Előre, 1970. március (24. évfolyam, 6942-6967. szám)

1970-03-01 / 6942. szám

1970. MÁRCIUS 1., VASÁRNAP A Forrás-nemzedék második hullámának jó tehetségű költője, Cseke Gábor a tél elején számvető cikket közölt Vallomás műveltség dolgában címmel. (ELŐRE, 1969 dec. 21.) Idézett írása továbbgondolásra ösztönző, önvizsgálatot parancsoló. Cseke flagelláns szókimondással vallott. A feltételeket nem szabó őszinteségben mindig van valami gyökérre metsző, valami kegyetlen, mégha ön­magad létére is irányul. Hát amikor az ítélet másokra is vonatkoztatható ? Viszont „jogunk van — hisz halandók és életadók vagyunk — / mind­azzal szembenézni, a­mit elkerülni úgysem tudha­tunk. / Mert növeli ki elfödi a bajt." Ezért várom hetek óta, hogy valaki, bárki — elsősorban a szerzővel egykoriak és egyivásúak közül — felveszi a merészen begurított gomolya­­got s meggyőződése szerint — Cseke igéje mellett vagy ellen elmondja a maga véleményét segítve a gubancos szálak lebontá­sában. De eddig hiába vártam. Lapuló vidékies­ségünk szomorú jeleként az önismeretre törekvés egy újabb kísérlete hullt alá számyszegetten Igaz, a némaság is álláspontot fejezhet ki. A hallhatóan nagy csend Cseke „kihívása” körül, meg nem fogalmazottan, lehet akár bojkott is . Nem értünk egyet veled, pajtás ! De azt is te- GONDOLKODÁS­MŰVELTSÉG HELYETT KONTÁRKODÁS ? Mentheti, hogy : — Amit irt, az csak Cseke gond­ja, baja. Értelmezhető e némaság ilyetén: — Vannak dolgok melyekről nem ildomos fennhan­gon beszélnünk. Ez is ezek közé tartozik. A problémák azonban akkor is léteznek, ha nem beszélünk róluk. Mert egyáltalán nem Cse­ke Gábor magánügye, ha „úgy érzi, hogy benn él a jelenben, figyelemreméltó véleménye van a világról, arzenáljából azonban olyan fegyverek hiányoznak, amelyek nélkül nem tudja hová és meddig jut." Kezdjük a téma körüli vélekedéseinket egy előlegezett megállapítással : több minden nincs rendben a fiatal alkotók műveltsége körül. Mert Cseke önfeltárása erről szól. „Ott kezdem, hogy nem­ vagyok művelt­ — üti le —­ félreérthetetlen fogalmazással — az alaphangot. Vallomásának summája pedig ez : miután másfél évtizeden ke­resztül, szüntelen perpatvarban az oktatási for­malizmussal, vizsgaképesen elsajátította az isko­lai és egyetemi tananyagot, úgy érezte — zsebé­ben a diplomával —, hogy végre teret kapott a kötetlen önképzéshez. Nem így történt. Kezdet­ben az iskolai tapasztalatokra feleselő tanulás­unkor tartotta vissza a tisztább források felkuta­tásától. Aztán sorjában a kényelmesség, az em­ber szabadidejét szétziláló, energiáit sokféle igénybe vevő feladatok meg minden egyéb. A tervezett állandó, szívós, sokoldalú, rendszeres önképzés elmaradt. S ma? Hézag itt, repedés ott, melyeket minden óra, minden perc növel. És gyarapítja a számonkérő, kétségbeesett önmar­­cangolást is. Ezt írta az ifjúsági lap főszerkesztője, adatokkal, tényekkel gyámolítva sóhajtásait. Ezt írta az az író, akit korosztálya egyik legjobb koponyájá­nak tartanak, akinek első kötetéhez neves pro­fesszora irt nagyrabecsülő, távlatos előszót. El­mehetünk kézlegyintéssel, vállvonogatással Cse­ke vallomása mellett ? Hiszen már az, hogy erre az önmagán végzett élve boncolásra vállalko­zott, bizonyítja nagyfokú felelősségérzetét, gon­dolkodásának őszinteségét, önellenőrző érzé­kenységét, s végső soron cáfolja azt, hogy a val­lomástevő műveletlen lenne. Cseke csak a világ­ból felé sugárzó, szüntelenül szaporodó elvárá­sokhoz