Előre, 1972. október (26. évfolyam, 7745-7770. szám)
1972-10-01 / 7745. szám
1972. OKTÓBER 1. 125 • VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP • — Tudja-e, hogy sokan irigylik magát, Józsi bácsi? — Mi van rajtam irigyelni való? Ez a hivatal? Nem való csak magamfajta nyugdíjas embernek. Másnak kinek lenne türelme elbabrálni a nyugtákkal, fél napig egyedül ülni ebben az „irodában“, amely egyben raktár, posta, főnöki szoba és seprűtartó, máskor meg hajnaltól napszálltáig szaladgálni a villák között, ágyhuzatot cserélgetni, beázott tetőt javítani, eszembe se jut hirtelen, mi minden szakadhat a nyakamba néha ... — Látja, a nyugalmát is lehet irigyelni, azt, hogy soha nem jön ki a sodrából. — Azt csak én tudom, hogy hányszor nyelem le a mérgemet. Vagy a nagy magányosságomat irigylik? — Leginkább azt. Itt él, a világ tetején nyáron-télen, a fenyvesek, a tiszta napsütés, a borvizek hazájában. — Jól van, ezt elismerem. Hogy tudniillik nekem is kedvemre való ez a havasi birodalom. Ezért jöttem fel ide, ezért vállaltam a magányos szolgálatot. Pedig telente sokszor erősen elunom magamat, kívánkozom a faluba. De legfennebb egy-két napra mehetek le. — Télen nincsenek gyógyulást kereső vendégek itt, a szentimrei büdösgödör tájékán, a Hargita tetején. Miért kell fennmaradnia? — Mióta megnyílt a bánya, a villák gondnokának télen is itt a helye. Ki is adunk a villákból a bányászoknak, meg itt marad a felszerelés, a fürdő vagyona, jó, ha rajta tartja az ember a szemét. Kiváltképpen, ha felelős érte. Meg aztán jönnek a levelek, már januárban jelentkeznek a nyári vendégek. A levelekre pedig azonnal válaszolni kell, így szoktam ezt meg én már falusi elöljáró koromban. Mikor csomortáni bíró voltam ... — Hány vendéget fogad ez a fürdőtelep nyáron, mikor tele van? — Ez mindig tele van. Azért jelentkeznek a törzslakók már januárban. Sokan csak annyit írnak: az idén is igényt tartok a szobámra. Én már tudom, melyik szobáról van szó. Ismerem a vendégeinket mind a nevüket, a szokásaikat, a lakóhelyüket. Van, aki már tizenhét esztendeje itt tölti a nyári szabadságát. Veress Jolánka, a bukaresti iparművésznő, biztosan maga is jól ismeri, hiszen régi vendégünk ... De új vendégeink is érkeznek minden évben. Itt, a „központban" felépítettük ezeket a deszkaházikókat, hogy többen elférjenek. Mi a fürdőtelepen egyszerre százötven embert tudunk elszállásolni. De jönnek a magánvillákba is, meg jönnek sátrakkal, leverik a tisztáson és egy hoppra még egy falucska támad a Hargita tetején. Vásárhelyről égi csoport nyugdíjas szokott feljönni ide, sátorlakók, vidáman, felfrissülve mennek innen haza. — Hát mégis jogosan irigylik magát. Bakos József, hogy örökké tartó ez a havasi frissesége. — Nem is panaszkodom. Ha nem tetszenék, hazamennék. A kenyerem otthon is megvan, nyugdíjas vagyok, jól tudja. — Itt tartja a havasi romantika ... Pedig maga nem is havasi ember, lent, a faluban töltötte el eddigi életét. — Most a vendégeim tartanak itt legjobban. Azért persze a havasnak megvan a maga romantikája. De a vendégeim örömének tudok örülni igazán. Ha újságolják, hogy egy évre megint megszabadultak a reuma hasogatásaitól, a derékfájástól, az álmatlan téli éjszakáktól. Ilyenkor úgy érzem, hogy én szabadítottam meg őket a fájdalomtól. Pedig csak szállást adok nekik, leszakítom az ebédjegyeket, kiosztom a postát. — Ennek