Előre, 1970. március (24. évfolyam, 6942-6967. szám)
1970-03-01 / 6942. szám
1970. MÁRCIUS 1., VASÁRNAP A Forrás-nemzedék második hullámának jó tehetségű költője, Cseke Gábor a tél elején számvető cikket közölt Vallomás műveltség dolgában címmel. (ELŐRE, 1969 dec. 21.) Idézett írása továbbgondolásra ösztönző, önvizsgálatot parancsoló. Cseke flagelláns szókimondással vallott. A feltételeket nem szabó őszinteségben mindig van valami gyökérre metsző, valami kegyetlen, mégha önmagad létére is irányul. Hát amikor az ítélet másokra is vonatkoztatható ? Viszont „jogunk van — hisz halandók és életadók vagyunk — / mindazzal szembenézni, amit elkerülni úgysem tudhatunk. / Mert növeli ki elfödi a bajt." Ezért várom hetek óta, hogy valaki, bárki — elsősorban a szerzővel egykoriak és egyivásúak közül — felveszi a merészen begurított gomolyagot s meggyőződése szerint — Cseke igéje mellett vagy ellen elmondja a maga véleményét segítve a gubancos szálak lebontásában. De eddig hiába vártam. Lapuló vidékiességünk szomorú jeleként az önismeretre törekvés egy újabb kísérlete hullt alá számyszegetten Igaz, a némaság is álláspontot fejezhet ki. A hallhatóan nagy csend Cseke „kihívása” körül, meg nem fogalmazottan, lehet akár bojkott is . Nem értünk egyet veled, pajtás ! De azt is te- GONDOLKODÁSMŰVELTSÉG HELYETT KONTÁRKODÁS ? Mentheti, hogy : — Amit irt, az csak Cseke gondja, baja. Értelmezhető e némaság ilyetén: — Vannak dolgok melyekről nem ildomos fennhangon beszélnünk. Ez is ezek közé tartozik. A problémák azonban akkor is léteznek, ha nem beszélünk róluk. Mert egyáltalán nem Cseke Gábor magánügye, ha „úgy érzi, hogy benn él a jelenben, figyelemreméltó véleménye van a világról, arzenáljából azonban olyan fegyverek hiányoznak, amelyek nélkül nem tudja hová és meddig jut." Kezdjük a téma körüli vélekedéseinket egy előlegezett megállapítással : több minden nincs rendben a fiatal alkotók műveltsége körül. Mert Cseke önfeltárása erről szól. „Ott kezdem, hogy nem vagyok művelt — üti le — félreérthetetlen fogalmazással — az alaphangot. Vallomásának summája pedig ez : miután másfél évtizeden keresztül, szüntelen perpatvarban az oktatási formalizmussal, vizsgaképesen elsajátította az iskolai és egyetemi tananyagot, úgy érezte — zsebében a diplomával —, hogy végre teret kapott a kötetlen önképzéshez. Nem így történt. Kezdetben az iskolai tapasztalatokra feleselő tanulásunkor tartotta vissza a tisztább források felkutatásától. Aztán sorjában a kényelmesség, az ember szabadidejét szétziláló, energiáit sokféle igénybe vevő feladatok meg minden egyéb. A tervezett állandó, szívós, sokoldalú, rendszeres önképzés elmaradt. S ma? Hézag itt, repedés ott, melyeket minden óra, minden perc növel. És gyarapítja a számonkérő, kétségbeesett önmarcangolást is. Ezt írta az ifjúsági lap főszerkesztője, adatokkal, tényekkel gyámolítva sóhajtásait. Ezt írta az az író, akit korosztálya egyik legjobb koponyájának tartanak, akinek első kötetéhez neves professzora irt nagyrabecsülő, távlatos előszót. Elmehetünk kézlegyintéssel, vállvonogatással Cseke vallomása mellett ? Hiszen már az, hogy erre az önmagán végzett élve boncolásra vállalkozott, bizonyítja nagyfokú felelősségérzetét, gondolkodásának őszinteségét, önellenőrző érzékenységét, s végső soron cáfolja azt, hogy a vallomástevő műveletlen lenne. Cseke csak a világból felé sugárzó, szüntelenül szaporodó