viszonyítva érezheti magát műveletlen­nek. Igénye a még alaposabb, még szélesebb még sokoldalúbb műveltség, írása legalábbis ezt árulja el. Mégis, fogadjuk el elméleti kiindulópontként az önmagára vonatkoztatott — de általánosítha- Veress Dániel (Folytatása a 4. oldalon) IRODALOM-MŰVÉSZET A DACIA KÖNYVKIADÓ AZ ÚT KEZDETÉN Első kérdésünk Lászlóffy Aladárhoz, a DACIA nemzetiségi osztályának főszerkesztőjéhez az, hogy a kiadó mennyiben vállalja magára tudato­san a kolozsvári könyves hagyományok folytatá­sát ? Azaz: mennyiben lesz éppen kolozsvári ez a kiadó ? Csak kolozsvári szerzők műveit fogja ki­adni ? Hogy minden kolozsvári szerzőt nem tud majd nyomdatérhez juttatni, azt abból is látom, hogy e városban játszva összeszámolhatok. Nagy Istvántól Kocsis Istvánig, legalább negyven ma is tevékeny, kötetes prózaírót meg drámaírót, vagy húsz költőt, féltucat kritikust, s legalább egy tucat tudóst, irodalomtörténészt, nyelvészt, néprajzost, történészt, filozófust, akiknek kiadásra váró, érde­kes munkáik vannak, s még nem beszéltünk az ez­után felfedezendőkről. Milyen szempontok alapján osztozott meg a DACIA magyar és német szerkesz­tősége a Kritérionnal, a bukaresti nemzetiségi ki­adóval a kézirat- és a szerződés­készleten ? — Tehát, szépen sorba , hogy mennyiben akarjuk tudatosan folytatni a kolozsvári könyves hagyomá­nyokat, szerintem nem program kérdése; éppen ez az, aminek nem a nyilatkozatokból, hanem a kiadás összképéből kell kirajzolódnia. A kiadó, már létrehozásának elve alapján sem helyi jelle­gű intézmény, de tagadhatatlan az is, hogy a ko­lozsvári irodalmi- és kultúrálét kedvéért, annak szolgálatára született éppen Kolozsváron. Szó sincs arról, hogy kizárólag kolozsvári szerzők műveit akarja kiadni, de nyilvánvaló, a kolozsvári szerző, ezer jól meghatározható körülmény folytán, első­sorban a DACIA kiadóhoz fordulna kéziratával, ha a DACIA országos jellege abban nyilvánulhat­na meg, hogy kiadja Kolozsvárról ami legjobb, és az országból még ami bűvkörébe hull. Ha... A DACIA könyvkiadó viszont egyelőre, ebben az el­ső kísérleti esztendőben csupán szimbólum, em­­briócska, akár azért, amit gyöngéden hangoztat­nak felsőbb szerveink : hogy az indulás nehézsé­geivel már önmagában elég nagy feladat megve­rekedni, akár azért, ami közelebb van az igazság­hoz : minimális keretet tudtak csak biztosítani szá­munkra. S ezzel máris elérkeztünk a szempontok­hoz, melyek alapján a Kriterionnal­ osztozkodhat­tunk a magyar, s német nyelvű kézirat- és szerző­­déskészleten. Egymás rangjának, földrajzi helyé­nek, reményeinek és kapacitásának teljes megbe­csülése jegyében elosztottuk a készletet, így tör­tént ez valamennyi kiadónk esetében. Elosztottuk, mielőtt közölték volna velünk reális anyagi lehe­tőségeinket. Minden, kiadónkra is háruló elégedet­lenség, értetlenség, félreértés elkerülése végett, jogomnak és kötelességemnek tartom tájékoztatni az érdekelt feleket , a szerzőket s az olvasókat, hogy objektív nehézségek okoznak minden ideig­lenes fennakadást, nem az osztozkodás szempont­jai. — Az egészséges könyvkiadás nemcsak a jelen­kori helyi irodalomról gondoskodik, hanem a kor­társ világirodalom legjobb újdonságainak megis­mertetéséről és a klasszikusoknak, vagyis minden idők legjobb könyveinek állandó újrakiadásáról, hozzáférhetővé tételéről. Ez a feladat milyen mó­don oszlik meg a romániai magyar könyvkiadás­sal foglalkozó kiadók között, jut-e belőle valami