a büdösgödörnek igazi rajongói vannak, úgy tapasztaltam. — Lehetnek is. Híres orvosprofesszorok ajánlják, meg hát az emberek tapasztalata vonzza ide a betegeket. Hoztak ide olyant is, aki meg se tudott mozdulni s két-három esztendő múlva a lábán indult haza. Vagy jöttek bőrbetegek, akiket a kénes kigőzölgés meggyógyított. De hát én nem tudom megmagyarázni ennek az okát, orvos kell hozzá. Ha azonban Málnási professzor úr úgy ragaszkodik ehhez a fürdőhöz, akkor ő jól ismeri a büdösgödör erejét. — Pedig ez tulajdonképpen nem is a régi gödör. Azt a bányakitermelés felgyorsulása óta nem lehet használni. A gáz elszökött belőle. — Úgy ástuk ezt, a másik helyett, a kantin fölött. De lehet, hogy innen is tovább kell költöznünk. — És akkor? — Két kilométerre innen, a Bányapatakánál van egy másik büdösgödör, egy másik mofetta, a borvíz is jó ott, a levegő ugyanilyen. Esetleg odaköltözünk. — Oda is elmegy a fürdőteleppel ? — És én. — Látom, mégis valami titkos romantika tartja, itt. Mert nem is nagyon reumás, hogy azért maradna. Árulja el, Józsi bácsi, miért ragaszkodik úgy a szentimrei fürdőtelephez? Úgy él itt, mint valami különös Úz Bence. Ez a piros zsinóros székely harisnya még romantikusabbá teszi az alakját. Egyedül maga hordja még a környéken. — Elárulhatom, ha csakugyan kiváncsi, hogy mi az én romantikám itt, a havas tetején. Nem medvekaland vagy orvvadászat vagy ilyesmi. Nincs már medvekaland, nincs farkasjárás, autóbusz jön fel ide Csíkszeredából, gondozott, jó úton. Én világéletemben mozogni, tenni-venni szerettem, felelni valamiért, gondoskodni, töprengeni. A nyugdíjasnak pedig valahogy az az osztályrésze, hogy pihenjen, hiszen elegetszaladgált az életben, üljön ki a padra, nézze maga körül a lüktető életet, amelyből úgy kiesett, mint a szekérből a kocsis, ha elkaptak a lovak. — Itt fenn, se éppen a lüktető élet hajtja, ahogy maga mondja. — Lent, a faluban is találnék munkát magamnak. Ez az embertől függ. Aki nem akar tétlenkedni, annak a dolog a kezébe szalad. De ott lent más lenne. Csak a segítsége lehetnék már másnak. Itt a magam ura és segítsége vagyok. Tudom, hogy nem hanyagolhatok el semmit, mert másoknak kellemetlensége származna belőle. Tudom, hogy százötven ember napi gondja van reám bízva. Még beteg se voltam, mióta elvállaltam ezt a munkát. A betegség is tudja, hogy most nincs időm törődni vele. Pedig volt úgy, hogy az asztal tetején háltam. Késő este jöttek vendégek, nem voltak bejelentve, ágy, szálláshely sehol. Na, aludjanak az én ágyamban, mondtam. Nekem még van egy külön, dugott szállásom. Reggel látták, hogy az asztal tetején töltöttem az éjszakát... De még meg se fájdult tőle az oldalam. — Azt, hogy itt a maga ura, nem egészen értem, Józsi bácsi. Hiszen Csíkszentkirályból, a néptanácstól jön a parancs erre, arra, onnan igazítják a maga nagy önállóságát. — Na látja, ebben téved, de nagyot. Onnan csak azt üzenik, hogy kinek szorítsak még helyet, mi legyen az ebéd meg a vacsora. De havasi vihar után, mikor a villámok az ember lába alatt cikáznak a hegyoldalban, kinek nyílik meg először a megtépászott havas? Kitől kér segítséget? Ki ver ösvényt, ki ültet fát, ki örül elsőnek a természettel vagy ki szomorkodik a szomorúságán? A nap, a szél, a víz alkothat úgy kedvére, mint én itt fenn. Ha csak egy követ teszek is odébb. Mióta a havason lakom, elfelejtem, hogy