Előre, 1981. november (35. évfolyam, 10556-10580. szám)
1981-11-01 / 10556. szám
A csúcsra érve egyetlen pillantással veszem számba a jól ismert tájat. A tető tonzúráját övező sötétzöld fenyvest, amelynek előterébe ki tudja honnan csöppent egy sárgulópiruló üstökű fiatal bükk — talán már tavaly is itt volt, csak én nem vettem észre — őszi színpompájával mintegy hivalkodva, múlandóságot tagadó örökzöld társai előtt. Faragott tornácú takaros faházikóval gyarapodott az elmúlt nyár óta a „villasor“, odalent a patak mentén újabb szándékokról árulkodik egy jókora terméskőkupac. A gyergyóalfalui csordát még szeptember elején levitték a Bucsinról. A forró nyár, az aszály még itt a havason is kiégette a legelőt, az ózondús levegő pedig nem elég a bő tejhozamhoz. ★ Először a köröndi asszonyok ismernek rám. — Ismét eljött a Bucsinra? — üdvözölnek keresztül hajolva a cserépportékával teli pultokon. — Hanem tavaly jól kipellengérezett bennünket, hogy giccseket árulunk... — mondják, nem titkolva neheztelésüket — Hát nem árulnak? — védekezem a rózsaszínre pingált táncosnőkre mutatva. — Ha ez kell a vásárlónak... — most rajtuk a védekezés sora. Ezúttal nem bocsátkozom vitába ízlésről, alkotó és közönség viszonyáról, a népművészet céljáról és rendeltetéséről. Tavaly ilyenkor kellőképpen kimerítettük a témát, s mint látom nem sok eredménnyel. — Na látja, azért maga is csak olyasmit vásárol — pirítanak rám, amikor egy barna-sárga kakukkot emelek le a pultról ácsingózó lányom számára. Pedig persze, hogy észreveszem a madaras-tulipános falitányérokat, szép bokályokat, vázákat is, s vásárolnám akár az egész kollekciót, ha éppen futná rá a pénztárcámból. Jk Rexi, a meteósok borjúnagyságú, bárányszelíd farkaskutyája szaglász körül bennünket, s nicsak, társa is akadt, szintén kezes, okos pofájú kutyakölyök. Jók lesznek társnak kirándulásainkhoz, áfonyázó-gombászó körútjainkhoz. A vérmedve történetekkel — amelyek úgy burjánzanak itt, akár a zsebtolvaj-sztorik egy nagyvárosban — olyanynyira elriasztottak bennünket vendéglátóink, hogy alig-alig merjük a fenyvesbe bevenni magunkat. A kutyák nyomában felballagunk a meteóhoz, a Görgényilavasok és az egész környék időjárásának állhatatos, soha nem hiányzó őrszemeihez. Puhálulian „háziszőttes" áfonyapálinkát vesz elő, és mesélni kezd. Az ősz hajú, gyermekesen szelídszemű meteorológusnak 40 évi szolgálattal a háta mögött van miről mesélnie. Tucatnyi meteorológiai állomáson dolgozott, jónéhányat ő maga alapított, amíg négy évvel ezelőtt megbízták a bucsini beindításával. Négy évtized, amely nem évekre, évszakokra oszlik fel egy meteorológus számára, de órákban mérhető, a percnyi pontossággal leadott jelentések függvényében. A bucsini rádiótelefon teszi közhírré, hogy éppen milyen hideg szelek fújdogálnak az ország leghidegebb katlanja, Gyergyóalfalu felől. A mesterség szeretete, akár a gyermekkori rózsahimlő terjedt át az egész családra, felesége, fia idefent a havason, leánya meg a dumbroveni-i tetőn teljesít szolgálatot. Valóságos meteós-dinasztia. Egyébként, mint mondja, a Bucsinon még soha nem mértek olyan meleget, mint az idei nyáron, s a csodálatos hosszú ősz után bizonyára