feladat a DACIÁNAK is ? — Nem tudom, elég kimerítő és elég érthető volt-e előző válaszom ? Ha igen, úgy elegendő, ha erre a kérdésre némán megvonom a vállam és széttárom a karom. Csakhogy ezt az olvasó nem láthatja, ezért szárazon ennyit­­ nem nevezhetem egészséges könyvkiadásnak, amit az idén véghez­vihetünk, ezért az idén ennek a feladatnak nem is tehetünk eleget. Példával is szolgálok. Érthetet­len és feltétlenül rosszallandó tévedés, hogy olyan, évek óta létező könyvsorozatunk, mely ennek a feladatnak tett eleget, a Tanulók könyvtára, a DACIA­ helyett az Albatros kiadóhoz került, távol a sorozatot szerkesztő és előszóval magyarázó ta­nár-, kutató-, írógárdától. Szintén a kezdet nehéz­­ségeihez sorolom, megoldandó feladatnak ezt a kérdést is.­­ Tekintsünk el most az adott keretektől és lép­­jünk a szubjektív álmodozás síkjára. Ha annyi könyvet adhatna ki, amennyit akar, a kolozsvári kiadó a jelenlegihez viszonyítva milyen téren adna többet és mást ? Másrészt, miután nyilvánvalóak Kolozsváron megalakult a DACIA könyvkiadó. Eszerint megint fognak köny­vek megjelenni úgy, hogy a belső címoldalukon a kiadási évszám mellett Kolozsvár neve áll, mint ahogy több mint négyszáz évre visszamenőleg ki tudja hány könyvön volt ez olvasható. Gondoljunk csak Haltai Gáspár négyszáz évvel ezelőtti „jók­aenő" kiadójára. A DACIA könyvkiadó, melynek igaz­gatója AL Caprariu, főszerkesztői pedig Mihai Trifeanu és Lászlóffy Aladár, noha vidéki székhelyű, eredeti koncepciójában országos Intézmény. Évi terve egyelőre száz könyveim, ennek többsége szépiro­dalom, azonban a tervezett kiadványok jellege nagyon változatos : nyelvészet, történeti, régészeti, tudományos munkák mellett művészeti albumok, sőt foto-albu­­mok is szerepelnek benne, nem beszélve arról, hogy kalandregény-sorozatot és sport­ kiadványokat is akarnak megjelen­tetni. Ennek megfelelően a DACIA szerve­zetileg három osztályra tagozódik — egy román szépirodalmi osztályra, egy magyar és német nyelvű osztályra és egy tudo­mányos szekcióra. évente megjelenik. A pilla­nat, amelyben könyvespol­cunkra kerülnek, mégis ün­nepi és ígéretes. Új nemzeti­ségi könyvkiadónk, a néhány hete megalakult KRITERION ezekkel a kötetekkel indí­totta útjára magyar nyelvű kiadványainak hosszú sorát. Pártunk és államunk követ­kezetesen marxista-leninista nemzeti politikájának jegyé­ben jött létre ez a kiadó — a nemzetiségi nyelvű műve­lődés, a szocialista Románia kultúrájának nagy várako­zással fogadott műhelye. Az első két könyv tárgyában és színvonalában is sokat ígé­rő és sokra kötelező prog­ram. Sütő András Urai tudó­sítása — Anyám könnyű ál­mot ígér — a szülőföld kö­zelmúltjáról — jelenéről és Szabó T. Attila válogatott •tanulmányainak és cikkeinek első kötete — Anyanyelvünk életéből — egyaránt napjaink és létünk éltető forrásvidé­keiből fakad önismeretre nevelő korszerű szépírás és tudományosság ran­gos iker-csillagképét kö­szönteik örömmel és figyelő várakozással a KRITERION első magyar nyelvű kötetei­ben. (6) Két könyv — a sokezerből, amely nálunk és a sokszáz­ezerből, amely világszerte Kérdez: SZŐCS ISTVÁN Válaszol: LÁSZLÓFFY ALADÁR - az anyagi határok, miről mond le a legkönnyeb­ben ? — Elsősorban tehetséges és termékeny hazai íróinktól adnék ki több könyvet : az idén minimális az, amit értük tehetünk. Ami a kérdés második részét illeti : nagyon megkönnyíti a választ, s a le­mondást az, hogy jóformán semmiről sem­ kell sa­ját