Romániai Magyar Szó, 1992. január (4. évfolyam, 619-642. szám)
1992-01-04 / 619-620. szám
PETŐFI SÁNDOR Jövendölés* „Mondád, anyám, hogy álmainkat Évente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Számaim növének, s átröpűltem A levegőt, a végtelent.“ ’Fiacskám, lelkem drága napja, Napoménak fénye! örvendezz; Hosszúra nyújtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.’ — És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifjúkor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr. Lantot ragadt az ifjú karja, Lantjának adta érzetét, S balszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpült a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek, sugarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze; S mit a költő lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja meg. Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bus ajka Kínjának hangján rebegez ,Halál ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiút; Soká ígérte őt éltetni Az ég ... vagy álmunk is hazud? ...’ (...) „Anyám az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél Dicső neve költő fiadnak. Anyám soká, örökkön él.“ .69 éve, 1823 szilveszter éjjelén született Petőfi Sándor • # • @ '• • # # # • W • @ ® • • ® Markó Béla szenátor-költő A ROMÁNIAI MAGYAR PEN-KÖZPONTRÓL — Erdélyi magyar írók bécsi kiruccanásáról szól a fáma. Milyen alkalomból? — Valóban többen utaztunk Bécsbe, részt venni a Nemzetközi PEN 56. Világkongresszusán, amelyre november 3—8. között került sor az osztrák fővárosban. El kell mondanom, hogy első alkalom, amikor erdélyi írók bekapcsolódnak a PEN tevékenységébe. Ennek előzménye: a tavaly ősszel több kollégám kezdeményezte a romániai magyar PEN-központ megalakítását. Ezt a javaslatot az idén Párizsban a PEN vezetősége elfogadta és így ősz elején megalakulhatott a hazai mfrayar írók saját struktúrája, amelynek elnöke Gálfalvi Zsolt Még hozzátenném, hogy a két világháború között működött ilyen PEN-központ Romániában. Most viszont az indítvány nem találkozott egyértelmű helyesléssel a román írókollégák részéről. Sőt, Ana Blandiana, aki Párizsban a döntésnél jelen volt, nem szavazta meg ezt a javaslatot — Mi volt az ellenvetése? — Nem értett egyet azzal, hogy a romániai magyar írók külön PEN-központot hozzanak létre. A román írók azt szerették volna, ha közös csoportban működünk. Nekünk viszont a legfőbb érvünk az volt, hogy a PEN nyelvi alapon szerveződik, tehát ilyen értelemben teljesen indokolt, hogy külön PEN-központot hozzunk létre. Másrészt vannak olyan sajátos gondjaink, amelyeknek képviseletéhez mindenképpen szükség van külön szerveződésre. A PEN ugyanis már kezdettől erősen közéleti jellegű írószervezet, amely általában fölemeli szavát az emberi jogok megsértése ellen, különös tekintettel, természetesen, az értelmiségiek, az írók üldözésére a világ különböző részein. — Egy régebbi beszélgetésünk alkalmával utalt arra, hogy az erdélyi magyar irodalomnak van egy markáns hagyománya — és ez napjainkban sajátos körülmények között folytatódik —: a közéleti elkötelezettség vállalása az erdélyi magyar írók részéről. Az új szerveződés, a PEN. felfogható ilyen tekintetben folytatásnak, a hagyományok sajátos struktúrában való továbbélésének? — Az erdélyi magyar író — kisebbségi sorsa miatt — mindig is rákényszerült arra, hogy politizáljon. Sőt, tulajdonképpen az erdélyi írásművészet hosszú időn át kénytelen volt magát a politikai gondolkodást is helyettesíteni. Erre