Előre, 1985. szeptember (39. évfolyam, 11744-11768. szám)
1985-09-01 / 11744. szám
A tanú felelősségével és a merész nagyratörés iránti csodálatával járok el — immár éve is többt annak — a főváros épülő új adminisztratív központjához, amely a Dealu Mitropoliei és a Dimbovita között a Dealul Spirei felé tartó, eddig általam nem látott nagyságrendűl összefüggő, racionális elhelyezésű városrész lesz. Nem valami új érzés ez bennem, hisz járjak bármely táján az országnak, a Ceausescukorszak monumentális tervei, azok megvalósulása mindenütt és minden alkalommal emocionális hatásokat keltenek bennem. A grandiozitás az a közös vonás, amely a korszak megvalósításaira egyként ráillik. Ezt éreztem a Duna—Fekete-tengercsatorna partján, a cernavodai atomerőmű hatalmas hűtőtornyait szemlélve, de ugyanez a nagy akarat áramlik az ország gazdasági fejlődését jelző kulcsszámokból is. A román óriás hajók, a hosszú távú utazásra alkalmas Rombac gép, a nemzetközi hírnevű szerszámgépek, olajipari berendezések, valamint az autóipari termékek kivívták a világ csodálatát. Ezért értem meg azonnal Gheorghe Drugea mérnöknek, a bukaresti tervezőintézet igazgatójának gondolatmenetét, aki az épülő adminisztratív központ térképe előtt, majd később a munkatelepen kifejti: Bukarestnek — tehát lényegében az országnak — nem volt igazi adminisztratív központja. És itt azonnal kiigazította magát: nem volt a fővárosnak olyan központja, amely méltó lett volna a Ceausescu-korszak megvalósításaihoz, amely az egész ország fejlődésének színvonalán állana. Az említett s az ország számos pontján tapasztalt emocionális hatás tette, hogy e pillanatban megértettem a nagyratörő tervezés, a hatalmas erőfeszítés le-állunk a Piața Unirii-p, a főváros egyik legforgalmasabb közterén. Hangyaboly a környék: gépkocsik sora szalad az innen kiinduló bulvárok felé vagy felöl, emberek nyüzsögnek a hatalmas piacon, elkerített részén a metró építői szorgoskodnak. Nézzük ezt a hatalmas sürgészforgást: a téren a kép állandóan változik, a tér él, lélegzik. Egyik felén nagyon széles sugárút torkollik bele, a legszélesebb valamennyi közül. Egyelőre még aszfalt helyett por fedi, két oldalán a házak sora mellett még csilingelnek az emelődaruk, mészszag lengi be az alig felépült vagy csak félig kész falakat, az utcasarkon egyelőre még nincs névjelző tábla. Az új közút nevét azonban már mindenki ismeri. A Szocializmus Győzelme sugárútnak fogják majd hívni. M A majd az nemsokára lesz — mondja beszélgetésünkkor Gheorghe Drugea mérnök, a fővárosi tervezőintézet igazgatója —, hiszen akárki láthatja, már alakul, formálódik az utca képe. Úgy vélem, szemnek tetszetős, korunkhoz méltó épületek sorjáznak majd Bukarest e részén. Nézzék csak meg, minőségileg kifogástalan munkát végeztek az építők-szerelők. Nézzük, látjuk. Szinte milliméterre passzolnak a hatalmas betonlapok, panelek. A szerelők is a legjobb munkát végzik. _ Olyan munkát kell magunk után hagynunk, amelyre még az ükunokáink is elismerően bólintanak. Nincs helye itt a tessék-lássék munkának, minden teendőt a lehető legkiválóbban kell elvégeznünk, hogy maga az épületegyüttes méltó jelképe legyen új társadalmat létrehozó korszakunknak, szocialista építőmunkánknak — egészíti ki a tervezőintézet vezetőjének szavait Todoran Stefan építőmérnök. Jelkép: Milyen hatalmas anyagi és szellemi erőfeszítésbe kerül, hogy a fővárosnak ez a része is új köntöst kapjon, nehéz meghatározni. A szakemberek a beruházások összegével, a felépítendő lakások számával, üzletek területével igyekeznek ezt érzékeltetni. A fehér éjszakák, az építőtelepen eltöltött délutánok, s az egyetlen sornyi tudásért átolvasott ezer és ezer könyvlap sosem kerül be a számításba. Csak a sugárúton több ezer otthonba költözhetnek be nemsokára a lakók. Csak a sugárúton. Mert az új adminisztratív központ legfontosabb útja A Szocializmus