Előre, 1971. január (25. évfolyam, 7201-7225. szám)

1971-01-16 / 7212. szám

ELŐRE 2. oldal MŰVELŐDÉS Különös érdeklődéssel követem Mátt­s János útját. Műtermében gyakran meglátogatom s el­mondhatom, hogy egy-egy képe a szemem láttára érik meg. Tu­dom, hogy nála a művészeti fej­lődés nem kísérletek láncolata amit egyszer elért, amin egyszer túljutott, attól nem válik meg de vissza sem tér hozzá. Tucatnyi önálló, valamint cso­portos kiállítás van mögötte Szülővárosában, Brassóban ez a második önálló jelentkezése. S igazán csodálkozunk, hogy bár csaknem három évtizede él Sep­­siszentgyörgyön, itt, önálló, egyé­ni kiállítása még nem volt. Anton Lucian felnőtt szemmel nézve más, tán nem is olyan érdekes. Kerekarcú, kereksze­mű, hősszínésznek nem elég bonyolult, bonvivánnak nem elég szép, komikusnak nem elég csiúnya. Mégis, a legirigylésre­­méltóbb színész, rendező, szerző, színházszervező a fővárosban. Csak nézzük meg, ha rajta a Mackó-jel­mez az Engedetlen kiskakasban: a közvélemény mesebeli parancsnoka ő, elemében van, ha zúg, visít, tombol a nézőtér, a pepitakötényes etemis­­ták tömege. Nem elméleti, színház­tudományi magyarázatot kell keres­nünk arra, ami a bukaresti Ion Creanga színház délelőtti és délutá­ni előadásain történik. Tud, mond­juk, a jó szülő magyarázatot adni arra, hogy mitől boldog a gyereke? Hogy milyen meggondolásból, mi­lyen eszközökkel teremti vele a kap­csolatot? Hogy hogyan neveli a jó­ra? Miként kerüli az erkölcsprédiká­ciót? Nincs ennek elmélete. A szere­tet, az életöröm, az egészséges lel­ki egyensúly nem teoretizálható. O­­dafenn, a színpadon a Nagy Játszó­társ és hívei viszik végbe napról napra, szakszerűen és hivatásszerű­en azt, ami magánembereknél csak a télifa alatt szokott történni: elfo­gadják, komolyan veszik a gyerek lételemét, a játékot, élvezni merik fontoskodás nélkül, s ennek törvény­szerűségei szerint közvetítik a felnőtt meggyőződést, etikát, tapasztalatot. Talán semmilyen más körülmény közt nem ennyire színház a színház, hiszen gyereknek, színésznek egyaránt sorsa, tápláléka, vitaminja, oxigénje a játék. Felnőtt és gyerek itt egyen­lő fél. A játék odafenn nem mindig valódi színdarab. Lucian világlátott „műve", az Engedetlen kiskakas in­kább librettó, mint szöveg, inkább zenei kompiláció, mint „szerzett" ze­ne, inkább egy játékrögtönzés kodi­fikálása, mint színdarab. Hosszú ak­robata- és bohócpantomimok szakít­ják félbe, vagy helyettesítik — ötle­tes ürüggyel — a párbeszédeket, s a dialógusba előre bele van szá­mítva a közönség reagálása. Lucia­­nék fő partnere itt a gyerek­közön­ség. Két realitás keresztezi egymást a Kiskakasban, és általában a par excellence gyerekelőadásokon: a színpadon élő mese-realitás és a színpad-nézőtér kapcsolat realitása, a „vízszintes" játék s a rá „merőle­ges" másik játék. Mindkettő végte­lenül komoly s épp ezért kacagtató. Végtelenül mulatságos és hatásában épp ezért komoly. Egy példát csak: A Kiskakas nem akar mosdani s azt füllenti Mackónak, hogy már megmosdott. Mackó a nézőtért hív­ja tanúnak s a nézőtér fele bizony, tisztára rokonszenvből, hamisan ta­núzik. „Ki mondta, hogy megmos­dott a Kiskakas?" — kérdi Mackó. „Én is! Én is! Én is!" — jelentkezik néhány habosra mosdatott kis pofa odalentről. „Nem sül ki a szemetek, hazudni? Méghozzá ilyesmit hazud­ni?! — szól, nem erkölcsbíróként, hanem pajkos egyenlő félként Lu­cian. A kis füllentők gúnykacaj köz­ben húzzák be a nyakukba pirosló fülüket. Lebuktak. Csúnyán lebuktak. Ám­úgy félóra múlva, amikor Róka koma jön száját nyalogatva kakas lesre, a nézőtér egyöntetűen, gátlás­talanul, a