más formában, más eszközzel nem volt mód. Kívánatos lenne, hogy ezek a szférák elkülönüljenek, de oda még nem jutottunk el. Ilyen szempontból a helyzet nem változott ez utóbbi két esztendőben sem. Ami különbség: a szókimondás lehetősége... — Térjünk vissza még röpke percre a kongresszushoz... — Nagyon fontosnak tartom a PEN- kongresszuson való részvételt, lévén talán első alkalom arra, hogy az itteni magyar írók csoportosan jelen lehettek e nemzetközi fórumon. Ez a bécsi Bornemissza Társaságnak, Szépfalusi Istvánéknak köszönhető, akik utunkat és programunkat támogatták, megszervezték. A kongresszus témája, amelyről a vita folyt, egy eléggé általánosan megfogalmazott eszmei kör: A szabadság új struktúrái. Ezen belül pedig az, hogy az irodalom miképpen jelenthet diagnózist és terápiát abban az új helyzetben, mely világszerte megteremtődni látszik — a kultúra valamilyen fajta egységesülésével Az előadók ezt a témát próbálták körüljárni. Lévén, hogy Közép-Európában, Bécsben tartották a kongresszust, és tulajdonképpen nagyon közel volt hozzánk, a jugoszláviai háború figyelmeztető árnyéka sokszor és sok szempontból került szóba. Másrészt: éppen azzal az új szellemi és kulturális világrenddel szembeállítva — amelyre a Nyugat törekszik — az a másik lehetőség, mely sajnos, Kelet-Európában oly nagy eséllyel indul: a mindenütt fellángoló helyi nacionalizmusok veszélye. És nyugati kollégáink, és nemcsak ők, hanem más világrészekről jelenlévők is, amerikaiak, afrikaiak és mások hozzászólásából úgy látom, ők még mindig meglehetős naivsággal vagy legalábbis sok-sok illúzióval szemlélik e problémát is, jóval optimistábbak, mint mi. Tehát nemigen számolnak annak a lehetőségnek a veszélyével, melyre az imént utaltam. De ez a kongresszus, talán éppen azért, mert Bécsben zajlott és óhatatlanul ennek a térségnek a problémái BÉRES KATALIN (Folytatása a b. oldalon) NÉMA TÁRLAT Mai vendégünk: FAZAKAS TIBOR Az 1946-ban született, jelenleg Vajdahunyadon élő romániai magyar képzőművész 1975-től napjainkig számos országos és nemzetközi tárlaton szerepelt; legutóbb tavaly állított ki Celdömölkön, Sárváron és Szombathelyen. Itt közölt munkáit ő ajánlotta mellékletünk figyelőjébe. Modern hangvételű festményei a Szabad szombat ab c. oldalain. ------------ HIRTUS — ZELK ZOLTÁN (1906—1981) A költő nyolcvanöt éve, december 18-án született Érmihályfalván. Falusi kántor fiaként autodidakta módon képezte magát, sokáig alkalmi fizikai munkákból élt. 1925-ben tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, s politikai tevékenysége miatt 1926-ban örökre kitiltották Magyarországról, és Romániába toloncolták. 1928-ban azonban visszaszökött, s évekig álnéven élt. A második világháború idején munkaszolgálatos, de onnan is megszökött. 1945 után újságíróskodott, 1952—1956 között az általa alapított Kisdobos című gyermeklap szerkesztője. Részt vett az 1956-os forradalomban, ezért 1957-ben letartóztatták, és három év szabadságvesztésre ítélték. 1958 októberében szabadult. Első verse 1925-ben lát napvilágot majd különböző lapokban publikál. 