Győzelme sugárút, a legnagyobb épülete a Köztársaság Háza, azonban egész épületkomplexumot húznak itt fel, utakkal, nyeget: itt, e hatalmas munkatelepen a főváros szívében az ország fejlődésének szimbóluma épül. Itt egy olyan ország központi, kormányzati épületrendszere épül, amelynek egészére a Ceausescu-korszak ma még kiemelkedő megvalósításai lesznek jellemzőek. Hisz — hogy most már csak a fővárosnál maradjunk — Bukarest lakossága a háború óta megkétszereződött, kétmilliót meghaladó polgárával, óriás gyáraival és intézményeivel Európa egyik fontos politikai, tudományos és szellemi központja lett. Az építkezések méreteire jellemző, hogy elővárosait az ország legnépesebb városai között lehetne számon tartani. A Balta Alba negyedben — például — háromszázezer ember él és dolgozik. De nem marad sokkal alatta a többi negyed népessége sem. Hiszen, miképpen nagyon jól tudjuk, a fővárosban átlagban eddig évente mintegy 25 ezer új lakás épült, amely szám — miként Dragea mérnök közölte — 1986-ban a tervezett 26 ezerről 30 ezer lakosztályra emelkedik. A hatalmas növekedés nemcsak házak építésével jár. Például ebben az évben a főváros területén le kellett fektetni mintegy 45 kilométer vízvezetéket, 30 kilométerre utcákkal, terekkel, parkokkal, középületekkel. Mert, ha már lakásépítésről beszélünk, akkor szólnunk kell a Cosbuc sugárútról is, a Canzai térről és a 13 Septembrie útról, ahol nem kevesebb, mint 13 100 család lel majd új otthonra. S az új adminisztratív központhoz fog tartozni az a két hatalmas épület is, amelyben a minisztériumok, központi intézmények kapnak majd helyet. S ebben a negyedben lesz egy Cismigiu nagyságú e park — ide fog tartozni a régi ’ Republicii stadion területe is —, amelynek közepén hatalmas tó teszi szebbé, egészségesebbé a környezetet. S lesz itt korszerű szálloda, modern üzletsor és új filmszínház is. — Nem egyszerűen újjáépítjük a fővárost, hanem szerkezetileg is átépítjük — jutnak eszembe Gabriel Petrescu műépítész szavai, amint ott bolyongunk félig kész falak között. A Girge-gurba utcái helyett széles sugárutakat nyitunk, az aprócska házak helyére maradandó épületek kerülnek, olyanok, amelyek évszázadok múlva is népünk eddigi legtermékenyebb esztendeire, a Ceausescukorszakra emlékeztetnek. Habár még csak alakulnak az épülettömbök, már kiérződik a teendő nagysága. Nem egy útnak, legyen az akár sugárút, hanem egy égési negyednek lesz itt új arculata. — Az egész fővárosnak — javít ki Gheorghe Drugea mérnök. — Mert miután kiépítettük a Bukarest fő kapui körüli negyedeket — a Baneasa, Muncii, Mojilor, Vulea, Armata Poporului, Giurgiului, Colentina sugárutak köré telepített városrészeket —, hozzákezdtünk a központ átépítéséhez, korszerűsítéséhez és így jelent meg az új Ștefan cel Mare, Ilie Pintilie, Titulescu, Mihai Bravu bulvár. A központ modernizálását tovább folytatjuk. Tervrajzok, makettek adnak ízelítőt Bukarest jövőbeni képéről. A Calarasi utat fel sem ismerem, a Dudesti negyed is szinte teljesen új lesz, a mai Victoriei térből halvány emlékeztető marad, de új épülettömbök kerítik körül, metróállomás, alul- és felüljáró könnyíti rúg az új kanalizálási munkálatok hossza, 20 kilométert tesznek ki a távfűtés új vezetékei, 12 kilométernyi új gázvezetéket szereltek fel, és 450 ezer négyzetméternyi utat és teret aszfaltoztak le. Íme, ilyen ütemű az a munka, amelynek eredményeképpen rövidesen lényegében megoldódik a lakáskérdés a fővárosban. De — és ez is jelzi az általános törekvéseket — a mennyiségi csúcsteljesítmények helyét az életminőség javításának gondja veszi át. Eddig a fővárosban az egy személyre eső lakterület nagysága 11,9 négyzetméter volt, ami világviszonylatban is szép eredmény, de ez a mutatószám az elkövetkezendőkben 14 négyzetméterre fog emelkedni. A peremvárosok kiépülését követő logikus építészeti lépés a peremvárosokat a központtal