öreg vagyok. A nyugdíjat is elfelejtettem, az esztendőket, mindent. Reám ragadt valami a természetből, az sem ismeri az öregedést... „ELFELEJTETTEM, HOGY ÖREG VAGYOK é s. BEKE GYÖRGY riportja . FENT: Kazinczy Magda Erdő (faliszőnyeg) LENT: Kazinczy Gábor Alkotás (litográfia) Amint a munkavezető és a helyettese odaérkezett, a kis erdei tisztáson, elült a szó. Kettőjük közül a helyettes volt a veszedelmesebb. Úgy ki tudta forgatni a legártatlanabb megjegyzés értelmét is, hogy az mindjárt veszedelmes lázításnak tűnt. Végignézett az emberen, és akin ő így végignézett, tudhatta, hogy amikor a hét végén haza megy, otthon már várja a katonai behívó, vitték ki a frontra meghalni." Jobb volt hát hallgatni. Különben is ebédeltek. Csöndben. Fejüket lehajtva, s szemüket lesütve. Ahogy a nyáj szokott legelni. Javában nyelték a puliszkát, amikor a völgyből a kis mozdony elnyújtott füttye hatolt fel hozzájuk. A völgy alsó végében harsant fel, s a felsőben ült el, majd ugyanott ismét felharsant, és egyre harsogott, végig a völgyön; olyan volt, mint egy fel-feljajduló segélykiáltás. — Ez a mozdonyvezető már kezd az idegemre menni! — jegyezte meg a munkavezető. — Nekem, uram, már négy éve megy az idegemre — mondta a helyettese —, de még a hadnagy urat is leintették. Merthogy az igazgató úr szerint „nélkülözhetetlen“ ... — Ha ő azt mondja, hát úgy is van! — szólt rá a munkavezető rendreutasítón és kicsit utálkozva is, mert a helyettese is az idegeire ment már a nagyképű ügybuzgalmával. Az égzengető füttyögés a puliszkájuk fölé hajló embereket is kezdte nyugtalanítani. Mi lelte Bivalyost? Alighanem nagyon dühös lehet valamiért, hogy akkora zenebanát csap tolatás közben ott lent, a végállomáson ... Csak Circium tudta, hogy mindez neki szól. Bivalyos azt jelzi, hogy ő tüstént menjen le hozzá. De neki ehhez semmi kedve sem volt. Fájt a dereka. . Ha Bivalyosnak olyan fontos, hát jöjjön fel hozzá. Szép óvatosan lecsúsztatta a fenekét a rönkről, amelyen ült, és elnyúlt a finom, hűvös pázsiton, még a kalapját is az arcára borította, hogy ő most pihen, alszik, nem is hallja a zenebonát. Nem, na! Nem megy le. Jöjjön ő! Csakhogy Bivalyos megfigyelés alatt állott, még a vadászpuskáját is elvették, nem volt szabad a hegyekben járnia. Micsoda?! Még a vasúti töltésről sem léphetett le. Ő viszont könnyen megjátszhatta a mozdulni is alig tudó beteget. Mert két évvel azelőtt csakugyan úgy feküdt az ágyán, megmerevedve, nem is tudta már mennyi ideig, enni is csak akkor evett, ha etették. A családja meg már azzal a gondolattal volt, hogy minek is etessék, amikor hamarosan úgyis meghal. S ő is beletörődött, hogy rajta már csak a halál segíthet. Aztán egy vasárnap beállított hozzájuk Gátér. Na, ő se a régi már, amilyen negyedszázaddal azelőtt volt, őrmester korában, Zsitovka alatt. Lovon ült, kihúzta a kardját. „Lenin nevében — utánam, proletárok! Hurrá!