1930-ban már jelentős kötete jelent meg Csuklódon kibuggyan a vér címmel, az 1947-ben kiadott Kagylóban tenger című kötetéért megkapta a Baumgarten-díjat. Ismert kötete még a Tűztől mentett hegedű és a Zúzmara a rózsafán. Életművének jelentős része a gyermekeknek szól, értékes Gyermekbánat című kötete. Sok költeménye megjelent idegen nyelveken is. Halottaim öltöztetnek Tudom ismerős kezüket, tudom, szüleim öltöztetnek, dunyhaszagú estébe öltöztetnek, konyhaszagú reggelbe öltöztetnek, kalácsszagú ünnepbe öltöztetnek, almaszagú szobába öltöztetnek, macskaköves udvarba öltöztetnek gyermekkoromba öltöztetnek, bugyolálnak halotti ruhámba. Dávid nagybátyám (akit Nagybányán, 1928. nyarán láttam utoljára) Ha már a város bolondjának tartják kalapemelő boltosok, ügyvédek, de még a pincérek s vigécek is, hát úgy felel, hogy nem felel nekik, sohase járdán ,mindig kocsiúton, hogy soha senkinek Alászolgája, hogy senkinek Van szerencsém uram. A rabbinak? a rendőrkapitánynak? Még a polgármesternek se köszönt! Föltámadás Milyen szemfacsaró, mily kuszán értelmetlen a grundra dobott foszlótestű macska és a hólében rothadó rigó, s mily tiszta rajz, milyen szépen szabályos a rothadásból kiszabadult csontváz. 1 RABSÁGBÓL TÖMLÖCBE Huzatos, hűvös a folyosó. Idegenségemet csak fokozza, miért is vagyok itt, miért jöttem? Persze, az érettségi bizonyítványt kivenni. Annak idején nem kerülhetett rá sor. Most, persze, egy sor kérdést tesznek föl. De lehet, hogy nem, elvégre jól tudják, hol voltam két esztendeig. Ha már itt vagyok, körülnézek egy kicsit. Ezek a tablók az utolsó évekből valók. Amott, igen, ott vannak a régebbiek: 1949, 50, 51 ... Hát a mienk hol van? Érdekes, itt kellene hogy legyen. A 49 előttiek valahol a padláson, de hová lett az 52-es? Már éppen bemennék a titkámba, amikor nyílik az ajtó. Lencsike, a titkárnő. Kíváncsi vagyok, megismer, meg mer ismerni? Nem szólok. Mereven néz, körbesétál. Nocsak, maga az, hát hazakerült? Milyen ügyben? A tablót keresi? Nincs az már itt, fiam, jöjjön csak arrább egy kicsit. Magával von a lépcsőház sarkába. Tudja, a letartóztatásuk után beütött a villám. Leváltották az igazgatót is. A bőrkabátosok elrendelték, hogy mindenikük fényképét le kell szedni a tablóról. Nem került rá sor. Egyik osztálytársuk, tudja, aki itt lakott szemben, a Petőfi utcában, egy szén napon eljött és leemelte a falról. Otthon őrzi. Hej, sok minden megváltozott itt azóta ... Menjen, mindjárt csöngetnek, esetleg valaki meglátja, hogy velem beszél... Nem akarok magának is bajt okozni. Hát ez történt. Az iskolám szégyel- Is, hogy tanulója voltam. A látszat mindenesetre ezt mutatja. A tárgyalásra, annak idején, több osztályt is kivezényeltek, hadd lássák, mi az osztályellenség sorsa. És a múlt héten mondta Attila (alattam járta a tizediket), hogy a tárgyalást követő egyik magyar órán Jócsák tanár elvtárs a legújabb magyar irodalomról beszélt, ő megkérdezte, hogy napjaink költőiről, meg íróiról nem lesz szó, hiszen iskolánkból is indultak néhányan. Erre a tanár elvtárs így felelt: Mai irodalmáraink a katonai törvényszék előtt végezték dicstelen pályafutásukat ... Dicstelen pályafutás volt? Mi volt hát a vétkem, meg a többieké? Nem fogadtuk meg a szót, amivel annyian intettek: ha jót akarsz, hallgass! Ne láss, ne tudj semmit, akkor nem lesz semmi bajod. Szajkózd, amit a többiek mondanak, saját véleményed ne legyen, ha élni akarsz... Régebben nem erre tanítottak. A Református Kollégium padjaiban mindig azt hallottam, hogy az igazságot ki kell mondani, minden körülmények között. Hogyan is írja Gárdonyi a Láthatatlan emberben? Mondj igazat akkor is, ha beverik a fejed! Nos, a miénket beverték egy kicsit. Mit számít. Az igazság akkor is igazság marad! Látom 13—14 éves önmagam, a VIII. osztály kezdetén. Tavaly még nem is álmodtam, hogy ebben a tanévben „nyolcadikos“ leszek. Negyedik