elvárásokhoz viszonyítva érezheti magát műveletlennek. Igénye a még alaposabb, még szélesebb még sokoldalúbb műveltség, írása legalábbis ezt árulja el. Mégis, fogadjuk el elméleti kiindulópontként az önmagára vonatkoztatott — de általánosítha- Veress Dániel (Folytatása a 4. oldalon) IRODALOM-MŰVÉSZET A DACIA KÖNYVKIADÓ AZ ÚT KEZDETÉN Első kérdésünk Lászlóffy Aladárhoz, a DACIA nemzetiségi osztályának főszerkesztőjéhez az, hogy a kiadó mennyiben vállalja magára tudatosan a kolozsvári könyves hagyományok folytatását ? Azaz: mennyiben lesz éppen kolozsvári ez a kiadó ? Csak kolozsvári szerzők műveit fogja kiadni ? Hogy minden kolozsvári szerzőt nem tud majd nyomdatérhez juttatni, azt abból is látom, hogy e városban játszva összeszámolhatok. Nagy Istvántól Kocsis Istvánig, legalább negyven ma is tevékeny, kötetes prózaírót meg drámaírót, vagy húsz költőt, féltucat kritikust, s legalább egy tucat tudóst, irodalomtörténészt, nyelvészt, néprajzost, történészt, filozófust, akiknek kiadásra váró, érdekes munkáik vannak, s még nem beszéltünk az ezután felfedezendőkről. Milyen szempontok alapján osztozott meg a DACIA magyar és német szerkesztősége a Kritérionnal, a bukaresti nemzetiségi kiadóval a kézirat- és a szerződéskészleten ? — Tehát, szépen sorba , hogy mennyiben akarjuk tudatosan folytatni a kolozsvári könyves hagyományokat, szerintem nem program kérdése; éppen ez az, aminek nem a nyilatkozatokból, hanem a kiadás összképéből kell kirajzolódnia. A kiadó, már létrehozásának elve alapján sem helyi jellegű intézmény, de tagadhatatlan az is, hogy a kolozsvári irodalmi- és kultúrálét kedvéért, annak szolgálatára született éppen Kolozsváron. Szó sincs arról, hogy kizárólag kolozsvári szerzők műveit akarja kiadni, de nyilvánvaló, a kolozsvári szerző, ezer jól meghatározható körülmény folytán, elsősorban a DACIA kiadóhoz fordulna kéziratával, ha a DACIA országos jellege abban nyilvánulhatna meg, hogy kiadja Kolozsvárról ami legjobb, és az országból még ami bűvkörébe hull. Ha... A DACIA könyvkiadó viszont egyelőre, ebben az első kísérleti esztendőben csupán szimbólum, embriócska, akár azért, amit gyöngéden hangoztatnak felsőbb szerveink : hogy az indulás nehézségeivel már önmagában elég nagy feladat megverekedni, akár azért, ami közelebb van az igazsághoz : minimális keretet tudtak csak biztosítani számunkra. S ezzel máris elérkeztünk a szempontokhoz, melyek alapján a Kriterionnal osztozkodhattunk a magyar, s német nyelvű kézirat- és szerződéskészleten. Egymás rangjának, földrajzi helyének, reményeinek és kapacitásának teljes megbecsülése jegyében elosztottuk a készletet, így történt ez valamennyi kiadónk esetében. Elosztottuk, mielőtt közölték volna velünk reális anyagi lehetőségeinket. Minden, kiadónkra is háruló elégedetlenség, értetlenség, félreértés elkerülése végett, jogomnak és kötelességemnek tartom tájékoztatni az érdekelt feleket , a szerzőket s az olvasókat, hogy objektív nehézségek okoznak minden ideiglenes fennakadást, nem az osztozkodás szempontjai. — Az egészséges könyvkiadás nemcsak a jelenkori helyi irodalomról gondoskodik, hanem a kortárs világirodalom legjobb újdonságainak megismertetéséről és a klasszikusoknak, vagyis minden idők legjobb könyveinek állandó újrakiadásáról, hozzáférhetővé tételéről. Ez a feladat milyen módon oszlik meg a romániai magyar könyvkiadással foglalkozó kiadók között, jut-e