legtisztább meggyőződés­sel hazudik: „Nincs itthon! Elutazott! Arra, balfelé!" (Míg Kakaska jobbra menekült) Mackó lóhalálban tér ha­za, pajtását megmenteni és hálásan mosolyog a fülsiketítően zsibongó nézőtérre: a nagy megszégyenítés u­­tán oly rövid idővel elérte náluk, hogy az igazságért hazudjanak! Nem tudom, melyik színész, melyik rendező, melyik igazgató hivatkoz­hat még ilyen közvetlen, s ilyen sok­rétű erkölcsi hatásra. Ha valami át­lép a rivaldán, hát az a Creange színházbeli mesejáték. A külföldi turnékon ugyanez történt, amikor a társulat, vasszorgalommal, két ide­gen nyelven is megtanulta a szere­peit , s nemcsak az írott szöveget, hanem a feltételezhető rögtönzött dialógust a nézőtérrel! — Kiderült, mondja Ion Lucian, hogy a gyerekek az egész világon egy nyelvet beszélnek! Nekik áldoz­tam a pályámat, de érdemes volt, és ragyog hozzá. — Mit áldozott fel? — A komoly nézőket. A komoly darabokat. A komoly rendezőket. A felnőtteket. — Az igaziakért. Fülig érő mosollyal bólogat, de nem ér rá elidőzni, hiszen bemutató van, a Ludas Matyi bemutatója s ő most házigazda. A fiam bámul, hogy civilben látja, valódi felnőtt­ként, sötét ruhában. — Te anya, miért van itt, ha ma nem játszik? — Mert ő az igazgató. — Micsoda igazgató?! — Ezé a színházé, Ő vezeti a színházat. Hitetlenkedve néz rám a gyerek, hiszen látott ő már igazgatót, ha máshol nem, az óvodában. — Ugyan ... A Maci...?! Ezt a kételyt, ami valójában a szí­nészi hitel, a hatás elemi erejének a jele, azt hiszem, még bárki meg­irigyelhetné művész- és színigazgató kollégájától, Ion Luciantól. Halász Anna MESEBELI VARÁZSLÓ ! MÁTTIS KIÁLLÍTÁS a brassói ARTÁ-ban­ nak ellenére, hogy egyik irányí­tója a város képzőművészeti éle­tének. Az Artaban megrendezett kiál­lításon Máttis 22 olajfestménnyel és 15 grafikával állt elő. Mind­össze két-három év termése van jelen a teremben, ami azt bizo­nyítja, hogy termékeny. Most, hogy csaknem harminc munkáját láthatjuk egyszerre, világosodik meg igazán előttünk Mátu­s mű­vészi egyénisége. Minden egyes művét a líraiság és a muzsika bűvöletében alkotja. Mit jelent nála a líraiság ? — A melegséget, mélységet, azt, hogy a lélekhez szól, érzelmes­­ségtől mentesen. — És mit jelent a zeneiség ? — Nem tudom, má­sok észrevették-e, hogy finom, sokszor törékeny alakjaiból, mennyire kiprzsődik, kihallatszik valami dallam. Mintha a hegedű hangjait hoznák, mind olajfest­ményein, mind grafikáin. Téma­köre : az ember és a táj. A két mozzanat annyira összefonódik, hogy elválaszthatatlanná válik. Mátu­s szereti a magaslatokat, ahol mindig ott van az ember, mint a természet nélkülözhetetlen része. Mindezeket rendkívül gaz­­é­­ szír.c'-’vel vetíti elénk : mind színei, mind alakjai mindig az összhangot, a harmóniát sugá­rozzák. A kiállítás kellemes meglepe­tés volt még azoknak is, akik előtt Mátu­s művészete nem is­meretlen. Tucatnyi képét sorol­hatnám fel, amelyeket a néző nem tud percek alatt elhagyni, melyeket magában tovább hor­doz. Mégis, legszebb képének talán a Harmóniát találom : két fiatal találkozását viszi vászon­ra, dús színekkel. Magánya : égő gyertya az asztalon, mellet­te könyv. Az ember láthatatlanul is ott van az asztal mellett. Sár­ga aktja csupa kecsesség, csu­pa üdeség. A Mama című képen csakúgy mint sok más művén, a sárga szín dominál, s az anya­ság legszebb tartalmai : a me­legség, a szeretet domborodik ki. Műterem, Balett, Vasárnap cí­­mű képei, két csendélete ugyan­csak a művész legjobb alkotá­sai közé tartoznak. Holló Ernő FOTÓMŰVÉSZET ÉS TURISZTIKA Turisztika a Bánságban témával rendezett versenyt