“ — és egy óra múlva az övék volt Zsitovka... Bizony azóta megöregedtek. De a barátság megmaradt. Hát téged mi lett, hogy a híredet se halljuk? Elmagyarázta neki, hogy ez ez a baja. Erre ez a csontos, behemót nagy ember elkezdett kiabálni, lehordta mindennek a fiait meg a vejeit, hogy szégyelljék magukat, süljön ki a szemük, elnézik az apjuk kínlódását, miért nem viszik orvoshoz?! Vele meg úgy bánt, mint egy gyerekkel. Kiemelte az ágyból, a hátára vette, s úgy vitte lefelé. De megemberelték magukat a fiai meg a vejei is. Utánuk eredtek, s amikor Gátér már nem bírta, ők vitték felváltva le, a végállomásig. Onnan Gátér visszaküldte őket. Bivalyossal együtt feltették a vonatra, és levitték a telepre. Ott aztán az orvos beléje nyomott vagy ezer injekciót, a fene számolta, hogy mennyit, de az biztos, hogy nagyon sokat. Egy fürdőhelyre is elvitték. Miből? Nem mondták. De tudta ő azt anélkül is. Az egész költséget Bivalyos állta. Szó se róla, van neki miből, mert hát egy mozdonyvezető — az mozdonyvezető... Jól van na, megy már. Bivalyos tudta, milyen kínt okoz neki minden lépés, ha mégis hívja, annak nagyon komoly oka lehetett. Meg kellett játszania, hogy nem bír felkelni a földről, két fiatalabb társa meg engedélyt kért a munkavezetőtől, hogy elvihessék a kaptató tetejéig. — Onnan — mondták — leviszi az út... Ledöcögött az aljba, szétnézett, nem figyeli-e valaki, de nem figyelte senki. Felkapaszkodott a személyszállító kupéba, és csöndesen beült az egyik sarokba. Ha valaki kérdi, hát majd azt mondja, megy az orvoshoz. De nem kérdezett senki semmit. Bivalyos is majd csak lent, a telepen ment oda hozzá. — Menj a lakásomra — súgta oda neki amúgy félszájból —, mindjárt jövök én is. Gátér már ott van. S csakugyan ott találta, és nemsokára Bivalyos is hazajött. Hárman ültek az asztal körül. A nap már lenyugodott. A szobában félhomály volt. Gátér mellén virított a sárga csillag. Rossz volt nézni. Bivalyos rászólt, hogy vesse le a kabátját. Nem fogadott szót. Mereven nézett maga elé. Hosszú, mélyen barázdált arca halálszürke volt, csontos teste megroskadt, elernyedt. Circium egyre csak nézte, és nem tudta, mit gondoljon. Bivalyos ideges mozdulatokkal rágyújtott, majd az asztalra csapott, és rárivallt Gáterre. — Hagyd abba! Gáter szemhéja csukva volt, fáradtan felnyitotta. — Mit hagyjak abba? — kérdezte. — Itt testvérek között vagy! — Tudom... — s megint lezárta szemhéját. Másnap családostul be kellett vonulnia a legközelebbi kisvárosban létesített gettóba, és abban, ahogy ezt a „tudaom“-ot kimondta, benne volt, hogy mit ér vele, ha itt testvérek között ül is, amikor az embertelen megaláztatások kínos kínjáról még itt sem feledkezhet meg egy pillanatra sem? Bivalyos szívta-fújta a füstöt. — Itt maradsz! — mondta. — Elrejtünk ... — Persze! — bólintott Cirdum — Bízd csak ránk ... De Gátér hitetlenkedve rázta a fejét, és miközben felnyitotta vastag szemhéját, azt kérdezte: — Hogy? Bivalyosnak kész terve volt. Cirdum kilopja a telepről, és elmegy vele a szarvasszegi állomásig. Ő maga addig a feleségét bújtatja el. Gátor ne féljen, biztos helyet talált neki, nem is nagyon messze. Ezután besüti a mozdonyt, és még virradat előtt elindul a hegyekbe. Szarvasszegen felveszi őket, és felfut velük a lesi kanyarig. Ott ők ketten leszállnak, és a többi a Cirdum dolga lesz. Cirdum erre megint bólintott: bízzák csak rá! De Gátér ezúttal még a szemhéját sem nyitotta fel. Halálszürke arca merev volt, mozdulatlan és kifejezéstelen. Cirdum persze tudta, hogy nem halhatott meg, mégis olyan ijesztő érzése támadt, hogy ez az ember halott. Rátette kezét a kezére. — Gátor! — és szeliden rázni kezdte. Erre felnézett, ajkán kis mosolyféle vonaglott, de aztán ismét lezárta szemhéját. Bivalyos ismerte a barátját. Most — igyekezett kitalálni a gondolatát — biztosan azt gondolja: jó, elbújtatták, de mindent jegyre árulnak, és tőlünk elvették élelmiszerjegyeinket; nem vehetjük ki a szátokból a falatot! Ezért ezt mondta neki: — Légy észnél, Gátér! Ti csak bújjatok el, a többi a mi dolgunk! De Gátér szemhéja erre sem nyílt fel. — És a családom? — kérdezte. Circium száján kész volt a válasz. — őket is elbújtatjuk, ne félj! — de maga is érezte, hogy a hangja közben elbizonytalanodik. Bivalyosra nézett. Zsitovka alatt is ő volt a politikai biztos helyettese, és akkor is ő mondta meg, hogy mit kell tenniük. Bivalyoson azonban olyan idegesség lett úrrá, mint még soha. Agyában kezdettől fogva ott vibrált a félelem attól, hogy a barátja adott pillanatban megkérdi: „és a családom?“ ... Nem mintha nem akarta volna Gátér családjának tagjait is elrejteni, vagy mintha nem lett volna jó rejtekhelyük számukra is. De minden erre vonatkozó elképzelése leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Gátér három fiát kivitték a frontra aknát szedni. Maradt utánuk három asszony és nyolc unoka; a kilencediknek az elmúlt napokban adott életet a legkisebbik menye. A fiatalasszonynak a szülés után (Folytatása a 4. oldalon) Somlyai LászlóFÜTTYJELZÉSEK REGÉNYRÉSZLET KISS JENŐ 60 ÉVES A romániai magyar irodalom félévszázados kalendáriumából egyre jelentkeznek az évfordulók, újabb határidők telnek le, s figyelmeztetnek a múló időre. Egy kép van előttem, évtizedekkel ezelőtt látott kép, valamelyik, két világháború közti írótalálkozóról, talán a marosvécsi fák alatt ülnek-állnak tízen-tizenöten, s a legfiatalabb köztük, azok számára is felismerhető arcvonásokkal, akik csak mai arcát látják: Kiss Jenő. És Kiss Jenő ma 60 éves. Az eltelt évtizedek, az éppen kerek évfordulók ugyan nem jelentenek sokat az ember életében, még akkor sem, ha egyre ünnepélyesebben szokás köszönteni az évek növő oszlopán egyre fennebb bevésett születésnapokat. A költő ma fehér, de nem a hatvanadik esztendő tiszteletére lepte bér a test hegycsúcsait, hanem az elmúlt idők emberi és irodalmi küzdelmei emlékére, lassan-lassan. Mi már Jenő bácsiztunk ezelőtt másfélkét évtizeddel, amikor először álltunk szerkesztői asztala elé, s ha meggondolom, eléggé siettünk, hiszen ezen az alapon maholnap nekünk is kijár a bácsi. A költő nem attól válik, attól nem válik bácsivá, hogy haja szürkül, fehéredik, hogy a következő nemzedékek bizalmasan és tisztelettel így szólítják, nem attól, hogy egy ideje költészetének kedves témája az unokákról tűnődni. Kiss Jenő mögött gazdag életmű áll és előtte — hisszük — gazdag évtizedek, munkás évtizedek állnak még, hiszen alkotó ereje teljében, sikerek közepette és tervek mellett köszönthetjük ezen a születésnapon. Több évtizedes költői alkotómunkája, értékes műfordítói tevékenysége is szerkesztői munkássága egyaránt jelentős helyet biztosít neki a hazai magyar kultúrában, irodalomban. Munkakedve, emberi és alkotói következetessége, szigorú műgondja, vitázó kedve ismeretében szívből kívánjuk, hogy a fehér hajhoz megérkező hetedik teljes évtized csak annyi legyen, mint egy jól sikerült költemény befejező mondata, mely után az ember már újra a jövőbeli tennivalók után néz. Lászlóffy Aladár Panek Zoltán két verse MÉLYSÉGMÁMORaut Rólam ne mondhassák: ilyen öreg, és már hazudik is. Ott a tenger, a tenger nem hazudik: nyomás kékje, közöny-tükör, mélységmámor-vonzás, tisztaság fegyelme, fénytörés