belőle valami feladat a DACIÁNAK is ? — Nem tudom, elég kimerítő és elég érthető volt-e előző válaszom ? Ha igen, úgy elegendő, ha erre a kérdésre némán megvonom a vállam és széttárom a karom. Csakhogy ezt az olvasó nem láthatja, ezért szárazon ennyit nem nevezhetem egészséges könyvkiadásnak, amit az idén véghezvihetünk, ezért az idén ennek a feladatnak nem is tehetünk eleget. Példával is szolgálok. Érthetetlen és feltétlenül rosszallandó tévedés, hogy olyan, évek óta létező könyvsorozatunk, mely ennek a feladatnak tett eleget, a Tanulók könyvtára, a DACIA helyett az Albatros kiadóhoz került, távol a sorozatot szerkesztő és előszóval magyarázó tanár-, kutató-, írógárdától. Szintén a kezdet nehézségeihez sorolom, megoldandó feladatnak ezt a kérdést is. Tekintsünk el most az adott keretektől és lépjünk a szubjektív álmodozás síkjára. Ha annyi könyvet adhatna ki, amennyit akar, a kolozsvári kiadó a jelenlegihez viszonyítva milyen téren adna többet és mást ? Másrészt, miután nyilvánvalóak Kolozsváron megalakult a DACIA könyvkiadó. Eszerint megint fognak könyvek megjelenni úgy, hogy a belső címoldalukon a kiadási évszám mellett Kolozsvár neve áll, mint ahogy több mint négyszáz évre visszamenőleg ki tudja hány könyvön volt ez olvasható. Gondoljunk csak Haltai Gáspár négyszáz évvel ezelőtti „jókaenő" kiadójára. A DACIA könyvkiadó, melynek igazgatója AL Caprariu, főszerkesztői pedig Mihai Trifeanu és Lászlóffy Aladár, noha vidéki székhelyű, eredeti koncepciójában országos Intézmény. Évi terve egyelőre száz könyveim, ennek többsége szépirodalom, azonban a tervezett kiadványok jellege nagyon változatos : nyelvészet, történeti, régészeti, tudományos munkák mellett művészeti albumok, sőt foto-albumok is szerepelnek benne, nem beszélve arról, hogy kalandregény-sorozatot és sport kiadványokat is akarnak megjelentetni. Ennek megfelelően a DACIA szervezetileg három osztályra tagozódik — egy román szépirodalmi osztályra, egy magyar és német nyelvű osztályra és egy tudományos szekcióra. évente megjelenik. A pillanat, amelyben könyvespolcunkra kerülnek, mégis ünnepi és ígéretes. Új nemzetiségi könyvkiadónk, a néhány hete megalakult KRITERION ezekkel a kötetekkel indította útjára magyar nyelvű kiadványainak hosszú sorát. Pártunk és államunk következetesen marxista-leninista nemzeti politikájának jegyében jött létre ez a kiadó — a nemzetiségi nyelvű művelődés, a szocialista Románia kultúrájának nagy várakozással fogadott műhelye. Az első két könyv tárgyában és színvonalában is sokat ígérő és sokra kötelező program. Sütő András Urai tudósítása — Anyám könnyű álmot ígér — a szülőföld közelmúltjáról — jelenéről és Szabó T. Attila válogatott •tanulmányainak és cikkeinek első kötete — Anyanyelvünk életéből — egyaránt napjaink és létünk éltető forrásvidékeiből fakad önismeretre nevelő korszerű szépírás és tudományosság rangos iker-csillagképét köszönteik örömmel és figyelő várakozással a KRITERION első magyar nyelvű köteteiben. (6) Két könyv — a sokezerből, amely nálunk és a sokszázezerből, amely világszerte Kérdez: SZŐCS ISTVÁN Válaszol: LÁSZLÓFFY ALADÁR - az anyagi határok, miről mond le a legkönnyebben ? — Elsősorban tehetséges és termékeny hazai íróinktól adnék ki több könyvet : az idén minimális az, amit értük tehetünk. Ami a kérdés második részét illeti : nagyon megkönnyíti a választ, s a lemondást az, hogy jóformán semmiről sem