keményen fog dühöngeni a tél, Alfalu ontja majd csípős-jeges leheletét. Aztán az is kiderül, a két bárányszelíd kutya sem olyan ártatlan, különösen ami a bárányokat illeti. Éppen a minap roppantották össze a házinyáj egyik barjának gerincét. De azért, ha kell, megfutamítanak rókát, farkast, medvét is a meteorológiai állomás környékéről. Először úgy hajnali három körül zendül meg az erdő. Mélyről dübörög fel a hang, mintha a fenyők szálfatörzse pendülne meg az éjszakában, a havas pedig felkapja, ide-oda dobálózik vele. De nem, ez már nem visszhang, ez már a válasz átellenből. Majd újabb és újabb hangok búgnak fel. Orgonahangverseny kizárólag mély hangokra, a természet katedrájában. .. Szarvasbőgés. De aki szarvast akar látni, majdhogy azt nem mondom, pokolra kell annak menni. Pedig, hogy nem is túlzok nagyon, azt megmondhatja az a három marosvásárhelyi fiatal, aki napokig barangolt filmezőgéppel, magnetofonnal, messzilátóval felszerelve, hogy lássa, megörökítse a szarvasnászt, e minden őszi csodát. Igazán sajnáltam őket, hogy eredménytelenül fáradoztak, mint ahogy nekem sem volt szerencsém... Mert aki szarvast akar látni ilyenkor, annak óvatosan kell surrannia, nesztelenül, mint a párduc és némán mint a hal. Hiúzszemmel figyelnie és nem piros pulóverben elindulnia, ahogy én tettem, hanem mimikris zöldben, mint a vadász. És órák hosszat ülni beleolvadva fa törzsébe, bozót zöldjébe, csak ülni, ahogy szintén csupán a vadász tud hosszú néma lesben..., no meg ellenszélben. Hát ennyi mindent kell tudnia annak, aki szarvast akar látni. Ez a vadásztízparancsolat... Amelynek én már rögtön az első pontját megszegtem, amikor Páll Ágoston vadőrrel úgy alkonyattájt nekivágtunk a rengetegnek. Sajnos, nem tudott idejében elhallgattatni, így már csak egy elsuhanó fekete árnyék maradt nekem emlékül és tanulságul, no meg a vágtázó paták távolba vesző dübörgése. — Ez a 14-es volt — mutatta be Páll gazda a meglehetősen udvariatlanul távozó agancsost, s már úgyis mindegy alapon ő is megszegi a némasági fogadalmat, s megtudom, a 14-es nem valamiféle kincstári sorszám, de a trófea pontszáma. Száz méterrel fennebb egy 18-as tanyázik, népes családjával. A vadász a kedvemért a csalogató csodadudát is előveszi hátizsákjából. Az elővarázsolt dölyfös-magabiztos bőgésre öklelőző kihívás a válasz. De valamit megneszelhetett az a 18-as, mert csak tisztes távolságból jöffen ránk egyet-egyet dühösen. Páll Ágoston hangjáról ismeri már meg minden csalit, minden patakmeder „urát és parancsolóját", mindegyikkel volt már találkozása, „személyi" adataik ott lapulnak kis noteszében. Én azonban hiába indulok el másnap is, immár minden tudással fölvértezve, nesztelenül és szótlanul, lapulva és fürkészve a sűrűséget, nem pillanthatom meg a vadon csodaszarvasát, így hát megelégszem a hangjával, kitárom a villa kis manzárdszobájának ablakát, s hallgatom a mélysípú orgonán feldübörgő ódát, a havasok népének minden őszi vad hangversenyét. Jakab Márta BUCSINI ŐSZ ELŐRE 1981. NOVEMBER 1. Az őszi Retyezát ónos esővel fogad, meg tejfehér köddel. Meresztem a szemem, hátha kivillan egy szilánknyi a sokak által dicsért tájból, ám hiába. Csak a szürke aszfaltszalag