összekötő sugárutak megvalósítása volt. Ez a törekvés főleg az 1965—1970 közötti szakaszban kezdődött. Ebben az időben alakul ki, — és ma tovább alakul — a Soseaua Colentina, Calea Mosilor, Bulevardul Muncii, Bulevardul Ion Bulea, Bulevardul Armata Poporului, Calea Giurgiului új arculata. Ennek a tudatos építészeti munkának szükségszerű és logikus harmadik állomása az ada közlekedést. Átalakul a Lipscani-Curtea veche környéke is. — Az értékes, régi épületeket meghagyjuk, felújítjuk, átépítjük. Az értéktelenek helyére pedig újakat húzunk, de úgy, hogy a régi negyedeknek megmaradjon a hangulata, varázsa — tájékoztatnak az építők. Több épületet új helyre költöztetnek. Nemrég a Republicii úton az egyik tömbházat több mint hatvan méterre helyezték odább. Több régi templomot is új helyre gördítenek. Van olyan épület, amelyet mintegy tizenhárom méterrel alacsonyabb szintre eresztenek a szakemberek, ugyanakkor jó néhány méterrel arrább is helyeznek. — Mi minden épült és fog épülni fővárosunkban, nehéz lenne felsorolni. Annyi bizonyos, hogy az elkövetkező ötéves terv végére olyan lesz a város, hogy nehezen ismer rá az, aki régóta nem járt Bukarestben. Eltűnnek az egészségtelen, szűk utcák, és megjelenik egy korszerű nagyváros. Mert ide figyeljen, csak röptiben elsorolnám, mivel dicsekedhetünk már... — És Pápa Ioan építész sorolni kezdi az új negyedek, nagyobb épületek, építmények névsorát. Utánaszámolok én is: Balta Alba, Titan, Berceni, Drumul Taberei, Militari, Baneasa, Stefan cel Mare, Colentina, 1 Mai, Pantelimon, Titulescu, Cringani. Mindegyik városnyi nagyságú. Csak az utóbbi húsz esztendőben a főváros lakosságának döntő többsége új lakásba költözhetett. Tovább leltározok: A Grant híd, a Bucur Óbor aluljáró, a Muncii aluljáró, a Művelődési és Sportpalota, az Otopeni repülőtér, a magurelei Központi Fizikai Intézet épületegyüttese, a Politechnikai Intézet, a marticipiumi kórház, a Bucuresti és Intercontinental nagyszállók, a Bucur Obor, Unirea és 23 August szuperáruházak... Felsorolni is nehéz egy szuszra. — Gyorsan tegye hozzá a Pantelimon-Delfin piacközpontot, a Pantelimon negyedbeli Egészség Házát — mondja adminisztratív központ, amely az utóbbi három-négy évben a tervezőmunka előterében áll. A minőség szempontját, a román építészeti törekvések legfontosabbját újólag ki kell emelnem. Az új adminisztratív központ fő artériáján, A Szocializmus Győzelme sugárúton például egy olyan épület is készül, amelynek hossza meghaladja a 800 métert, ami páratlanul bonyolult és érdekes építészeti feladat és teljesítmény. A sugárúton — amely a pártközpontot, az államhatalom legmagasabb kormányzati szerveit, a minisztériumokat befogadó épületkomplexumhoz vezet — mintegy 16 ezer lakást is átadnak a lakosságnak, jó részüket még ebben az évben. A legmagasabb életminőségi igények szerint kiképezett lakosztályok alatt a földszinten áruházak, bemutató üzletek, kiállítótermek nyílnak majd. Mindez egyelőre még az építőtelep hangulatát viseli magán, a sugárúton azonban már zöldellnek a fák, ami a megvalósulás érzésével tölti el a szemlélő lelkét. A riporter, aki országjáró útjain a gazdaságosság gondjával is megismerkedik, az épülő új központ egy másik előnyét is felismeri: az ország legfőbb vezető fórumainak közellétéből adódó óriási idő- és energiatakarékosságot, az ügyintézések hatásos voltából adódó anyagi, de mindenekelőtt erkölcsi nyereséget. Könnyű felismerni a racionális és egyben grandiózus elképzelésben Nicolae Ceausescu elvtársnak az országban mindenütt fellelhető alkotói emelkedettségét. Könnyű tehát felismerni, hogy az új adminisztratív központ az ország szuverenitásának, felemelkedésének s egyben nemzetközi szerepének jelképe lesz. Huszár Sándor laki. Ezekben a napokban fejezték be a munkát az építők. Igen, bőven van e rövid kis leltárhoz mit hozzáragasztani. Bőven akad, hiszen a létesített