elhatározásomból lemondanom. Ha valamely címet újra ki kell húznom az ideiglenes tervből és töprengek, hogy talán egy Árgusz inkább, min Szabó Zoltán új regényét, egyszerű­ dolgom van, mert piac­ellátó szerveink közük velem, hogy az Árgus megrendelésnek mennyivel fontosabb eleget tennem, mint élő írókortársaim kiadásának, s ma­rad az Árgus-könyv Én a most adott keretből nem vagyok képes egyelőre a szubjektív álmodozás sík­jára lépni. — Hogyan ítéli meg „könyvpiacunk felvevő ké­pességét"? Milyen mértékben, s milyen területeken van kiegyenlítve, illetve ki nem elégítve, illetve túlterhelve ? — Könyvpiacunk felvevőképessége sokkal na­gyobb mint amekkora könyvkiadásunk termése. Az, hogy évekig lehet kapni egyes könyvekből, nem az ellenkezőjét bizonyítja. Olyan könyveket kell kiadni, melyek órák alatt fogynak el. S hogy nem csak a könnyű műfajról van szó, az idén is bizonyítást nyert. Vajha a tanulságok valaha meg is fogannának. A rossz könyv területén feltétlenül ki van egyenlítve a szükséglet. Ahányszor könyves­boltba lépek, s magyar könyvet keresek, látom Ahányszor a kiadóba lépek, éreznem kell ezután ezt, mint figyelmeztetést. — A romániai magyar nyelvű könyvkiadás eddigi munkájáról hogy vélekedik ? Melyek azok a ha­gyományok, amelyekkel számolni kell, mit kell folytatni és mit kell elvetni ? — Erről hajlandó volnék szépen, hosszan s nyu­godtan cikkezni, vitázni. Ez véleményem szerint sokkal komolyabb kérdés, semhogy egy nyilatko­zat, akár egy írásbeli elnyilatkozás, gesztusát megtűrné. Javasolom, kezdeményezzen az ELŐRE vitát erről a témáról, máris felajánlom közremű­ködésem. Egyelőre ami bizonyos : a munkát foly­tatni kell s úgy érzem, a nehézségek, s a lehető­ségek pontos, kritikus ismerete nem tünteti fel pesszimistának a kiadót. A szerző bennem sokkal pesszimistább. ■■■■■■■■■ e­ gy kórházi ágyon tértem magamhoz. Pocsék állapotban­­ lehettem. Turbán volt a feje­men és mind a két lábamon vastag fehér pólya. Nem állták körül az ágyam rokonok vagy újságíró kollegák. Nem nézett rám senki aggódó tekintettel, nem sürögtek-forogtak fehér köpenyes ápolónők, s nem ha­jolt fölém okos arcú, aranyke­retes szemüvegű főorvos. Egyedül voltam önmagammal. Nem nagyon értettem : a háború előtt is én kaptam a pofonokat s most is mi va­gyunk a vesztesek?... Hát akkor mi változott? Kálii! Kálii! — ordibálták. Az egyik elgáncsolt, s a többiek ütöttek. Már nem káromkodtak, csak ütöttek, mód­szeresen, hogy úgy mondjam, profesz­­szionista alapossággal. Egyik monista a fejemet püfölte — szerencsére csak ököllel, a másik a hasamat, hátamat rugdosta, a harmadik pedig a lábamat taposta. Persze, védekeztem ahogy tud­tam, s elkeseredett kapálózásom csak akkor ért véget, amikor egy ökölcsapás­tól elájultam. Szép halkan, simán zu­hantam a semmibe. Még egy ideig le­begtem a tudat és öntudatlanság kes­keny zónája fölött, szinte az akrobaták ügyességével tartottam fönn magam, aztán elernyedtek az izmok, és az ide­gek. Már nem voltam ura sem a tes­temnek, sem a lelkemnek. Ez az állapot immár nagyon közeli rokona a halál­.