tekeredik előttünk egy láthatatlan orsóról, s az út két oldalán fátyol mögött reszketnek a fák. Még sejteni sem lehet, hogy alig ugrásnyira tőlünk ott a nyolcvan tengerszemet őrző havas. Váratlanul elfogy az út, frissen meszelt barakkház mellé kanyarodik az autóbusz. A bejárat mellett felirat: Brazi, a retyezáti vízi erőmű építőtelepe. Folyómorajlás, hajnali krákogások, köszönések törik át a ködöt. Valahol a fejünk felett megszólal a kürt. Munkába hív. Térképek, tervrajzok, makettek fényképei, gépelt ívek. Három napra kapott szoba-konyhás-fürdőszobás barakklakásom minden tenyérnyi helyét telerakom papírlapokkal. A jövendő vízi erőművel ismerkedem. Az ország legmagasabb — 174 méteres — völgyzárógátja gyűjti tóvá a Riul Marét, a „nagyvizet“. A gát alapszélessége 480, koronaszélessége 12, hossza pedig 480 méter lesz. Felépítéséhez kilenc millió köbméter töltelékanyagot hordanak majd ide. A kialakított 210 millió köbméteres tóból egy 18,4 kilométeres és mintegy öt méter átmérőjű főcsatornán keresztül a sziklába vájt víztoronyba kerül a folyó. Aztán a zsilipkamra — ugyancsak föld alatti létesítmény, ahová többek között egy 125 tonnás híddarut is beszerelnek —, majd a nyomócső következik. Kijáratánál 187 megawattos generátorokat forgató Francis-turbinák várják a sodrást. De a munkára fogott folyót ezután sem engedik szabadon: újabb 1210 méteres csatorna irányítja a klopotivai kiserőmű Kaplan-turbináihoz, ahol további 28 megawatt villamos energiát termel majd. S aztán újabb gyűjtőtavacskába kerül, ahol erejét megnövelik, hogy ismét turbinákhoz vezethessék. Íme, a retyezáti vízi erőmű erősen vázlatos leírása. Még tegyük hozzá, hogy a havas alatt húzódó 38 kilométeres mellékcsatorna hasznossá teszi a vidék többi patakocskáját, erecskéjét is... Jegyzetfüzetem megtelik száraz adatokkal. De semmi sem beszél világosabban az építkezés méreteiről, mint e számok. Hatalmas, nehéz vállalkozásról van szó. A gát olyan helyen épül, ahova a madár is csak ritkán téved. . . .. A nevével találkoztam először. Már a fővárosban megtudom, hogy a Retyezátban Viorel Danila vezetésével épül a vízi erőmű. Valaha a békási gát körül járva hallottam e nevet, de hallhattam volna Hidegszamoson vagy Argesen is. Épülő gátak felől fúvó szél cserzette barnára Danila mérnök-igazgató arcát. Közös ismerősöket emlegetve kérdem, miként történhetett, hogy eddig nem találkoztunk? — Úgy látszik, állandóan dolgom volt — válaszolja nevetve, huszonöt éves gyakorlattal a háta mögött. A naszódi születésű mérnök életútjáról írtak már riportot, regényt, sőt film is készült róla. Nem is a sorsa, inkább tetteinek indítékai érdekelnek. Az asztalán folyton csörgő telefon elodázza a feleletet. A napokig tartó eső miatt leállt az agyagszállítás, most az ideje a tehergépkocsik javításának, de nincs pótalkatrész. Azonnal szerezni kell. Omlás is volt néhány helyen. El kell takarítani. Emberre is szükség lenne. Toborozni kell... S cseveg, egyre cseveg a telefon. A szuszszanásnyi percekben magánéletének mozaikjait rakosgatjuk. — Gyerekből kettő van: Gaby 18 éves, Oana két évvel kisebb. A fővárosban élnek. Az iskola miatt... Feleségem is bukaresti lakos, most a