hatalmas ipari platformokról még nem is beszéltünk, a főváros új gyárairól sem szóltunk. Pedig olyanok vannak közte, mint a Dudesti ipari platform termelőegységei, a Pipera gyárai, a már külföldön is hírnévre szert tett nehézgépgyár, a mind ismertebbé váló repülőgépgyár, a korszerű termékeket készítő dízelmotor-gyár, hogy néhányukat említsük. Ahogy ott állunk az épülő Szocializmus Győzelme sugárúton, mindegyre a beszéd középpontjába kerül, hogy sokat építünk. S ezzel az építéssel, gyors ütemű építkezéssel tesszük szebbé, könnyebbé, civilizáltabbá életünket. * — Látja ezt a kis sík vidéki folyót, a Dimbovitát? — mutat a mellettünk folydogáló vízre Calin Popescu mérnök, a vízgazdálkodási kutató- és tervezőintézet igazgatója — régebben rengeteg gondot okozott a fővárosiaknak, szeszélyes folyócska volt. Később felmagasították partját, „lecsillapították“, azonban korunkban ennél többre lenne szükség, dolgoznia kellene, hasznot hajtania. Nemsokára erre is rákényszerítjük. Már ezen is dolgoznak a szakemberek. Árut, utast fog szállítani a folyó, Bukarest rövidesen kikötőváros lesz. Készül a Dunát a fővárossal összekötő csatorna. És ugyanakkor elkészül a főváros új főcsatornája is. Ez a Dimbovita alatt fog haladni, s ezzel a folyó vize újból tiszta lesz. Mindmegannyi teendő, mely az elkövetkezőkben vár megvalósításra. Mindmegannyi teendő, mely szebbé, gyönyörűbbé teszi fővárosunkat, Bukarestet Mindmegannyi teendő, mely bizonyítéka a pártpolitika helyességének, annak, hogy a nép, amely saját kezébe vette sorsa formálását, megvalósíthatja régi álmait. Újból végigsétálunk A Szocializmus Győzelme sugárúton. Augusztus van, kánikula. De itt az építőtelepen csak egy újabb munkanapként jegyzik ottjártunk idejét. — Észrevette? — kérdi mosolyogva Popa Joan építész. Bólintok. A széles sugárút két oldalán négy sorban vékony fácskák pihegnek a sugárözönben. Rövidesen árnyékot borítanak a sugárút járdáira. Nemsokára, amikor jobban megerősödnek. De akkorra már egy új Bukaresthez tartoznak. Egy, a mainál korszerűbb, szebb fővároshoz. Román Győző A FŐVÁROS FŐTERÉN is*„Jogos büszkeséggel állíthatjuk, hogy az ötéves terv során végrehajtandó átfogó munkálatok folytán hazánk fővárosa, akárcsak egyébként valamennyi városa, újabb dimenziókat nyer, korszerű várossá fejlődik, amelyre az egész nép büszke lehet, nagyszerű megvalósítás a pártprogramból, amelynek célja a civilizáció és a haladás mind magasabb fokaira emelni az országot NICOLAE CEAUSESCU AZ ORSZÁG FELEMELKEDÉSÉNEK JELKÉPE AUGUSZTUSI SÉTA A SZOCIALIZMUS GYÖZILMI SUGÁRÚTON ELŐRE 1985. SZEPTEMBER 1. VÄSÄRNÄP VASARNAP H allott-e már az olvasó Adorjánról? Ha nem tudja, hol van, ne keresse a térképen, úgy se fog rátalálni! Fészeknyi falucska, lakossága még a nyolcszázat se haladja meg. Szatmártól északra található, ott, ahol az avasi dombok az alfölddel ölelkeznek. Alig egy hajításnyira Livada községtől, amelyhez tartozik, és nem messze a költő által megénekelt kis Túrtól. Nemrég Livádán járva, két adorjáni hírt közöltek a krónikással. Úgy tűnt, egyikért se érdemes kiszaladni a falucskába. Aztán mégis meggondoltam magam. De előbb hadd mesélem el, mi van az első hír mögött. Amolyan tipikus kánikulai történet. Az agytompító melegtől az ember kikapcsol egy pillanatra és kész a baj. Az egyik gépkocsivezető kedveskedni akart három gyermeknek, felvette hát őket a kabinba. Eddig minden rendben. Csakhogy elég veszélyes útra indult velük: a falu végén lévő kavicsbányába, amely tulajdonképpen egy mély tó. Egy keskeny földnyelv vezet a közepén álló kotró- és rakodógéphez, de ennek a bejáratnak is egy részét víz borítja. Tolatva lehet bejutni, mert nincs hely megfordulni. Talán a hancúrozó, ricsajozó gyerekek lekötötték a sofőr figyelmét és emiatt kissé elvétette az irányt, talán a víz alámosta az utat, elég az, hogy a kocsi egyszer csak megcsúszott és pillanatok