­ Részlet egy készülő regényből, melynek cselekménye 1945-ben ját­szódik egy vidéki városban. nak, jól ismertem, túl sokszor volt al­kalmam tapasztalni a háborúban. Csak­hogy a halálbamenés nem lebegés és sima leszállás­­, hanem zuhanás, ret­tenetes zuhanás a semmibe. Ebben a függőleges omlásban a teljes reményte­lenség kíséri az embert, nincs vége so­ha, csak zuhanunk az álmok rétegein, sötét gyűrűin keresztül, az öntudatlan­ság 27 emeletén lefele, a szétlapulá­­sig. Szerencsére csak a zuhanás érzéke­lése adatott meg az embernek. Kegyes a természet — ez az élet utolsó nagy és hazug félrevezetése, illúziója. És én most csak lebegtem és mosolyogtam magamban ! „gyermekjáték az egész... egy főpróba a sok közül... csak akkor kell komolyan venni az ügyet, ha zu­hanni kezdek... ez még nem az igazi...­Most pedig egy öreg, aszott és maga­tehetetlen bácsika nyöszörgött a mellet­tem levő ágyban és egyre csak ismétel­te­n Ha le tud szállni, adja már ide azt az üveget, mert máskülönben tele­­hugyozom az ágyat Megmozdultam. Fájt mindenem. De tudtam a kötelességemet — odatoltam az öreg ágya mellé az üveget. — Ápolónő nincs ? — kérdeztem az öreget. — Csak a haldoklók számára — felelt asztmás hangon. Bólintottam. Megértet­tem. A hálószekrényen találtam egy újsá­got. Az én lapom volt Mohón vettem a kezembe, kinyitottam A harmadik oldalon az új piaci árakat közölte, az elsőn pedig, hogy a reakció lépésről­lépésre hátrál, s hogy újabb termelési győzelmeket arattak a város nagyüze­mei. Még a hírrovatban sem szerepeltem. Nem lett volna politikus. Pedig, ahogy én Szerémit ismertem, biztos megglosz­­százta a betört fejemet. Volt időm gondolkozni. Senki rám se nézett. Soha sem voltam túl biztos magam­ban. De most hirtelen, ezen a kórházi ágyon ismét körülfogtak a kétségek: „Ki vagyok? Milyen? És miért olyan, ami­lyen?“ Volt egy barátom, akinek az édesapja halálakor meghagyta, hogy lehet bármi, csak pap, katona vagy... tanár ne legyen. Nem is lett. Milyen jó lett volna, hogyha apám is utolsó pa­rancsban hagyhatta volna akaratát Va­lami olyasmit, hogy­ „ezennel eltiltom a fiamat az újságírás lehetetlen mester­ségétől.“ Nem nekem való foglalatosko­dás: ez az örökös összecsapás a le­ nem­­küzdött múlttal, ez a szélmalomharcnak tűnő bajvívás a leküzdhetetlen jelen­nel! És mindez: az újságírás gyengécs­ke barikádjáról — itt, ebben a kórházi fehérségben valóban anakronizmusnak tűnt Mit keresek én azon a negyedik eme­leten fent, a szerkesztőségben? Ki szé­dített el? Nyugodt volt az életem. Nem törődtem semmiül, ott voltam ahol voltam. Kevés munka, hosszú délutá­nok, szabad esték. Azon a negyedik emeleten viszont minden összefolyik: nappal és éjszaka, munka és szabad­idő, képek, arcok, emberek. Semmi ér­telme ennek a végnélküli hajszának, tolakodásnak, önmarcangolásnak, egy tízsoros, aláíratlan tudósításért, hírért Ez vitt bele az átkozott Henzelné-féle ügybe is. Mindaddig becsületes ember­nek hittem magam, még a kísértést is ívben kikerültem. Most nyakig benne a bajban ! Mi az a valami, ami szédül­ten hajt mind tovább ? Valahol olvastam, tudományosan be­bizonyították, hogy az eddig igen el­­vontnak tűnő, absztrakt belső lelki fo­lyamatokat és magát az emberi akaratot immár érzékelni, mérni lehet Tapint­ható folyamat Megállapították, hogy azt, amit rgi akaratnak nevezünk, vegyi anyagok szállítják az agyból a testbe. Ha az agynak, pontosabban annak a bonyolult központnak, amely az akara­tot, a vágyat, a szellemi és testi frisse­séget létrehozza, nem áll rendelkezésére szállító eszköz — az úgynevezett no­­radrenatin —, akkor a kitermelt aka­rat nem indul, megreked. Olyan egy­szerű ez, mint a kétszer kettő. Az aka­ratot elindító központ még egy-két má­sodpercig kapkod, aztán megadja ma­gát Az emberi akarat, a vágy, az in­dulat impulzusai pedig megakadnak