trösztünknél dolgozik. Mérnök ő is. Egyik legjobb telepvezetőnk volt. Sajnálja is, hogy a lányok miatt el kellett mennie... Szabad időm? Mióta hat évvel ezelőtt a munkálatokat a szíve, visszavonult. Akkorra már az Ágoston gyerek vérbeli mérnökké nőtte ki magát. Barátságos, korszerű bútorokkal berendezett lakásban él a fiatal Okolicsányi. Az egyik szobában faltól falig könyvszekrény, szakmunkákkal, irodalmi művekkel telien. — Olvasni számomra szükséglet — pillant végig a könyvtárán. — Nem egész az ember alapos műveltség nélkül. Felkapom a fejem: nagy a tudás utáni vágy abban, aki barakkok építése, dinamitraktár létrehozása, 110 kilowattos transzformátorok szerelése, betongyár igazgatása, tervrajzok készítése, s a hároméves Gusztikéval, valamint az egyéves Gyurikával való foglalkozás után egyáltalán könyvet vesz a kezébe. .. Az asztalán nyitva felejtett Mircea Eliade kötet. A polcon egymás mellett Kafka, Sütő, Ivasiuc, Déry, Carpantier, Páskándi... Főhelyen a hidrotechnikai lexikon. — Szalontán érettségiztem, de addig több román és magyar iskolában megfordultam. Attól függően, hogy apám éppen Moldovában, Olténiában vagy Erdélyben dolgozott. Az építő élete örök vándorlás. Brazi is többségüknek csak átmeneti lakhely. Az utcán Temes, Kolozs, Szilágy, Bihar, Argeș, Delj, Iasi és Neamt megyei gépkocsik parkolnak. Az Okolicsányi Ágostonét Aradon jegyezték be. Állandó lakhelye Vadászon van, az édesanyjánál. Igaz, nem sokáig. Az építővállalat Déván lakást adott a családnak. A jövőről faggatom. Maradni szeretne. Maradni, míg fel nem épül a vízi erőmű. Aztán néhány kilométerrel odébb áll munkába. Már készítik a közeli Sztrígyen felépítendő gátak terveit. Holdbéli a táj. A sárgás-szürke homokban hatalmas gödrök mindenütt. A földhányások mögött elbújva vágtat az esőtől sárga folyó. A túlsó parton agyagdomb nyújtózkodik, de már csak egy-két esztendeig. Addigra felszállítják a hegyekbe, hogy ott állja útját a folyónak. Egyelőre, mintha csak egyik sarkát törte volna le egy földet evő óriás. Órák óta járom a telep hepehupáit, de Kemecsei Istvánnal még nem találkoztam. Pedig többen a telkemre kötötték, hogy Kemecsei mérnökkel beszélnem kell, hiszen a legkiválóbbak egyike. De hol ő járt az én nyomomban, hol én az övében, s a kanalaskotrók, talajgyaluk, tehergépkocsik labirintusában jó ideig nem akadtunk egymásra. Az előre elképzelt tagbaszakadt, idős férfi helyett vékonydongájú, harmincvalahány éves fiatalember nyújtja felém a kezét. — Hallom, tűvé tette értem a tó fenekét — tréfálkozik. Ahol állunk, kis gyűjtőtó lesz. A nagy üzemtől kiömlő vizet gyűjti, hogy újabb turbinákat forgathasson. Tavaszután kezdtek a munkának, s két esztendő múlva már áramot kell termelnie az első generátornak. — Egy ilyen vállalkozásnál mindig közbejöhet valami, s a határidő kitolódik — figyelmeztet a telepvezető. — Bonyodalmas volt a gépcsarnok kiásása. Tízemeletes tömbház magasságával vetekedő, 65 méter hosszú, 16 méter széles és 41 méter mély üreget kellett a föld gyomrába vájni. Sziklára számítottunk, ehelyett gyenge talajt találtunk, mely állandóan beomlással fenyegetett. Ahogy lefelé haladtunk s mélyítettük az üreget, a falba tizenöt