a Fotóművész Szövetség temesvári fiókja, az Or­szágos Turisztikai Hivatal helyi ki­­rendeltségével és a Temes megyei testnevelési és sporttanáccsal kar­öltve. A versenyre beérkezett a­­nyagból kiállítást rendeztek a régi városháza nagytermében. Sencu Va­sile Komárnik-barlangot bemutató sorozata, Ferenczy László solymosi várról készített képei, Juszt János életképei, Donáth István hegyi tá­jai, Moser Róbert téli kompozíciói érzékletesen szemléltetik azt a gaz­dagságot, amellyel a természetjárók, a turisták találkozhatnak az ország­nak ebben a részében. Hatásos és íz­léses reklám ez, s nem egy esetben művészi értékű. A kiállítók közül a legjobbak nemcsak bemutatni akar­tak, hanem láttatni is. Moser Robert Nyomok című kompozíciója tele van sejtelmességgel, belső drámaisággal; a háromszögelési emelvény biztos pontként vetül ki az esteledő égre, a túlvilágian csillogó havas tájból. Sever Barbu alapos laboratóriumi munkával valóságos grafikai remek­művekké lényegíti tájképeit; hasonló hatások elérésére törekednek de a hagyományos fényképészeti formák­hoz szorosabban kötődve Copaceanu Martin kompozíciói is. Juszt János ezzel szemben nem technikai bra­vúrokkal kísérletezik, hanem a lá­tószögek gondos, váratlan megvá­lasztásával, lényegre törő nagyítás­sal és vágással villantja fel a dol­gok lényegét. (Munkatársunktól) KIS MAGYAR STÍLUSTÖRTÉNET S­zabó Zoltán könyvének­­­­ mindenek előtt azért örülünk, hogy van. Va­­k­­­lóban nem szólom ilyen­­kor azt mondani, hogy hézagpótló munka. Kü­lön érdeme, hogy ugyanakkor egy kicsit népszerű irodalomtörténet is. Végighaladva a magyar irodalom történetén, a fontosabb korszakok és szerzők műveit érintve, közli a legközkeletűbb fogalmakat, műsza­vakat, amelyekkel az illető korsza­kok, vagy szerzők írásművészetét ál­talában jellemezni szokták. A leg­kiemelkedőbb vagy legjellegzetesebb pontokon példákkal, itt-ott elemzé­sekkel is magyarázza, miben áll va­lamelyik tárgyalt stílusnak a lényege. Nagy hasznára van az olvasónak az is, hogy minden fontosabb rész­hez alapos bibliográfiát állít össze, s az érdeklődő, a stílustörténethez, de egyáltalán az irodalomtörténet­hez kedvet kapó diák, de még iroda­lomtanár is némi fáradtságtól men­tesül azáltal, ha valamelyik kér­déskörnek alaposabban utána akar nézni. Mert persze, erre az alaposabb utánanézésre azért nagy szükség van. Már a munka jellegénél és kis terjedelménél fogva is, nyilvánvaló, hogy sok kor és szerző stílusáról Szabó Zoltán csak a leggyakrabban hangoztatott átlagosságokat mondja el , noha tesz rá kísérletet, de az úgynevezett stílusfejlődési vonalakat nem rajzolja fel egész érthetően s főleg, az nem tisztázódik, hogy a szerzők egyéni stílusa és valamely korszak jellegzetes stílusáramlatai között milyen természetű összefüg­gések állhatnak fenn ? és ami talán a legizgalmasabb : miért pont olyan az egyik kor stílusa, amilyen ? Ter­mészetesen, a legáltalánosabb véle­kedéseket erről közli, de az olvasó­nak nem marad határozott benyo­mása, hogy van-e határozott felfo­gása erről — Szabó Zoltánnak is ? Vagy pedig koronként és szerzőnként más és más természetű magyaráza­tokkal indokolja ugyanazt a jelen­séget. Vagyis, Szabó különböző né­zetek és felfogások egyeztetésére tö­rekszik, de kissé igazságtalan abban a tekintetben, hogy milyen adagok­ban keveri az egyes elméleteket. Pél­dául : az egyéni stílusok elemzésénél a kelleténél sokkal kisebb erőfeszí­tést tesz a szerzők lélektani alkatá­nak vizsgálatára, s ami legalább ugyanilyen fontos : az olvasóhoz va­ló viszonyukra. Vagyis arra, hogy s mint értelmezik maguk a szerzők