gimnázium, aztán jön a kisérettségi, s ha minden jól megy, felsős is leszek. Nem úgy történt. Jól összekevertek. Harmadik és negyedik gimnáziumot végzettekből lett a nyolcadik osztály. A padtársam katolikus, a piaristáktól jött. Úgy mondják, a nyomunkba lépők egy évet megtakarítanak az érettségiig. Kell az országnak a tanult ember, tizenhét éves korban be lehet majd iratkozni az egyetemre, huszonegy-huszonkét éves korunkban kész emberek leszünk. De azért furcsa volt, hogy nem a templomban kezdődött a tanév. Az első meg az utolsó órán sincs se ima, se éneklés. Persze, megmondták, az egyházat és az iskolát szétválasztották egymástól. A vallás magánügy. Azt gondoltam, hogy valóban így van, ha ezt mondták. Továbbra is beírtam hát a füzeteim első lapjára a minden évkezdetkor szokásos szöveget: „Isten nevében kezdem el, ő segítsen kegyelmével!“ A többi füzettel nem is történt baj, csak az angollal. A második vagy harmadik órán Bráver Samu, vagyis a tanár elvtárs ellenőrizte a házi feladatokat. A füzet történetesen az első lapra nyílt ki. Bráver Samu elolvasta, az arca előbb véressé, aztán kékessé színeződött. Ritkán láttam embert ilyen dühös állapotban. A lapot kitépte, összegyűrte, leköpte, a lábával taposta. Nem tudtam elgondolni, mi izgathatta így fel. — Az iskolában ilyent ne lássak! Miféle kispolgári csökevény! Otthon azt csinál, amit akar, ide azonban ilyen miszticizmust ne hozzon, megértette?! Valahogy kiadta dühét. Persze, gondolhattam volna. Szünetben mesélte Bodor, hogy vasárnap a kéttornyú templom felé menet beleütközött Bráver Samuba. Hová megy, Bodor?, kérdezte tőle. A templomba megyek, tanár elvtárs. Bráveren akkor is kitört a dühroham, a nyílt utcán. Nahát menjen csak___menjen! — valósággal dadogott az izgalomtól — Menjen és imádja az Istenét!... Iskolai füzetbe tehát nem szabad mást írni, csak amit a katedráról mondanak. Részelni sem ajánlatos egyebet, csak amit a szánkba rágnak, ezt is hamar meg kellett tanulnom. Az egyik fiú azt janásolta, hogy nem tud az a diák dolgozatírásra készülni, akinek megelőző este éjjel kettőig az iskolapadban kell ülnie az alapszervezeti választások miatt. A következő IMSZ- gyűlésen számot kellett adnia erről az elejtett megjegyzésről. Mert akkor már megalakult az Ifjúmunkás Szövetség, meg a pionír-egyesület. Az alsósak vörös nyakkendőkkel büszkélkedve szaladgáltak az udvaron is. Aztán 14—15 évesen nagy részüket felvették az IMSZ-be. Volt olyan fiú, aki a megtiszteltetéstől meghatva, sírva fakadt. Sokan hitték, komolyan gondolták, hogy most már valóban egy szép, új világ következik. És sokan énekelték lelkesen az új, forradalmi dalokat. Mégis voltak, akik kevesellték a belső tüzet. Nem így, mondták a gyűléseken, úgy kellene ezeket a mozgalmi dalokat énekelni, hogy a falak dőljenek össze!... Meg a felvonulások, november hetedikén, május elsején, a fáklyás menetek. Valósággal is véltük, hogy a párhuzamos osztályba járók egy egészen új éneket énekeltek, amit még soha sem hallottunk. S a szünet«"" nem bélyegritkaságokat mutogattunk egymásnak, mint egykor, hanem brosúrákat. Nézd, mutatta Gyuszi, nekem már huszonkét brosúrám van, neked hány? Neked illik is, hogy legyen, gondoltam, te a városi bizottságba is befészkelted magad... A vasárnapi elfoglaltságról különben is gondoskodtak, nehogy Bodorral együtt mások is templomba járjunk. Ha éppen IMSZ-gyűlés, vagy valamilyen kör nem volt, akkor vasárnap délelőtt újságot kellett árulnunk. Tíz-tizenöt-húsz darab ifjúmunkást