méteres lyukakat kellett fúrnunk, s ezekbe csöveket helyeznünk, melyen át nagy nyomáson betont fecskendeztünk. A megkötött beton már tartotta a falat. Időrabló, igényes munka volt... A legnehezebb feladat felől érdeklődöm, mire a nyomócső kiásását említi. Meredeken kellett egy öt méter átmérőjű alagutat kiásniuk. Lentről felfelé, omlásveszélyben. Megoldotta. Megoldottuk — igazít ki. Bátorságot említek. Rámnéz. — Kinek volt ideje erre gondolni? Idő, Idő, Idő. Visszatérő motívuma ez a telepi életnek. Váradi lakásában egy esztendeje nem járt Kemecsei mérnök. Lőrincz fia vagy Mónika lánya unszolására néha teniszezni mennek, esetleg elugranak a hunyadi uszodáig. Télen a közeli sípályához zarándokolnak. — De ezek vasárnap, és akkor is csak nagy ritkán... Kísérőmmel a bányászlámpánk elénk vetett tócsányi fényében óvatosan tapogatjuk az utat. Talpunk alatt sár, csúszós agyag. Fentről kövér cseppekben víz csorog a nyakunkba, fejünkre, ruhánkra. Városi öltözetünket látva nagy a fejcsóválás. Petre Paznicu, a villanyszerelők mestere szerint az alagútban a bányászöltözék a divat. De azért felgyújtja a reflektorokat, hogy csak térdig és ne nyakig legyünk sárosak. Az alagút hirtelen kiszélesedik és még jobban kivilágosodik. A gépterembe jutottunk. Olyan, akár egy templom főhajója. A sugarak kereszttüzében ragyognak a falak. A mennyezet alól csillageső hull alá, fent fémidomokat hegesztenek. A fényességnél csak a lárma nagyobb. Légsűrítők bömbölnek. A teli torokból való kiáltozásunk halk tátogássá szelídül. — Az építőtelep nemcsak a tájat,, az embert is megváltoztatja •— bizonygatja Pajnicu mester, mikor kiérünk a friss levegőre. Az alagút bejárata mellett valaha diófaliget állt. Egy-két fa maradt belőle, hírmondónak. Feljebb a vadont irtotta ki a fejsze. Kellett a hely a gátnak. — Juhokkal jártam a Békás környéki hegyeket, amikor szülőföldemen megkezdték a vízi erőmű építését. Néhány hónap múlva, tizenhat éves fejjel már magam is az építők között dolgoztam — emlékszik vissza a múltra a mester. A Beszterce menti fiú számára ez volt az indulás. Azóta a szakma mesterévé nőtte ki magát. Igaz, ehhez megjárta az Argent és a Lotrut is. Még otthon volt, amikor a szülőfalu, Borcsa alacsony, púpos házait lebontották. Újakat építettek helyükbe. S már a régmúlt eseményeihez tartozik az olajmécses száműzése is... Megtekintem a környező falvakat. Bányászsapkás emberek mindenütt. Nagy-Osztrovon új művelődési házat építenek. Klopotíván még mészszagú az iskola. Mindkét falu főutcája pedig városnak is büszkeségévé válhat. .. Aranykezű ezermester. Csodatevő. Ha valaki a Riul Mare mentén az alagútépítők legkorszerűbb felszereléséről, a kaliforniai pajzsról beszél, mindjárt hozzáteszi Varnea Viorel nevét. Kevés beszédű ez az ember, pedig több nyelv ismerője. Eredeti szakmája a repülőgép-tervezés. A „hogyan került az alagútfúrókhoz" kérdésre csak annyit válaszol: itt volt szükség a tudásomra. A főcsatornát géppel fúrják, Robbins kaliforniai pajzzsal. Értékes gép, drága gép. Óránkénti átlagban másfél métert halad előre. Maria harapja a pajzs a földet-követ-sziklát, a kibányászott törmeléket pedig ugyancsak a gép hátra szállítja, vagonokba