alatt elmerült a tóban. Farkas Tibor eszkavátoros észrevette a történteket, s mily szerencse, hogy nemcsak az esze volt a helyén, de úszni is tud! Többszöri lemerüléssel még idejében kihozta a víz alá került kabinból a sofőrt és a három gyermeket, így az ijedelmen kívül nem történt nagyobb baj, de könnyen történhetett volna. Az eset nem kíván külön magyarázatot. Talán csak annyit: ügyeljünk jobban az aszfaltlágyító kánikulában, mert nem jut mindannyiunk mellé egy Farkas Tibor! Most pedig térjek rá a másik adorjáni hírre. Az aratás befejezésekor kultúrotthont avattak a faluban. A régit lebontották, hisz egyidős volt a századdal. A bontásból kiszedett anyagot szépen összerakták, aztán vettek még hozzá, ami kell és társadalmi összefogással felhúzták az új kultúrt. Mindössze háromszázezer lejbe, egy főjavítás összegébe került az egész. Degan Vasile községi polgármester szerint ilyen kevés pénzből még nem épült kultúrotthon, amelyben ráadásul nemcsak egy 250 helyes szép előadóterem, hanem a lakodalmi sütés-főzésekhez szükséges konyha és egy filmvetítő helyiség is van. Jegyzem is az adatokat, amikor a livadai néptanácshoz belép Paku Sándor, a zöldség- és gyümölcsfelvásárló és értékesítő vállalat adorjáni kirendeltségének vezetője, néptanácsi képviselő, a falucska pártszervezeti titkára, vagy egészen egyszerűen, a falufelelős. Meghallja, miről folyik a szó, s mindjárt megjegyzi: egy szót se az adorjáni kultúrról, amíg nem láttam! Mert látni kell, milyen takaros kis épület, milyen szépen mutat! Őszintén szólva, először nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. De aztán arra gondoltam: hány, jellegtelen, Kodály-kultúrotthon látható falvainkban! Olyanok, amelyeknek vajmi kevés közük van az adott táj, vidék hangulatához, építészeti hagyományaihoz. A tervező sok esetben nem is látta azt a települést, ahol alkotását felhúzták. Az adorjáni kultúrotthon a jó példák közé tartozik. Mert végül csak kiszaladtam Paku Sándor falujába. És nem bántam meg. Egy olyan kultúrotthont volt alkalmam látni, amely azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem hivalkodik. Éspedig azért nem, mert olyan, mint a környező házak. Csinos, takaros, otthonos. Tervezője — a szatmári Lapka Péter — nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy egy ilyen kicsi falunak is vannak hagyományai, tiszteletre méltó környezeti értékei. Már az remek ötlet volt, hogy nem ki a térre, a falu közepére tette — lett volna hozzá hely bőven —, hanem egy utcasarkot zárt le vele. De még inkább az, hogy külső megjelenésében inkább egy régebbi, mint egy újabb adorjáni házhoz hasonlít —, megőrizve a hagyományos falusi házak formavilágát, otthonosságát. Bár az épület maga nem hosszú, mégis külön kis tornácszerűséget tervezett hozzá, hogy oldja a nagy falmezőt. Ez a tornác-bejáró éppen úgy alkalmas várakozásra, ADORJÁNI FALUOTTHON levegőzésre, trécselésre, mint a hagyományos házaké. A visszavont épület előtt álló kis udvar, belső tér, csak még barátságosabbá teszi a kultúrotthont. Itt már a kis csoportok is életet tudnak teremteni, hisz minden fal és minden szöglet arra ösztökél, hogy vegyük birtokba és érezzük jól magunkat. Az avatóünnepségen nagyon jól érezték magukat az adorjániak. Csaknem az egész falu apraja-nagyja ott volt, tapsolt a legifjabb nemzedék zenés, verses, táncos műsorának, szórakozott az ezt követő bálon. Köztük azok a férfiak, akik segítettek az új kultúrotthon létrehozásában — Dega polgármesterrel az élen — és az a hat lány, aki nemcsak a táncban volt első, hanem az ünnepség előtti takarításban, súrolásban, ablakmosásban. Név szerint: Gyarmath Irén, Dohi Zsuzsa, Paku Irén, Oroszi Erzsi, Oroszi Jutka és Halász Mária. — Túl azon, hogy ép kultúrotthon valóban szép és otthonos, mi a garancia arra, hogy már az ősztől élet lesz benne? — kérdem Paku Sándor falufelelőst. — Elsősorban