kell saját elhatározásomból lemondanom. Ha valamely címet újra ki kell húznom az ideiglenes tervből és töprengek, hogy talán egy Árgusz inkább, min Szabó Zoltán új regényét, egyszerű dolgom van, mert piacellátó szerveink közük velem, hogy az Árgus megrendelésnek mennyivel fontosabb eleget tennem, mint élő írókortársaim kiadásának, s marad az Árgus-könyv Én a most adott keretből nem vagyok képes egyelőre a szubjektív álmodozás síkjára lépni. — Hogyan ítéli meg „könyvpiacunk felvevő képességét"? Milyen mértékben, s milyen területeken van kiegyenlítve, illetve ki nem elégítve, illetve túlterhelve ? — Könyvpiacunk felvevőképessége sokkal nagyobb mint amekkora könyvkiadásunk termése. Az, hogy évekig lehet kapni egyes könyvekből, nem az ellenkezőjét bizonyítja. Olyan könyveket kell kiadni, melyek órák alatt fogynak el. S hogy nem csak a könnyű műfajról van szó, az idén is bizonyítást nyert. Vajha a tanulságok valaha meg is fogannának. A rossz könyv területén feltétlenül ki van egyenlítve a szükséglet. Ahányszor könyvesboltba lépek, s magyar könyvet keresek, látom Ahányszor a kiadóba lépek, éreznem kell ezután ezt, mint figyelmeztetést. — A romániai magyar nyelvű könyvkiadás eddigi munkájáról hogy vélekedik ? Melyek azok a hagyományok, amelyekkel számolni kell, mit kell folytatni és mit kell elvetni ? — Erről hajlandó volnék szépen, hosszan s nyugodtan cikkezni, vitázni. Ez véleményem szerint sokkal komolyabb kérdés, semhogy egy nyilatkozat, akár egy írásbeli elnyilatkozás, gesztusát megtűrné. Javasolom, kezdeményezzen az ELŐRE vitát erről a témáról, máris felajánlom közreműködésem. Egyelőre ami bizonyos : a munkát folytatni kell s úgy érzem, a nehézségek, s a lehetőségek pontos, kritikus ismerete nem tünteti fel pesszimistának a kiadót. A szerző bennem sokkal pesszimistább. ■■■■■■■■■ e gy kórházi ágyon tértem magamhoz. Pocsék állapotban lehettem. Turbán volt a fejemen és mind a két lábamon vastag fehér pólya. Nem állták körül az ágyam rokonok vagy újságíró kollegák. Nem nézett rám senki aggódó tekintettel, nem sürögtek-forogtak fehér köpenyes ápolónők, s nem hajolt fölém okos arcú, aranykeretes szemüvegű főorvos. Egyedül voltam önmagammal. Nem nagyon értettem : a háború előtt is én kaptam a pofonokat s most is mi vagyunk a vesztesek?... Hát akkor mi változott? Kálii! Kálii! — ordibálták. Az egyik elgáncsolt, s a többiek ütöttek. Már nem káromkodtak, csak ütöttek, módszeresen, hogy úgy mondjam, profeszszionista alapossággal. Egyik monista a fejemet püfölte — szerencsére csak ököllel, a másik a hasamat, hátamat rugdosta, a harmadik pedig a lábamat taposta. Persze, védekeztem ahogy tudtam, s elkeseredett kapálózásom csak akkor ért véget, amikor egy ökölcsapástól elájultam. Szép halkan, simán zuhantam a semmibe. Még egy ideig lebegtem a tudat és öntudatlanság keskeny zónája fölött, szinte az akrobaták ügyességével tartottam fönn magam, aztán elernyedtek az izmok, és az idegek. Már nem voltam ura sem a testemnek, sem a lelkemnek. Ez az állapot immár nagyon közeli rokona a halál. Részlet egy készülő regényből, melynek cselekménye 1945-ben játszódik egy vidéki városban. nak, jól ismertem, túl sokszor volt alkalmam tapasztalni a háborúban. Csakhogy a halálbamenés nem lebegés és sima leszállás, hanem zuhanás, rettenetes zuhanás a semmibe. Ebben a függőleges omlásban a teljes reménytelenség kíséri az embert, nincs vége