rakja. Külsőleg olyan, akár egy nagy hernyó. Lábaival nekitámaszkodik a már kifúrt üreg fotónak, aztán elől a nagy fej fogyasztja a kőzetet, fúrja magát a hegy gyomrába. Mikor már jól eltávolodik a szállítótesttől, a gép behúzza a lábait és odább araszol néhány métert. Aztán kezdődik minden elölről. Ezt az „araszolást" Varnea mérnök őrölte ki. Igaz, tudásért az óceánon túlra is elment, tanulni senkitől sem szégyellt, pedig mesterségének profeszszora. A völgyszerte hangoztatott csodáról faggatom. A negyvenen túli férfi elmosolyodik. — Nem csodáról van szó, hanem arról, hogy ismerem a gép minden csavarját. Az történt, hogy nemrégiben a pajzs hirtelen leállt, meghibásodott. A mérnök előbb megvizsgálta, majd lejött a karbantartó műhelybe, keresett néhány fémlemezt megrudat és addig szabott, fúrt-faragott, míg egy hét alatt üzemképessé tette. Külföldi szakemberek is felkapták a fejüket e teljesítmény-A Retyezátban földgát épül. Magja agyagból készül, e köré homokból két rend szűrőréteget tesznek. Külső pereme kőtöltés lesz. Hatalmas Kamazok, Belazok szállítják az agyagot, homokot, kavicsot. A munkálatokat fekete hajú, csillogó szemű fiatalember irányítja. Neve: Dan Cristodorescu. Eleinte, mivel nem volt elég gyakorlata, csak rábízták a teendők vezetését. Később, hogy esztendőket is gyűjtött a tudás mellé, főnöknek is kinevezték. — Rosszkor jött, az eső miatt a gázmagnál ma nem dolgozunk. Csak követ és földet hordanak a tehergépkocsik. Megtekintem a „csak"-ot. Percnyi pontossággal érkeznek a billenőautók, lerakják terhüket és máris fordulnak. A gátnak csak az alja kész. A V-alakú katlanban az ég felé kell nézni, hogy láthassuk, hol húzódik majd a korona. Hangyaszorgalommal kell apránként összehordani a folyót megakasztó töltést. — Ez lesz az első művem — szólal meg a mérnök. A temesvári műegyetem elvégzése után helyezték ide, feleségestül. Az első években télennyáron egy utánfutóban laktak. — Kevés irigyem akadt akkoriban — emlékszik, de mindez már a múlt. A jelen: kényelmes, kétszoba-konyhás, hideg-meleg vizes, központi fűtéses lakás. Ujjain számolja, mit kapott még az építőteleptől a lakáson kívül. Román Győző (Folytatása a 4. oldalon) MAG AGGAT A KÁRPÁTOKBAN • VASÁRNAP «VASÁRNAP« elkezdtük, egyszer sem voltam szabadságon... Szakmát változtatni? Valaha ez is átvillant az agyamon. Még fiatal koromban... Nyílik az ajtó, beszólnak, hogy az igazgatót várják a völgyzárógát építőtelepén. Felpattan az asztal mellől, búcsúzkodik: — Ha már létezni adatott, aaaitcsik m.j m életet tartalommal. Már-már leírom: „apáról fiúra szállt a mesterség", de Okolicsányi Ágoston tiltakozik: — A vegytant nem szerettem, a növénytant nem tudtam, a számtan és a fizika vonzott. Nem felvételizhettem máshová, csak a műegyetemre. S mivel a vízi erőművek építőtelepein voltam mindig otthon, ide érkeztem mindig haza, hát csakis a vízépítészetet választhattam. Az apa az ország vízierőműépítőtelepeinek jól ismert Feri bácsija. Ma nyugdíjas. A kezdetkor még itt, a Retyezátban is dolgozott, de gyengélkedni kezdett GYORSFELVÉTEL MUNKA KÖZBEN ASZFALTRAKÓK Valamiféle szertartásnak, esdeklésnek tűnik, ahogy az aszfaltrakók térdepelnek. Ahogy a