az író-költő és a társadalom viszonyát? Hogy mennyire jelentkezik a töme­gekre hatás tudatos törekvése a sti­­láris eszközök megválogatásában, KÖNYVEK vagy ugyancsak ezáltal, hogyan kor­látozza a szerző lehetséges olvasói­nak körét? Minderről többnyire csak egyszerű kijelentéseket, de nem meggyőző bizonyításokat kapunk. Ugyanilyen kevéssé megoldott az a kérdés is, hogy mi a viszony a szer­ző stíluseszménye és eszmei törekvé­sei között, hogyan jönnek létre, kü­lönösen a huszadik században azok az ellentmondások, amelyek nem egy főben oly sok téves vélekedést szül­tek Ady Endre és József Attila stílu­sáról ? S ezzel kapcsolatban, ugyancsak tisztázatlan marad még egy nehéz kérdés : van-e egyáltalán, lehetsé­ges-e egyáltalán etnikai jellegzetes­sége a modern író stílusának ? Vagy pedig az arra való törekvés csak mint a szecessziós törekvések egyik mozzanata értékelhető ? Vagy : ho­­gan magyarázható az a jelenség,­ogy a legrafináltabb műformák s a népi-táji elemek a rokokó és a sze­cesszió idején járnak együtt ? (Egyébként Szabó Zoltán nem ismeri fel a szecesszió egyik leglényege­sebb törekvését : az erős folkloriszti­­kus, etnológiai, népmitológiai érdek­lődést, továbbá, hogy a stílus-keve­rés, azaz a „stiláris eklekticizmus“ és „a szecesszió" nem azonos . A sok „neo-stílusnak" (neobarokk stb.) nem a szecesszió lényegéhez van köze. Egyáltalán, a stílus fogalma, külö­nösen szemléltetéseinek, vizsgálódá­sainak gyakorlatában, Szabó Zoltán­nál túlságosan csak az ékítményekre és nem a szerkezetre irányul ! Szinte azt kell mondanunk, hogy Szabó Zoltán, amikor stílusra gon­dol, mindent a barokkos stílusfélék­hez mér, ehhez képest egyszerű vagy bonyolult, túldíszített vagy vilá­gos valami a számára. Pedig : a gótika lényege, — hogy egy más te­rületről vett példával éljünk — nem a kőcsipkékben, hanem a csúcsíves építkezési szerkezetben van ! Éppen ennek következtében a stí­lusok sajátosságainak a meghatáro­zásában túl kevés figyelmet fordít a mondatszerkesztésre és még keveseb­bet : a mű megszerkesztésére. Néhány általánossággal intéz el olyan szerzőket, akiknél valamilyen stiláris rendű jelenség szinte az élet­mű fővonása, illetve kulcsa lett. Ezért hiányoljuk a Krúdyról szóló alaposabb elemzést. Krúdy a magyar próza stílusfejlődésének egyik leg­tanulságosabb szintézise. S ha Krúdy­­nál még foglalkozik Szabó Zoltán a mondatszerkezettel is, elhanyagolja ezt Dugonics Andrásnál. Pedig Dugo­nics stílusa korántsem csak ízes, vagy mesterkélt szóhasználatából áll, illet­ve nem a rusztikus és artificiális ele­mek keszeléséből. A Dugonics-féle mondat legalább olyan eseménye a magyar prózának, mint a mikesi. No­ha Szabó Zoltán az elején hangsú­lyozza, hogy a stílustörténeti szem­pontból kiaknázható jelenségek nem esnek mindenütt egybe az irodalom­­történeti arányokkal, ezt mégsem ve­szi figyelembe. Vannak írók, s ezek közé tartozik Dugonics is, akiknek stílustörténeti jelentősége sokkal „na­gyobb* mint regényei — ugyanez sokszor fennáll a mű nagysága és hatásának nagysága közti különbség terén is. Legtöbb kifogásunkat mégis a régi magyar irodalomról írott részek vál­tották ki; ilyen például, hogy „a rím viszont a latin irodalmi hagyományból való átvétel*, vagy az a nézet, hogy az úgynevezett középkori kódexiro­dalom dadogásának oka a nyelv gyengesége és nem a fordítók gyen­gesége. Pedig ki másnak, mint egy stílustörténettel foglalkozó szerzőnek kellene a legjobban tudnia, hogy a fordítás és az írás nem azonos mesterség. Magas stiláris értékű iro­dalmi művek közvetlen szomszédsá­gában is születhetnek rossz nyelvezetű