soha, csak zuhanunk az álmok rétegein, sötét gyűrűin keresztül, az öntudatlanság 27 emeletén lefele, a szétlapulásig. Szerencsére csak a zuhanás érzékelése adatott meg az embernek. Kegyes a természet — ez az élet utolsó nagy és hazug félrevezetése, illúziója. És én most csak lebegtem és mosolyogtam magamban ! „gyermekjáték az egész... egy főpróba a sok közül... csak akkor kell komolyan venni az ügyet, ha zuhanni kezdek... ez még nem az igazi...Most pedig egy öreg, aszott és magatehetetlen bácsika nyöszörgött a mellettem levő ágyban és egyre csak ismételten Ha le tud szállni, adja már ide azt az üveget, mert máskülönben telehugyozom az ágyat Megmozdultam. Fájt mindenem. De tudtam a kötelességemet — odatoltam az öreg ágya mellé az üveget. — Ápolónő nincs ? — kérdeztem az öreget. — Csak a haldoklók számára — felelt asztmás hangon. Bólintottam. Megértettem. A hálószekrényen találtam egy újságot. Az én lapom volt Mohón vettem a kezembe, kinyitottam A harmadik oldalon az új piaci árakat közölte, az elsőn pedig, hogy a reakció lépésrőllépésre hátrál, s hogy újabb termelési győzelmeket arattak a város nagyüzemei. Még a hírrovatban sem szerepeltem. Nem lett volna politikus. Pedig, ahogy én Szerémit ismertem, biztos meggloszszázta a betört fejemet. Volt időm gondolkozni. Senki rám se nézett. Soha sem voltam túl biztos magamban. De most hirtelen, ezen a kórházi ágyon ismét körülfogtak a kétségek: „Ki vagyok? Milyen? És miért olyan, amilyen?“ Volt egy barátom, akinek az édesapja halálakor meghagyta, hogy lehet bármi, csak pap, katona vagy... tanár ne legyen. Nem is lett. Milyen jó lett volna, hogyha apám is utolsó parancsban hagyhatta volna akaratát Valami olyasmit, hogy „ezennel eltiltom a fiamat az újságírás lehetetlen mesterségétől.“ Nem nekem való foglalatoskodás: ez az örökös összecsapás a le nemküzdött múlttal, ez a szélmalomharcnak tűnő bajvívás a leküzdhetetlen jelennel! És mindez: az újságírás gyengécske barikádjáról — itt, ebben a kórházi fehérségben valóban anakronizmusnak tűnt Mit keresek én azon a negyedik emeleten fent, a szerkesztőségben? Ki szédített el? Nyugodt volt az életem. Nem törődtem semmiül, ott voltam ahol voltam. Kevés munka, hosszú délutánok, szabad esték. Azon a negyedik emeleten viszont minden összefolyik: nappal és éjszaka, munka és szabadidő, képek, arcok, emberek. Semmi értelme ennek a végnélküli hajszának, tolakodásnak, önmarcangolásnak, egy tízsoros, aláíratlan tudósításért, hírért Ez vitt bele az átkozott Henzelné-féle ügybe is. Mindaddig becsületes embernek hittem magam, még a kísértést is ívben kikerültem. Most nyakig benne a bajban ! Mi az a valami, ami szédülten hajt mind tovább ? Valahol olvastam, tudományosan bebizonyították, hogy az eddig igen elvontnak tűnő, absztrakt belső lelki folyamatokat és magát az emberi akaratot immár érzékelni, mérni lehet Tapintható folyamat Megállapították, hogy azt, amit rgi akaratnak nevezünk, vegyi anyagok szállítják az agyból a testbe. Ha az agynak, pontosabban annak a bonyolult központnak, amely az akaratot, a vágyat, a szellemi és testi frisseséget létrehozza, nem áll rendelkezésére szállító eszköz — az úgynevezett noradrenatin —, akkor a kitermelt akarat nem indul, megreked. Olyan egyszerű ez, mint a kétszer kettő. Az akaratot elindító központ még egy-két másodpercig kapkod, aztán megadja magát Az emberi akarat, a vágy, az indulat impulzusai pedig