fekete füstben, térdre borulva terítik az utat, teret. És feketék maguk is; kormos arcuk, felperzselt kézfejük, tenyerük fekete. Feketék, mint a föld és a gőzölgő-füstölgő aszfalt, amit az útra terítenek. Czinne Jóska is fekete. Itt ismerkedtem meg vele Bukarestben, az egyik feltúrt főúton, ebédszünetben. Ilyen ez a munka — szólt hozzám —, fekete lesz tőle az ember. De no, ilyen fehér kenyeret eszik az ember a fekete kézivel. Törjek belőle? Milyen egyszerű lehet az élet, a világ, tűnődöm, ha a kenyér és a munka boldogsága két színnel is kifejezhető: fehérrel és feketével. CSAPATJÁTÉK Órákig nézném az útkövetők munkáját. Semmi kapkodó sietség, de téblábolás, tessék-lássék igyekezet sincs, holott a villamos már harsányan csenget, a társasbusz is tülköl, sürget a mehetnék. Olyan ez a munka, mint egy csapatjáték. Egyénített, de közösségi. Ha valaki ráhajtana, kezes társa is átvenné a friss ütemet. Igazodna. De ráhajtásról itt szó sem lehet, csak a ritmust zavarnák meg azzal, a munka kitapasztalt rendjét, sorát. Higgadtságukért — miért ne vallanák be? — néha nagyon irigyeljük az útkövetőket. Talán ezért is csodálom s nézem oly hosszan, sokáig őket, mint hídról a mindig ugyanúgy áramló folyót, mert rohanó időmben a nyugodt, pontos és céltudatos, a következetes munkát és feladatvégzést jelentik számomra. S mit eltanulni sosem késő: az igazi csapatmunkát. Miklós László 3. A száz évvel ezelőtt született Picasso remekműve, a Guernica, hosszú évek emigrációja után, a mester végrendelkezése szerint néhány hete a madridi Prado múzeumban látható. Története ismeretes: Picasso a spanyol polgárháború áldozatainak emlékére festette, tiltakozásul a fasizmus, az esztelen háborús pusztítás ellen. Guernica baszk kisváros, amelyet a Francoékat túluyaló-----Iráei-----repülőgépek bombáztak halálra. A festmény rövidesen a tragikus esemény után készült, Picasso látomása mintegy előrevetíti az akkor küszöbön álló második világháború emberpusztító borzalmait. A szétdarabolt testek torokszorító kavargása, a háborús halálnak ez a sikolyos víziója 1938-ban született,, előbb Párizsban állították ki, de a térhódító fasizmus elől rövidesen menedéket kellett keresni neki, így került az Egyesült Államokba, a New York-i Modern Művészetek Múzeumába. De csak menedékjogi státussal, mert Picasso kikötötte, hogy a kép a spanyol nép jogos tulajdona, de annak birtokába akkor juthat majd, ha Spanyolországban ismét demokrácia lesz. Most ezrek és ezrek állnak naponta a madridi múzeum előtt, hogy láthassák eredetiben a Guernicát. Nem hiszem, hogy távol járok az igazságtól, ha úgy gondolom, hogy ezek a múzeumlátogatók valójában azokhoz a menetoszlopokhoz tartoznak, amelyek ezen a hosszú őszön Bonnban és Párizsban, Brüsszelben és Rómában, Amszterdamban és Londonban csöndes méltósággal, példás fegyelemmel és meggyőződéses elszántsággal tüntetnek a békéért, az atomháború, a neutronbomba, a fegyverkezési hajsza ellen. A menetek tábláin, transzparensein nem egyszer föltűnik Picasso békegalambja is. A Guernica és a Békegalamb Picasso elképesztően gazdag életművének két egymást kiegészítő látomása: a valóságé és a harcé. Picasso művészetéről sokat vitatkoztak