fordítások és viszont . Egyáltalán : a stílus vizsgálatánál a stílus minőségét sohasem szabad a szerző képességeinek mértékétől, írásművészetének színvonalától elvá­lasztani. Bizonyos krónikás énekek stílusa nem azért nehézkes, mert kezdetleges, rossz volt a kor stílusa hanem mert gyenge volt a szerző te­hetsége, vagy iskolázottsága. Hiszen a múlt századból is ismerünk króni­kás énekeket — egy igen érdekeset például nemrégiben közölt egyik na­pilapunk a száz évvel ezelőtti héjjas­­falvi árvízről — s vajon ki lehet-e be­lőle következtetni, hogy a Zalán fu­tása és a Toldi után íródott ? Noha szerettünk volna elkerülni minden kritikai élt ennél az ismerte­tésnél, nem tehetjük meg, hogy hall­gassunk a stílustörténet szerzőjének a stílusáról akkor, amikor ő maga könnyelműen néha évszázadok stí­lusát marasztalja el. Az úgynevezett értekező prózának is van stílustörténete és természetesen van — hadd legyek én is minél tudo­mányosabb : „nívóplafonja". A Szabó Zoltán stílustörténeti munkájának stílusáról pedig mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy legalábbis nem korszerű. Szőcs István közéleti hírek TÁVIRATOK Rudolf Gnaegi, a Svájci Államszövetség elnöke táviratban mondott köszönetet Nicolae Ceausescunak, Románia Szocialista Köztársaság Ál­lamtanácsa elnökének a Svájci Államszövetség elnöki tisztségébe való beiktatása alkalmából hozzá intézett jókívánságokért. Edward Heath, Nagy-Britannnia miniszterelnöke táviratot intézett Ion Gheorghe Maurerhez, Románia Szocialista Köztársaság Minisztertaná­csának elnökéhez, s abban megköszöni az Ibrox Park labdarúgó-stadion­ban nemrég történt tragédia alkalmából küldött részvétnyilvánítást Művészetügyi Állami Bizottság el­nöke, Mircea Malita oktatásügyi mi­niszter, központi intézmények és társadalmi szervezetek vezetői, tu­dósok, művészek, kulturális szemé­lyiségek, külügyminisztériumi fő­­tisztviselők, tábornokok, törzstisztek, a vallásfelekezetek képviselői, új­ságírók. Ott voltak az olasz miniszter kí­séretében levő hivatalos személyek és a nagykövetség több tagja. Részt vettek diplomáciai képvise­letek vezetői és a diplomáciai testü­let több más tagja. A fogadás szívélyes légkörben folyt le. Ion Gheorghe Maurer, a Minisztertanács elnöke kihallgatáson fogadta az EAK ideiglenes ügyvivőjét Ion Gheorghe Maurer, a Minisz­tertanács elnöke kihallgatáson fo­gadta Ibrahim Yosszilt, az Egye­sült Arab Köztársaság ideiglenes ügyvivőjét ennek kérésére. Ibrahim Yosszil átnyújtotta a Minisztertanács elnökének Mahmud Olaszország bukaresti nagykövete fogadást adott Nicpolo Moscato, Olaszország bu­karesti nagykövete fogadást adott a nagykövetség termeiben abból az Fanzi, az EAK miniszterelnökének üzenetét. A találkozó baráti légkörben folyt le. Ott volt George Macovescu a külügyminiszter első helyettese, alkalomból, hogy Aldo Moro, Olasz­ország külügyminisztere látogatást tesz hazánkban. A fogadáson részt vett Ion Patan, a Minisztertanács alelnöke, Cameliu Manescu külügyminiszter, Ioan Avram gépipari miniszter, Cornel Burtica külkereskedelmi miniszter, Pompiliu Macovei, a Művelődés- és SPORT Újabb nehéz erőpróba előtt (Folytatás az 1. oldalról) szoktak a nagyon kemény mérkőzé­sekhez, s ezért meglepetés aligha fog érni. — Véleménye szerint, az idén is bajnok lehet a Temesvári Univer­sitäten ? — Nem lehetetlen, de ha nem le­szünk bajnokok, akkor sem fogunk kétségbeesni. Immár a negyedik éve hogy a játékosok alig pihentek vala­mit, elég ha csak annyit mondok, a most zajló bajnokságban is, augusz­tus 24-e óta, egy pihenőnapjuk sem volt, bajnoki- és BEK-mérkőzések sorozatban­ követték egymást, s a to­vábbiakban sem lesz megállás. Va­sárnap újabb BEK-találkozó, azután ismét bajnoki mérkőzések követ­keznek. — Milyennek ígérkezik a HG Koppenhága elleni mérkőzés ? — Feltétlenül nehezebb dolgunk lesz, mint a jugoszláv bajnok ellen Vasárnapi ellenfelünkről csak any­­nyit tudunk, amit a külföldön jár­t szakembereink, a játékvezetők el­mondták: alapos technikai képzett­ségű együttes, megtermett játékosok­kal, jó erőnléttel. — Bízik a továbbjutásban. — Mindent megteszünk a sikerért. És természetes, ezt már az első mér­kőzésen szeretnék biztosítani. — Amihez sok sikert kívánunk. A HARMADIK NAP EREDMÉ­NYEI! Székelyudvarhelyi Voinia — Sze­­beni CSM 17:11; Brassói Rulmentul — Bukaresti IEFS 13:13; Marosvá­sárhely! Muresul — Temesvári Constructorul 14:9; Bukaresti Uni­­versitatea — Bukaresti Confectia 28:13; Temesvári Universitatea — Buhusi-I Textil­a 15:19. (Folytatás az I. oldalról) jelentkezők száma kielégítő is len­ne, a betanítást akkor sem tud­nák megoldani elegendő oktató­mester hiányában, ennyi tanu­lóhoz ugyanis legalább tizenkét mesterre lenne szükség. Honnan ve­gyék, amikor a gyárban számos mesteri és főmesteri helyet a leg­ügyesebb, legtapasztaltabb csoport­­vezetőkkel kell betölteniük ? Ez igaz, de ugyanakkor tény az is, hogy Maros megye területén szá­mos fémipari vállalat működik, kö­zöttük kisipari termelőszövetkezetek is, amelyek nem szenvednek eszter­gályos-marós hiányban. Ezek a vál­lalatok kiképezhetnének szakmunká­sokat a könnyűipari gépgyárnak, is a szerződéses megállapodás alap­ján. Lehetőség van arra is, hogy a vállalat átmenetileg nyugdíjas mes­tereket alkalmazzon a leendő szak­munkások kiképzésére. Az elmúlt év háromnegyed részé­ben a megmunkáló mesterei állan­dóan azzal próbálták igazolni a le­maradásokat, hogy „a maximális erőkifejtés“ sem képes pótolni a szakmunkáshiányt. Az akkordbér bevezetése mégis ilyen csodának bi­zonyult : tavaly szeptember 1-től bevezették a marósoknál, október 1-től az esztergályosoknál. Az ered­mény : azonos létszám mellett, szep­temberben 17,2, októberben 17,5 novemberben 16,6 százalékkal emel­kedett hozzávetőleg a termelés csu­pán a marósoknál. Ez, szerényen számolva is, havonta mintegy 100 000—110 000 lej értékű mun­kával egyenlő. Az akkordbére­zés, a dolgozók anyagi érdekeltségé­nek — és egyben felelősségének — növelése már az első időszakban igazolta hát, hogy a munkatermelé­kenység növekedése „jótékonyan“ hat a szakmunkáshiány pótlására. A mesterek, csoportvezetők felelős­ségének fokozása ugyancsak érez­hető eredményekre vezetett, ma már ők sem „közömbösek“ az anyag és szerszámellátásban olykor mutat­kozó zökkenőkkel szemben. A ma­rósok és esztergályosok pedig, ha késik a rajz, anyag vagy szerszám, nem hagyják „élni” a mestert, amíg meg nem kapják, amire szükségük van. A lehetőségek sora azonban még ezzel sem zárul le. Felmerül a kér­dés , vajon a szerszámgépek kihasz­nálási foka nem rejt értékesítetlen erőforrásokat . Az alap­gépek glo­bális kihasználása 1970 utolsó ne­gyedében 78,9 százalékot mutat­­ a tervezett 74 százalékkal szemben, ez pedig azt jelenti, hogy a munkás­hiány ellenére is akadnak még fel­fedetlen tartalékok. Más gépeknél viszont — például a párhuzamos esztergáknál — nem érték el a ter­vezett mutatót, 90 helyett alig 81, az univerzális marógépeknél ugyan­csak 90 helyett 84 százalék a kihasz­nálás. Ebben nyilván része volt az év nagyobb szakaszában alkalma­zott időbérnek is. A vállalatot ért ilyen irányú veszteségre jellemző, hogy a munkaerőhiánnyal indokolt gépállás 56 000 munkaórát tesz ki, ami 1 700 