a forrásnál, és megszületik a gátlás. Vi­szont ha túl sok szállítóeszköz áll a központ rendelkezésére, akkor szinte szédülve rohan, szóródik szét a testben az indulat, az akarat a cselekedni aka­ró buzgalom. Hát ez lenne az oka an­nak, ami velem történik: egy adaggal több vegyianyag ? Nem így van, min­den belső emberi folyamat ezerszer bonyolultabb ennél a leegyszerűsített képletnél. Behunytam a szemem és hangtalanul visszasírtam a gyár lusta, keleti nyu­galmát, a semmittevés színes csendjét. Ott egészen bizonyos, hogy nem keve­redtem volna bele ebbe a buta és fáj­dalmas plakátragasztási ügybe. Igaz, hogy most egy kicsit hősnek éreztem magam, de ugyanannyira nevetségesnek is. Miért pont engem kaptak el ? Ez a bepólyált fej, ez a sok csúnya, lila-kék folt, a hosszú, mély karcolások, és a fejemben-fülemben zúgó „Kálin­t Kálin­!“ Csak tudnám pontosan, hogy mit je­lent! Valamilyen bosszúálló, primitív isten, ha nem tévedek. Most meg mel­lettem ez az asztmás öregember, aki negyedóránként kéri az üveget. Fájt mindenem. Jó volt pihenni. Ma­gamban már régóta vágytam erre a pihenésre. Végignyúlni egy pamlagon és kipihenni a hosszú gyaloglásokat, a megaláztatásokat, kipihenni a hábo­rút. A halálfélelem csak másodperce­kig tart, de ezek a másodpercek évek­nek tűnnek, elcsigáznak. Egyszer — valamikor ki kell pihenni ezeket a má­sodperceket. Most itt az alkalom. Bekö­tözött fejjel, zúgó aggyal, kékre vert testtel — de itt az alkalom. A pólya nem csak a testedet védi... Elválaszt a külvilágtól, a kórháztól, a szerkesztőség­től, a veszélytől. Igen, a veszélytől — ismételtem — Megmenekültem. A mártíroknak, hő­söknek megbocsátják a múltjukat. És nekem kezdett egy új múltam lenni. Mindig féltem az ülésektől. Soha nem felejtem el az üléseket. Igaz, emlékeze­temben most egyik szerkesztőségi ülés a másikba folyik, egyik élesen előbuk­kan, legkisebb részleteivel is, a másik pedig lesodródik a memória szélére . (Folytatása a 4. oldalon) DÁNOS MIKLÓS TALÁLKOZÁS.­.. ELŐRE 3. oldal FARKAS ÁRPÁD versei A FAGY GYOMRÁBAN Körülfog, préseivel szorongat a fagy, s én gyomrában meleg kis dalocskákat dudorászok, egyre hatalmasabb termeket olvasztva ki magamnak ; jó, milyen jó is itt a párás melegből nézni, hogy vékonyodik köröttem kérge, lám, már az Északi Fény is idesü­t, átvilágít a Hold, bombázza kívülről a Nap , jó, bizony, jó itt a fagy meleg gyomrából kifele dudorászni magam dalaimmal-------­ FEHÉRBEN A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik, bajszukon sás susorász, fölöttük fagy sarabolgat, hajukat havak lengetik. Halántékukról fölröppen egy-egy erdő, s mindig csak pernye, mi visszahull. Fejük alatt a sárga ég , a rőt törek zizeg, tapodják kis bellemesek, de jászoltalanul. Aludjatok csak kiterítve, szépen, a szuszogást majd gondozza a szél. A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen­üt át, mint gézen a vér. FARSANGI NÓTA - HÓHULLÁSBAN Engem e havazás kiszemelt cigánynak mennyei bálba : — Tünékeny pompáját énekeld, vagy gyolcsot töm panaszos szádba, gyolcsot töm szádba. Elnézem magam, meglehet, derék egy hóember lennék, őriznék apró szenteket, mindenkit megsüvegelnék fazékkal , skarlátos lázam szunnyadna néma vigyázzban, hóember lennék. Talpalávalót nem húzok mégse­m farsangi bálnak. Fölgyújtom magam, kerülok ?, olvasztok havat a nyárnak ! és söprűvonómat megrázom !, úgy fűtök jégvermen, sitten, hogy csupán a jóisten fázzon, fázzon az Isten.

Next