és vitatkoznak ma is. Századunk nagy újítója volt, csodálatos kezű, varázsos kísérletező. Mindent tudott. Anélkül, hogy a modern képzőművészet esztétikai kérdéseika hercétlennnk, annyi bizonyos, hogy ez a lángelméjű művész többek között azért is hagyott fel a klasszikus harmóniák hagyományával, az emberi test és az emberi arc természethű ábrázolásával, mert hoszszú életében többszörösen is megadatott neki tapasztalnia, hogyan zúzza szét az emberi integritást, de magát az emberi test szépségét is ugyancsak, az intézményesített önkény és emberirtás. Nem tudhatjuk, hogyan s miként fejlődik majd az elkövetkezendő századokban a képzőművészet, de nyilvánvaló, hogy aki századunkra lesz kíváncsi az eljövendő korokban, annak Picasso életműve megrendítő tanúságul szolgál arra nézvést, hogyan gyalázták és alázták meg sötét erők az embert. De arra is, hogyan tiltakozott a gyalázat ellen a művészet. Láttam, láthattam a Guernicát New York-ban. Addig is nem egy fényképmásolatát. Az eredeti előtt — színei, a vörösesbarnák vért idéző árnyalatai! — megannyi személyes és történelmi emlék rohant meg. New York felhőkarcolói mögött a messzi Temesvár lebombázott külvárosainak romjai füstölögtek. Apámat láttam s jómagamat, amint a romok alól kimentjük a sebesülteket. Drezda romjait láttam, annyi évvel a vész után. És eszembe jutottak a borzalom jelképpé változott stációi: Oradour, Lidice. És Hirosima. Az idei ősz békemeneteinek jelmondataiban egy új kifejezésre, szóösszetételre lettem figyelmes: Eurosima. Nem jártam Japánban, de megismerkedtem japániakkal, és tudom, hogy annyi év után továbbra is gyógyíthatatlan Hirosima emléke. Európát jórészt bekóboroltam, jártam azokon a tereken, utcákon Bonnban, Amszterdamban, Brüsszelben és Párizsban, ahol most százezrek figyelmeztetnek a végzetes veszélyre. Hirosima O furosima, 70 bonni Beethoven-ház, a Szajna partjain a könyvárusok, a brüszszeli Grand Place kőcsipkéi, az amszterdami csatornák mentén a karcsú kis babaházak oromzatai, mindezeknek nem szabad elpusztulniok. Nem tudom, hogy én elkerülök-e még egyszer azokra a tájakra, de emlékeim jogán a magaménak tudom és vallom Európa minden kövét és minden élő lelkét, a kultúrát és az embereket. Picasso Guernicáját a lelkiismeret fölvetíti Európa őszi egére. Ki mondta azt, hogy a fiatalok közvetlen élmények híján nem tudhatják mi minden történt a közelmúltban a szüleikkel. íme, együtt emelik föl szavukat, hogy a béke napja továbbra is fölsüssön Európa egén. Picasso látomása arra figyelmeztet, hogy cselekedjünk, amíg nem késő. Mert a művészetek és egyéb vitás kérdésekben ráérünk egyetérteni vagy nézetkülönbségeinket megállapítani. Most arról van szó, hogy Európa megmaradjon. Guernica, a kisváros maga, újjáépült. Most arról van szó, hogy falai között ne hányjon ki az élet. Most a békéről van szó, az forog kockán, és persze minden, amiért érdemes élni, maga a művészet is. Picasso sikolyos üzenete időszerűbb, mint valaha. Szász János PICASSO ÜZENETE SÖTÉTKAMRA DIMENZIÓK Hegyesen, karcsún, büszkén, magasodva, törekedve, magabiztosan, fel tovább! Lágyan, ívben, összefonódva, egyre futva, körbekörbe, önmagunkba; csapda! CSÚCSOK Cseke Gábor