adtak, az árával hétfőn kellett elszámolnunk. Laci barátom, módosabb szülők gyermeke, nem sokat teketóriázott, hazavitte az újságokat csomagolópapírnak, az árát nagyvonalúan kifizette a zsebpénzéből. Mi, néhányan, megpróbáltuk eladni. Nem ment. Ha valakit kínáltunk, mosolyogva intett a kezével, a kabátujjban már ott volt az újság. De voltak olyanok is, akik mondtak egyegy nyomdafestéket nem tűrő dolgot, aztán mérgesen mentek tovább. Kezem ráfagyott az újságokra, nem kellett senkinek, két óra múlva is mind megvoltak. A Széchenyi téren odaintett egy kofa: gyere csak ide, te fiú! Add nekem azokat az újságokat, ne fagyoskodj már. Megegyeztünk, darabjáért az áránál 5 bánival kevesebbet fizetett. (A hiányzó pénzt az autóbusz-pénzemből spóroltam meg, jártam egy darabig gyalog). Nos, máskor is hozzám gyere, mondta a néni a zöldséges asztal mellől. Nem sokszor mehettem. Másodikharmadik alkalommal észrevett egyik iskolatársam, tudtam már a következményt is, gyűlés, „feldolgozás“. Ügy is lett. Megbélyegeztek. Nem vagyok méltó arra, hogy a munkásosztály írott ideológiáját a kezemre bízzák. Nem bánkódtam túlságosan. Most már csak el tudok menni a templomba vasárnap délelőtt... Csak hát az a sok reám lövellő pillantás, meg gúny, meg szégyen! Volt azért valami biztató is. A gyűlés után, amelyen „feldolgoztak“, odajött hozzám Árpi, s azt mondta, ő is csomagolásra adta el az újságokat. Csakhogy ő okosabban tette, nem a központi piacon, hanem attól távolabb adott túl rajtuk, kakas-, meg gesztenyeárusoknak. Bátorítóan rám kacsintott. Ne vedd tüdőre, öregem. Nem vettem. A biztató kacsingatás volt akkoriban ez egyetlen jele az összetartásnak. Mert az IMSZ, meg a Párt egyre inkább éreztette jelenlétét az iskolában, de az iskolán kívül is. Mindenről be kellett számolnunk: hol töltjük a szabad időt, kivel társalgunk, mit olvasunk, mikor voltunk színházban, meg moziban, egyszóval magánéletünket egyre inkább elnyelni készült a „közösségi élet“. Azért természetesen, olvasgattunk. Nem csupán a kijelölt ,,magánolvasmányokat“, de egyebet, Tamásit, Nyírőt is. Nagy kockázattal járt. A könyveket cserélgettük is egymás között, de beborítva. A Somogyvári-regényen például az „Ifjú Gárda“ borítója díszlett, így is vigyázni kellett, nehogy valamelyik aktivista elvtársunk belelapozzon és felfedje a titkot. Aktivista pedig minden osztályban volt egy-kettő, a megbízhatóbb IMSZ-tagok közül. Második éve jártam a 2-es számú Állami Magyar Fiúlíceumba, de már nagyon szerettem volna túllenni az egész középiskolán. Rájöttem, hogy barátkozni veszélyes; amit bizalmasan mondtam valamelyik osztálytársamnak, azt többnyire az IMSZ-gyűlésen hallottam a fejemre olvasni. Nyolcadikos porunkban még a káté kérdés-feleleteit mondogattuk fel egymásnak Rónáld Pistával, s lám, hová jutottunk! Kilencedikben már csak „per elvtárs“ szólíthattuk egymást. Mivel a Pista atyja közé pparaszt volt, nem a legjobb származás ugyebár, úgy érezte, hogy neki szüntelenül bizonyítania kell. Bizonyított is, hamarosan a rajoni IMSZ- büró tagja lett. Elvtársam, mondta az egyik szünetben, jobban ki kellene venned a részed a közösségi munkából! De Pista, mentegetőztem, te tudod, milyen messzire lakom, és minden héten délután is feljövök, segítem az angolosokat ... Semmi Pista, torkoll le, az osztályharcban nincs bratyizás, itt harc van, elvtársam, élen kell járni, ha nem akarod, hogy lemaradj! (Ő az élen is járt, az osztálytársak közül elsőnek emigrált Nyugat-Németországba. Jól