az, hogy az adorjániak kultúra- és közösségszerető emberek — jön a válasz. — Nálunk soha nem kellett kétszer kidobolni, ha valamilyen együttes jött a faluba. Ezután még kevésbé kell, hisz összehasonlíthatatlanul jobbak az előadási feltételek. Aztán van egy lelkes tanítónőnk, Matyika Irma, aki hosszú évek óta vezeti nálunk a műkedvelő tevékenységet. Mint egy igazi tanító, sok mindenhez,ért: dalhoz, tánchoz, szavalathoz és mindenféle szerephez. Az avatóünnepségen bemutatott műsort, beleértve a mifelénk divatos csárdást is, ő tanította be. Biztosra veszem, hogy ezután még több fiatal jelentkezik majd nála, hogy táncolni vagy szerepelni akar. — De van-e elég fiatal? Mert az ilyen kicsiny falvak ugyancsak kopnak mostanában. — Adorján kivétel, innen nem költöznek el a fiatalok. Néha- Sike Lajos (Folytatása a 4. oldalon) M aga a karikatúra teljesen szokványos volt, a megszokott sablonnal és beállításban, még a billentyűkön „zongorázó" kisfiún is átsiklott volna a szemem, de a szöveg átfutásakor egyszercsak összerezzentem. Mert az előtérben valahogy ilyenformán magyarázta a helyzetet egy programozó férfiú nyújtott fejű kollégájának: „Ez a komputer itt ultrahiper-szupermodern termék, a számítógépek holnaputáni generációjából egy ilyen bonyolult, túlfejlesztett szerkezetet már csak tíz éven aluliak képesek működtetni!“ Hát ez a szöveg egyszerre szíven ütött, felháborított és cáfolatra ingerelt. Valahogy ilyenformán: „Mit szólhat mindehhez az idősebb korosztály, amikor minket, középkorúakat is eleve kizárnak a buliból, átnéznek rajtunk, mellőznek, kiszuperálnak és félredobnak, már kész, nekünk már végünk, szellemileg kinyiffantunk?" Mert lám, valami ilyesmire céloz az az egyébként igen érdekes és tartalmas cikk is, amelyre az elektronika történetével foglalkozó egyik kiadványban bukkantam: „Olyan emberekre van szükség, akik megvalósítják a számítógép—ember szimbiózist. Akiket fiatalon be lehet, sőt be kell dobni a «mély vízbe», lehet, mert felkészítettük őket erre, és kell, mert a kreatív gondolkodásra jó fiatalon rászoktatni az egyént (később már nem is igen lehet*.) Kiemelés tőlem. És milyen az ember, pláne, hogyha mérsékelt tapintattal belé is szuggerálják, az „önmagát beteljesítő jóslat" mintájára tényleg aktivizálja elszunnyadt kisebbrendűségi komplexusait. Valami ilyesmit érezhettem mindahányszor, midőn mérnök vagy technikus, könyvelő vagy műszerész ismerőseim szebbnél szebb, és intelligensnél intelligensebb kis számítógépeiken elegánsan játszadoztak előttem, újabb és újabb alkalmazást találva a készülékhez, matematikailag egzaktabbá pontosítva sok-sok hétköznapi apróságunkat, főképp a rálátást, értelmezést illetően. S jómagam, a humán alapképzésű laikus és kívülálló, ha nem is a mai tudatossággal, de éreztem a kedvesen hanyag fölényesség mögött a rejtett arroganciát, s a magam elismerő-bámuló gesztusai mögött ők is érezték bizonyára az avatatlanok gyakori tétovaságát... Hát így néztek volna ki az előzmények, de most, hogy „hullni kezd a lepel", csupaszodnak a dolgok, s a rejtett szakmai arroganciához már nem is olyan rejtett nemzedéki gőg társul, márnem lehet szó nélkül tűrni a kihívást, most aztán lépni, most aztán válaszolni kell! Emígy füstölögtem magamban, s első lépésként megszületett egy régen vajúdó döntés. Noha a családi és egyéni költségvetés, a számlák és a beszerzés, és mindenféle más kiadások, s a többi átlagemberi számításaim „bonyolultságához" papír és ceruza is nyugodtan megteszi továbbra is, na meg a jó öreg egyszeregy, miért ne haladjak én is a korral, veszek magamnak egy szimplább zsebszámítógépet! Aztán itt van a lassan iskoláskorba cseperedő fiam is, benne is csírázgatnak már a komplexusok (látád, miért nem veszünk mi is autót), s hiányérzetét pótcselekvésekkel kompenzálni, match-boxok, játékmodellek tucatjait gyűjtötte már össze. S hiába próbálnám neki