megakadnak a forrásnál, és megszületik a gátlás. Viszont ha túl sok szállítóeszköz áll a központ rendelkezésére, akkor szinte szédülve rohan, szóródik szét a testben az indulat, az akarat a cselekedni akaró buzgalom. Hát ez lenne az oka annak, ami velem történik: egy adaggal több vegyianyag ? Nem így van, minden belső emberi folyamat ezerszer bonyolultabb ennél a leegyszerűsített képletnél. Behunytam a szemem és hangtalanul visszasírtam a gyár lusta, keleti nyugalmát, a semmittevés színes csendjét. Ott egészen bizonyos, hogy nem keveredtem volna bele ebbe a buta és fájdalmas plakátragasztási ügybe. Igaz, hogy most egy kicsit hősnek éreztem magam, de ugyanannyira nevetségesnek is. Miért pont engem kaptak el ? Ez a bepólyált fej, ez a sok csúnya, lila-kék folt, a hosszú, mély karcolások, és a fejemben-fülemben zúgó „Kálint Kálin!“ Csak tudnám pontosan, hogy mit jelent! Valamilyen bosszúálló, primitív isten, ha nem tévedek. Most meg mellettem ez az asztmás öregember, aki negyedóránként kéri az üveget. Fájt mindenem. Jó volt pihenni. Magamban már régóta vágytam erre a pihenésre. Végignyúlni egy pamlagon és kipihenni a hosszú gyaloglásokat, a megaláztatásokat, kipihenni a háborút. A halálfélelem csak másodpercekig tart, de ezek a másodpercek éveknek tűnnek, elcsigáznak. Egyszer — valamikor ki kell pihenni ezeket a másodperceket. Most itt az alkalom. Bekötözött fejjel, zúgó aggyal, kékre vert testtel — de itt az alkalom. A pólya nem csak a testedet védi... Elválaszt a külvilágtól, a kórháztól, a szerkesztőségtől, a veszélytől. Igen, a veszélytől — ismételtem — Megmenekültem. A mártíroknak, hősöknek megbocsátják a múltjukat. És nekem kezdett egy új múltam lenni. Mindig féltem az ülésektől. Soha nem felejtem el az üléseket. Igaz, emlékezetemben most egyik szerkesztőségi ülés a másikba folyik, egyik élesen előbukkan, legkisebb részleteivel is, a másik pedig lesodródik a memória szélére . (Folytatása a 4. oldalon) DÁNOS MIKLÓS TALÁLKOZÁS... ELŐRE 3. oldal FARKAS ÁRPÁD versei A FAGY GYOMRÁBAN Körülfog, préseivel szorongat a fagy, s én gyomrában meleg kis dalocskákat dudorászok, egyre hatalmasabb termeket olvasztva ki magamnak ; jó, milyen jó is itt a párás melegből nézni, hogy vékonyodik köröttem kérge, lám, már az Északi Fény is idesüt, átvilágít a Hold, bombázza kívülről a Nap , jó, bizony, jó itt a fagy meleg gyomrából kifele dudorászni magam dalaimmal------- FEHÉRBEN A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik, bajszukon sás susorász, fölöttük fagy sarabolgat, hajukat havak lengetik. Halántékukról fölröppen egy-egy erdő, s mindig csak pernye, mi visszahull. Fejük alatt a sárga ég , a rőt törek zizeg, tapodják kis bellemesek, de jászoltalanul. Aludjatok csak kiterítve, szépen, a szuszogást majd gondozza a szél. A fájdalom pirosa úgyis észrevétlenüt át, mint gézen a vér. FARSANGI NÓTA - HÓHULLÁSBAN Engem e havazás kiszemelt cigánynak mennyei bálba : — Tünékeny pompáját énekeld, vagy gyolcsot töm panaszos szádba, gyolcsot töm szádba. Elnézem magam, meglehet, derék egy hóember lennék, őriznék apró szenteket, mindenkit megsüvegelnék fazékkal , skarlátos lázam szunnyadna néma vigyázzban, hóember lennék. Talpalávalót nem húzok mégsem farsangi bálnak. Fölgyújtom magam, kerülok ?, olvasztok havat a nyárnak ! és söprűvonómat megrázom !, úgy fűtök jégvermen, sitten, hogy csupán a jóisten fázzon, fázzon az Isten.