humora, sejtelem-láthatár, hullámokon lovagló villám, el nem fogyó csúnyamagzatvíz, lemerülés-(öröm), felbukkanás-(félelem), keserűn elsózott szájíz, hajóroncsvégleges-rémület, palackposta-elfojtott-leállás, ostoba- Trafalgar, vitorlák kiterített nagymosása. Partra vet egy szót a hullám: víziszony. Tengeren szomjazni: a halhatatlanság lehetetlensége, tűzhányó szigetek, lakatlan ország, találékony élet, homokbalit SOS, repülőhalak vágyódása, kékbálnák egymást segítő szép esetlensége, planktonok sokmillió tonna önfeláldozása, el-elhaló üzenet a Jóreménység foktól, apály és dagály, bölcsőt ringat valami, emberkéznek hánytűk sorra célbaremegnek.Felhozni egyetlen szem gyöngyöt, még ha tüdőnk megpattan is belé. Bobban ezer üldőhólyagocska, gyöngyrózsák rejtettségből emelkednek ragyogásba — tenyerünkön türelmesen ott a tenger. Vagy felhoz egy gyöngygondolat, vagy feljövök buborékban. Ilyen öreg, és már nem hazudik. MADÁRSIKOLY, (Cseh Gusztáv tollrajza alá) Micsoda kalicka: térítő terek, tér-idő rácsa, (repül a madár), hullámzó síkok, sikolyok hulláma, megkövült pillanat, (repül a madár), nem üt az óra, kiált a madár, szabadulni készül, (szárnyal a gondolat), falon függ, falat vág, örvénylő vonalak hálójában ráng, (repül a madár), rács már maga is: fogoly cipel börtönt, sikolt a kíntól, (repül a madár), elszállna, nem tud: küzdés a szabadság — halálig érte repül a madár. ARANYHAL avagy jó tett helyébe jót várt Távol-Keletről, kínai és japán vizekből származik az aranyhal, mondják a szakemberek, ma világpolgár, s mindenütt ott van, ahol a technikai civilizáció fölénybe került a természettel szemben. Elterjedése öszszefügg a városiasodással, közterek szökőkutas medencéiben él, állatkertek akváriumaiban, s még nagyobb számban együtt az emberrel a lakásban — hol öblös üveggömbben, melynek kavicsos alján égetett agyag várkastély ékeskedik, hol uborkáskantában, hol pedig tudományos gonddal felszerelt tenyésztőedényekben, amelyet LÍRAI TERMÉSZETRAJZ két villany fűt, fénycsövek világítanak meg és tófenékre süllyedt fenyőkhöz hasonlatos növények árnyékolnak. Mondják, hogy mintegy kétszáz éve kezdett divatba jönni ; ez nagyjából megfelel az ipari forradalom kibontakozása, a munkaképes gőzgép feltalálása, a „black country“-k s a milliós nagyvárosok létrejötte korának. Íme egy állat, állapíthatjuk meg vigasztalódva, melyet a tech- nikai civilizáció fölénybe kerülése nem kipusztított, hanem megszaporított, nem szűkebb élettérbe szorított, hanem egész földünkön elterjesztett; egy állat, amely mindaddig biztos jövőnek néz elébe, ameddig az ember jövője biztos, ameddig viszonylagos jólétben s békében élünk — s amelyet éppen ezért különösen féltő gond illet. Mikor kiemeltük őt egykori természetes környezetéből, ahol kevésbé aranyos pikkelyű, kevésbé piros testű kárásztársai élnek, sorsát a mi sorsunkhoz kötöttük , hogy nagyobb örömünket találjuk benne, alkalmatlanná tettük arra, hogy megállja helyét a szabad vizekben, kiválogatva legszebb, a ragadozó halak számára viszont a legkönnyebb prédát jelentő példányait, kultúrlényt neveltünk belőle, aminek magunk vagyunk, s most felelősséget kell vállalnunk érte. Érdekes, hogy alakja hamarabb tűnt fel a népköltészetben, mint tulajdon valóságában megismerhettük volna. Megálmodta őt a mesemondói ihlet? Nem hiszem, Veress Zoltán (Folytatása a 4. oldalon)