magyarázni, hogy nincs, hát nincs, ilyen a gyermek, de mit beszélünk, falra hányt borsó, elvetélt prédikáció lenne jó néhány értelmes és tájékozott felnőtt számára is, hogyha már egyszer néhány száz kilométert lehúzott valahogy a kormánykerék mellett, a sebesség bűvöletében. A számítógéppel, legyen az csak zsebbe való is, azzal, kérem, már egészen más a helyzet. A számítógép már korántsem a jelenben ideig-óráig tovább vegetáló múlt maradványa, sokkal inkább a még csak bebocsátásáért kopogtató holnapi győztes, holnapi világsztár előlege. S mit tudom én, meglehet, néhány év múlva, mire fiam az elemi osztályok végét járja, vajon nem zsebszámítógépekkel fognak-e szakkörre járni? Mert ami az elterjedtségüket illeti, ma sem lenne különösebb akadálya, s minden osztályban össze lehetne számolni — egyelőre fejben! — vagy féltucat papát-mamát, aki adott esetben s a mainál sokkal nagyobb bizalommal reményteljes csemetéje és derék osztálytársai iránt, a saját készülékét ilyen közös, szakköri felhasználásra kölcsön adná. De — tudomásom szerint — pedagógusaink nem nagyon sietnek ilyenfajta kezdeményezésekkel, ami pedig a mai szülői mentalitást illeti, többüktől is megadatott hallanom azt a fölényes magabiztossági vélekedést, hogy nem való számítógép még egy középiskolás kezébe sem, elsorvasztja, visszafejleszti bennük, így a kényelmesen aggódó szülők, a felette szükséges egyszeregy állítólagos automatizmusait... Szóval, áldott jó régi nemzedéki... minek nevezzelek, hát emígy is funkcionálsz, nemcsak a karikatúrában jelzett irányban? De ne kalandozzunk el túlságosan a témánktól, az elhatározást további tettek követték, lassú gyűjtése a ravalónak, tekintve, hogy hét-nyolcszáz lejnyi kiutalást kérni „egy ilyen felesleges vacakságra" a másik nemű családi főhatóság bájosan naiv félreértésével, egy abszolút elhibázott erőviszony-értékeléssel lett volna egyenlő. És miközben megsokszorozódott a szaküzleti kínálat most már célirányosan szakszerű mustrálgatása is, lassan kezdtem megismerkedni a népszerűsítő irodalom még számomra is érthető kiadványaival. (A nehezebbeket egyelőre meghagyva persze az említett karikaturista mai tízéveseinek!). Könyvesboltjainkban még elérhető Márton László, Veress Lukács és Nagy Vilmos Krajnik-Nagy Károly (Folytatása a 4. oldalon) CSAPDA-E AZ ALGORITMUS ? ----------------- 3 — A SZOCIALISTA KULTÚRÁNK TÁRSADALMI-EMBERI DIMENZIÓI (V.) A SZOCIALISTA KULTÚRA IRÁNYÍTÁSA Román Kommunista Párt — szocialista társadalmunk éltető központja, politikai vezető ereje. Amint azt pártunk programjától kezdve a XIII. kongresszuson elhangzott jelentésig minden pártdokumentum hangsúlyozza, társadalmunk fejlődésével, a megvalósításra váró feladatok méreteinek és bonyolultságának a növekedésével a párt politikai vezető szerepe is szükségképpen növekszik. Ez a politikai vezető szerep kiterjed a társadalmi élet és tevékenység egészére, a gazdaságra, a társadalmi-politikai viszonyokra és intézményekre, a szellemi kultúrára egyaránt. A pártirányítás a szocialista kultúra működésének, gazdagodásának, fejlődésének elengedhetetlen feltétele, a kultúra irányítása pedig szerves és fontos része a párt politikai vezető szerepének. Az, hogy az anyagi kultúra — a termelési eszközök, a technika, a gazdaság — fejlődése a szocialista társadalom tervgazdálkodásának a keretében irányítást igényel — magától értetődik. Nem mindig és nem mindenki számára „magától értetődő" az a nem kevésbé szükségszerű és a világosan látó emberek számára nem kevésbé nyilvánvaló tény, hogy a pártirányításnak a szellemi kultúra területét is át kell fognia. E szükségszerűség meg nem értésének vagy nem eléggé alapos megértésének hosszú történelmi előzményei vannak, amelyek közül egyik-másik ma is kísért. Utaljunk itt csak két körülményre. Az egyik az, hogy a szocializmus- és kommunizmusellenes politikai-ideológiai kampányok mindig