000 lej termelési veszte­séggel egyenlő ... csupán a negye­dik évnegyedben. A fővállalat követel, de keveset ad A marosvásárhelyi könnyűipari gépgyár egyike a megye legna­gyobb és jelentősebb ipari vállala­tainak, sőt a Könnyűipari Miniszté­rium egységei között is rangos. Fej­lődésére és termelésére hátrányosan hat, hogy gépgyár lévén, a Könnyű­ipari Minisztériumhoz tartozik, a hátrány egyebek között anyag- és szerszámel­látásiján is megmutatko­zik. A fővállalat, amelyhez tartozik, olykor kapacitásán felül követel tő­le, anyagellátási, beszerzési nehéz­ségeiben azonban nem segíti kellő­képpen. A 71/1970 törvény például előírja, hogy a nyers- és segédanya­gok biztosítása érdekében megren­delő és szállító vállalat szerződést köt. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a szerződéseknek még a termelési év megkezdése előtt el kell készülni­ük, a főbb nyersanyagszállító válla­latok azonban csupán megrendelé­sek alapján, felsőbb szervek kiuta­lása nélkül, nem köthetnek szerző­dést. A fővállalat a marosvásárhelyi gyár 1971. évi termelési szükségletei alig 25 százalékának szerződéses le­kötését tette lehetővé, a többire ké­sik a kiutalás. Most, január dere­kán, amikor a szerződéskötések ide­je már rég lejárt, a fajlagos fo­gyasztás szerint megállapított 2411 tonna nyersvas-szükségletből mind­össze 196 tonnára van kiutalásuk, s ez csupán egyetlen tétel a sok kö­zül, amelyek kiutalásra és beszer­zésre várnak. Az esztendők folyamán kialakult a beszerzés — rossz és elítélendő — gyakorlata : a „kéz kezet mos“ ala­pon történő anyagellátás. Az „én adok neked ebből, ha te adsz ne­kem abból“ alapú cserebere a fő­­vállalatok megkerülésével folyik, s így ezek megszokták, hogy a válla­latok akkor is teljesítik a mennyi­ségi terveket, ha a szükségesnél ke­vesebb anyagra kapnak kiutalást, így lassan elfogadott módszerré vá­lik a „szerzés“, lehetőséget teremt­ve arra, hogy egyik-másik tisztvi­selő, visszaélve a vállalat szorult helyzetével, tőkét kovácsoljon az al­kalomból. Ilyen körülmények között a termelő vállalatnak el kell tekin­tenie a grafikontól, „rugalmas“ ter­melési gyakorlatra van szükség, ami azt jelenti, hogy — a marosvásár­helyi gyár megmunkálója, szereldé­­je sőt öntödéje is — gyakran a kö­vetkező hónapokra előirányzott ter­mékeken dolgozik, mert a folyó hó­ra tervezettekhez nincs anyag. S ezt nemcsak a fővállalat, de az importvállalat is előidézi, mivel nem hangolja eléggé össze szállítá­sait a gyár szükségleteivel. Azt az anyagot például,, amelyre a válla­latnak januárban van szüksége, a Masinimport csak március végén szállítja. A helyzet érthetetlen és tarthatat­lan. Annál is inkább, mert alapve­tően helytelen gyakorlatra épül. A fővállalat 1970 márciusára követelte a gyár 1971-es anyagszükségleti ter­vét (be is nyújtották idejében), no­ha a termelési tervet csak augusz­tusban véglegesítették. Mi indokol­hatja ezt a fordított sorrendet ? Is­merheti-e egy vállalat, milyen anya­gokra, szerszámokra stb. lesz szük­sége, mielőtt megtudná, mit gyért ? Mi sem természetesebb, hogy a ká­ros gyakorlat folytán minden válla­latban eltérések mutatkoznak, egyiknek több, a másiknak keve­sebb anyagra lesz szüksége az elő­irányzottnál és nagyon gyakran olyanokra, amelyeket márciusi anyagigénylési tervébe nem is iktat­hatott. A könnyűipari gépgyár 1971. évi feladatainak végrehajtása nem könnyű, de megoldható. Még­pedig úgy, hogy — erejét a mun­kaszervezésre fordítva — összehan­golja különböző részlegeinek kapa­citását a gépek és munkaidő jobb kihasználásával, a szakoktatással pedig leküzdi a szakemberhiányt. Ehhez