akkor élményét műveiben is a valósághoz híven tükrözte. Ha a jelenségek komédiaként hatottak rá, úgy tett, mint a nép fia, akinek nincs más választása: nevetett keserűségében. De — mint már az elején említettük — Caragiale Pillanataiban és karcolataiban is mélységesen népi, akárcsak életerős vígjátékaiban, a Viharos éjszakában vagy az Elveszett levélben, amelyeknek emberi eszménye és etikai felfogása közvetlenül a népé. Caragiale a népi tömegek nevében, a nép eszményeinek szellemében cselekedett, amikor igaz gyűlölettel leleplezte a kizsákmányoló társadalmi rendet, amikor géniusza minden álarc nélkül állította az olvasók elé ennek a kornak visszataszító alakjait. Ez viszont vérig sértette a taplóagyú Dandanachehoz hasonló félkegyelmű figurákat, akik a húszas években arról írtak, hogy Caragiale napja két-három évtized múlva leáldoz, műve anakronisztikus lesz, s csak szótár segítségével lehet majd olvasni. Egy másik burzsoá bértollnok 1936-ban egy hosszú és unalmas cikkben nem átallotta „Románia utolsó fanarióta uralkodójának“ nevezni Caragialet, tagadva ilymódon, hogy az írónak bármi köze is lenne annak a népnek az életéhez és szelleméhez amely nagyra becsülte és tiszta szívből szerette. Caragiale egynek érezte magát a dolgozó tömegekkel. Jellemző, sokatmondó választ adott egy nap fiának, Mateinek, aki az akkoriban divatos főúri mániák hatására családfa kutatással, heraldikával és más arisztokratikus hóbortokkal foglalkozott, hogy felfedezze nemesi származását: „Fiam, hagyj fel ezekkel a bojári ostobaságokkal. Ne feledd el, hogy apád Ploiesti mellett született Haimanaléban. Nézd meg a fejformánkat: lapos a palacsintás tálaktól, amelyeket őseink a fejükön hordtak.* Caragiale ezektől az egyszerű és dolgos őseitől tanulta a szellemes szólásmondásokat, tőlük örökölte társadalmi igazságérzetét, a kizsákmányolók és a burzsoá erkölcstelenség gyűlöletét. Caragiale a népből emelkedett a román alkotógéniusz zenitjére, hogy mindig hű maradjon a néni gyökerekhez. A burzsoá kritikusok minden előítélete ellenére halhatatlan művével ő az egyik legnépszerűbb író napjainkban. Alkotásai mélységesen népi és nemzeti jellegűek s éppen ezért váltak az utóbbi években megbecsült értékké, kerültek be végleg az emberiség szellemi kincsesházába. ION D. BALÁN Az Avasban (Agerpres felvétel) 1962. június 1., péntek