előszeretettel hangoztatták és különbözőképpen variálták azt az állítást, miszerint a kultúra pártirányítása „korlátozza az alkotási szabadságot" stb. Egyáltalán, a kommunisták kultúraellenességének a vádja oly régi, hogy már a múlt század derekán, a Kommunista Párt Kiáltványában Marx és Engels a kommunistákra szórt burzsoá rágalmak között említi és kimutatja, hogy alapja a burzsoá kultúra és a kultúra hamis, indokolatlan azonosítása. A másik körülmény, amelyre hivatkozunk, az, hogy még manapság is a köznapi gondolkodás szintjén — és nemcsak ott — kimutathatók a nyomai annak a régi és téves előítéletnek, miszerint a szellemi alkotás annyira egyéni, semmilyen törvényszerűségnek alá nem vetett szabálynak nem engedelmeskedő folyamat, amelyet lehetetlenség irányítani, az ízlés, az érdeklődés iránya, a szellemi igények és ezek kielégítése pedig szintén annyira személyes jellegű, hogy itt sincs helye és tere semmiféle szabályozásnak, irányításnak. Először is leszögezendő, hogy a kultúra irányítása nem a szocialista társadalom felfedezése, nem is kizárólagos sajátossága. Nem volt és nincs olyan társadalmi vezetés, amely ne fordítana messzemenő figyelmet a kultúra szervezésének és irányításának, tegyük hozzá: a hatalmon levők, az irányítók érdekeinek megfelelő szervezésének és irányításának. Már évezredekkel ezelőtt Platón, a nagy idealista filozófus még az eszményi államot is csak úgy tudta elképzelni, hogy benne ellenőrzés alatt tartják, meghatározott módon irányítják a kultúrát. Az a filozófus, akit egy bizonyos beállítás évszázadokon keresztül az eszmei emelkedettség példaképeként prezentált, nem követelt kevesebbet, mint azt, hogy vessék máglyára Homérosz eposzait, a materialista filozófusok munkáit, mert — úgymond — gúnyt űznek az istenekből, és szigorúan megszabta, milyen tudományokat és művészeteket szabad és kell oktatni és mívelni az eszményi államban. A kultúra története nem feledte, nem feledhette, hogyan „irányította” a középkorban a kultúrát az egyház és az inkvizíció. Minden társadalomban az ideológiai hatalom — a kultúra szervezésének és irányításának az alapja — elengedhetetlen járuléka a gazdasági és a politikai hatalomnak. Az uralkodó osztálynak alapvető érdeke saját értékeinek, eszményeinek, világnézetének, társadalom- és életszemléletének, gondolkodásmódjának, ízlésének minél szélesebb körben való elterjesztése. Sőt, szociológusok, politológusok, kultúrfilozófusok sora — alapos elemzések és kutatások eredményeként — jutott arra a következtetésre, hogy a jelenkori polgári társadalomban az ideológiai hatalom szerepe, fontossága a hatalom egészében nagymértékben megnövekedett, hogy a hatalmat szolgáló kényszerítő eszközöket a tudatok irányításának, manipulálásának diszkrétebb, ám annál hatékonyabb eszközei egészítik ki, esetleg váltják fel. A nemzetközi hírű francia szociológus, Chambart de Lagne nemrégiben nálunk is megjelent könyvében — címe A kultúra és a hatalom — meggyőzően mutatja ki, hogyan igyekeznek a legfejlettebb tőkés országok uralkodó körei az egész társadalomra ráoktrojálni saját értékrendszerüket és magatartásmintájukat az iskolarendszeren, a tömegtájékoztatási eszközökön, a reklámáradatokon, bizonyos művészeti irányzatok, bizonyos tudományos kutatások finanszírozásán, támogatásán keresztül. Egyetértve a francia szociológus megállapításaival, tegyük hozzá, hogy a kultúra irányításában a jelenkori kapitalizmus nemcsak „diszkrétebb" eszközöket használ, nemcsak „kesztyűs kézzel” dolgozik, hanem váltakoztatja azt durvább módszerekkel is. Az „Amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottság“ gyászos működésének emléke nem olyan régi, hogy erről megfeledkezhessünk. Nem arról van tehát szó, hogy egyes társadalmakban irányítják a kultúrát, másokban pedig nem, hanem arról, hogy a kultúra irányításának a kü- Kallós Miklós (Folytatása a 4. oldalon)