azonban az szükséges, hogy a fővállalat messzemenő támoga­tással tegye lehetővé a szükséges nyers- és segédanyagok grafikonsze­rinti érkezését, hogy a vásárhelyiek ne kényszerüljenek a termelőkapa­citás állandó átállítására, hanem — végre — megvalósíthassák a terv­szerű, gazdaságos, ütemes termelést. ÉV ELEJÉN... A HÉT 3. számának tartalmából GÁLFALVI ZSOLT: Mű — kritika — olvasó; NAGY PÁL: A megírandó irodalomtörténeti tankönyvek ; BLÉNESI ER­NŐ : Nyugtalan nyár; HORVÁTH ANDOR : Szerkesztés közben ; HUSZÁR SÁNDOR : Iparosítás és nemzetiség (beszélgetés Király Károly elvtárssal) ; KOVÁCS JÁ­NOS : Pillanat és örökkévaló­ság ; EUGEN JEBELEANU ver­sei ; BODOR PÁL : A védtelen­­ség előnyei ; CSEHI GYULA : Mi az olvasó ? Az olvasó a történe­lemben ; MAJTÉNYI ERIK: Gyö­törjük vagy ne gyötörjük ?; LÁNG GUSZTÁV: Szempontok és terminusok; SZÁSZ JÁNOS: Ezt olvastam; JÁNOSHÁZY GYÖRGY : Katalán Antigoné; LÁSZLÓ FERENC : Könnyes pár­beszéd ; VERMESY PÉTER : „And Beat goes on"; RÓNAI ISTVÁN : Felejthetetlen hangszerek; ÁGOP­­CSA MARIANNA : E számunk képzőművésze ; T. Szűcs Ilona; GAZDA JÓZSEF: Párizsi műter­mekben; KACSIR MÁRIA: Szín­ház és világkép ; S. NÉMETH ANTAL : Iskolák és tanítványok ; MIHÁLYI GÁBOR: A 25. színház ; HALÁSZ ANNA: Sóhaj a mozi­plakátok előtt; ROGER MAUGE: Eliot Ness igaz története; XAN­­TUS JÁNOS : Meteorok mítosza; DANKANITS LÁSZLÓ : Valóság és utópia a mezőgazdaság jö­vőjében. • KERESZTREJTVÉNY • SZEM­­­E » HÍREK » FONOTÉKA. Vacsora a román külügyminiszter tiszteletére Aldo Moro, Olaszország külügy­minisztere vacsorát adott Corneliu Manescu külügyminiszter tiszteleté­re. A vacsorán részt vettek miniszte­rek és központi intézmények veze­tői, külügyminisztériumi főtisztvise­lők, tudományos és kulturális dol­gozók. Részt vettek a vendég kíséretében levő hivatalos személyek és az olasz nagykövetség több tagja. A szívélyes légkörben lefolyt va­csorán Aldo Moro és Corneliu Ma­nescu pohárköszöntőt mondott. 1971. JAN. 16., SZOMBAT Rendezvények a párt félszázados évfordulója tiszteletére „Dicsőséges ötven év“ témává vált szimpozion Medgyesen, ez követően pedig a pártot és a szo­cialista hazát dicsőítő verseket sza­valtak. A báznai művelődési ott­honban a német nemzetiségű dol­gozók megyei tanácsa rendezet szimpoziont „Az RKP dicsősége harca az illegalitás éveiben“ tárgy­körrel. A több mint 500 néme nemzetiségű lakos előtt Desiderur Lincner, a hazai munkásmozgalom veteránja, a Romániai Német Nem­zetiségű Dolgozók Tanácsána­kagja és Paul Schuster, a megye­i pártbizottság aktivistája mondot beszédet. ★ Temes megyében is számos rerv­­ezvényre került sor a pártévfor­duló alkalmából. A temesvár mechanikai gyárban helybeli írók és költők felolvastak a pártnál szentelt műveikből. A megye töbi líceumában és általános iskolájá­ban a tanerők tudományos ülés­szakokat szerveztek. Az értekezé­sek a párt harci múltjából és­­ szocialista építés sikereiből merí­tették témájukat. A temesvári, r lugosi, a csákóvai és a zsombolya népi egyetemen kül- és belpoliti­kai előadássorozatok indultak be Több munkásklubban a megye pártkabinet lektorai tartottak elő­adásokat a romániai demokratikus is forradalmi mozgalom hagyomá­nyairól, a bánáti dolgozók harcos múltjáról. ELŐRE NAPTÁR­ON IS NYERHET • Televíziós készüléket • Lemezjátszót • Karórát, ha beküldi naptárunk fejtörőpályázatának helyes megfejtéseit A BRASSÓI D.R.D.P. SEPSISZENTGYÖRGYI EGYSÉGE Csíki út 139 szám, telefon: 1349, 1031 KOVÁSZNA MEGYE ÚTMESTERT ALKALMAZ a sepsiszentgyörgyi részleg vezetésére. Fizetésmegállapodás a 914/68-as M.T.H.-nak megfelelően

Next