menő orvosi praxisa van, a tízéves érettségi találkozón elsőnek tegeződött össze a dilivel...) De a harc nem csak az osztályokban folyt. Kíméletlenül gyakorolták azt a tanári szobában is. Voltak ennek az egymás elleni áskálódásnak, helyezkedésnek, fúrásnak, e tökéletesen haszontalan, idegölő és semmi jót nem hozó osztályharcnak tragikomikus epizódja is. Például a Kovács tanító bácsi esete. Volt az iskolánknak, az ősi kollégiumi hagyományok örökségeként, alsós tagozata is, itt tanított Kovács bácsi. Szorgalmas, hivatását mélyen átérző, kötelességtudó pedagógus volt. Egyszer hetekig sápadtan járt udvaron-folyosón, mintha vérét vették volna. Egy napon aztán szinte kétrét hajolva odalépett a tornatanárunkhoz: Te Laci, nagyon nehéz helyzetben vagyok. De hidd el, nem bennem fogamzott meg ez az egész, én csak eszköz vagyok, mégpedig az Ítéletvégrehajtó eszköz! Miket beszélsz, szakította félbe a másik. Mindig jó kollégám voltál. Eddigi, kiáltott fel keservesen Kovács tanító bácsi, de most!... Aztán elnyögte, panaszolta, hogy képzeld, nekem adták azt a feladatot, hogy az alapszervezeti gyűlésen vádoljalak. Ki akarnak téged tenni a pártból, Laci! Ó, hát ezért vagy annyira kétségbeesve, öregem? Egyet se búsulj, emlékezz vissza, két hónappal ezelőtt nekem kellett az iskolaigazgatót kirúgnom a pártból, ha ő ettől még igazgató maradt, talán én is csak megmaradok tanárnak... Így ment az élet, óvatoskodva, és félve, tanárok tűntek fel és el. Igen szeretett magyar tanárunk, Nagy Géza bácsi, egyik napon nem jelent meg az órákon. Félénken súgta oda egyik a másiknak: elvitték. Az utódának is szerettük az óráit, de már nem tudtunk úgy megnyílni, mint azelőtt. Egyik órán ezt mondtam: Tudják, fiúk, a magyartanár manapság minden órán borotvaélen táncol. Valami effélét mondott nekem a lélektantanárunk is. Egyik leckével kapcsolatban kérdést tettem föl, s hivatkoztam egy könyvre is, amit nemrégiben olvastam. Nagyot sóhajtott, s azt mondta, a filozófiában kalandozni nagyon kedves szellemi élvezet. De az ember csak egyedül induljon ilyen kalandozásra... Mindenki félt mindenkitől. Elérkeztünk a tizenegyedikig. A tanulástól éppen egyikünk sem szakadt meg. Tudtuk, az érettségi után az egyetemre való bejutás úgysem a tanulmányi eredménytől függ, hanem a jó vagy kevésbé jó származástól. A leggyakoribb kérdés, amit akkoriban feltettek nekünk, ez volt: Mi az apád? Az érett,ségi ünnepség is levetette — kényszerűségből — minden régi báját. Már a megelőző évfolyam sem énekelte a „Gaudeamus igitur“-t, még kevésbé azt a nagyon kedvelt diáknótát, hogy „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...“ Csak forradalmi dalokat És virág sem volt, mert Bráver Samu a párttitkár tanár elvtársnővel egyetemben kijelentette, hogy a virág pedig „polgári csökevény“. Megválasztottak az önképzőkör elnökének. Elhangzott egy-egy igazán szép, eredeti hangvételű vers. De, ha nem volt benne traktor, vörös zászló, vagy legalábbis felszabadító szovjet katona, akkor szerző és elnök egyaránt számíthatott a marxista-leninista kritika dorongjaira. Nem járt különbül az elbeszélő sem. A szocialista realizmus ólommércéjén minden irodalmi kísérlet elbukott. S egy jóakaratú IMSZ-aktivista súgta is a fülembe: Mire jó mindez? Csak megjegyeztetitek magatokat Azt gondolod, hogy illetékesek nem tudnak rólatok? Néhány hónap volt még hátra a tanévből. A volt osztályfelelős magasabb, rajoni megbízatást kapott megüresedett a helye. Választásra került sor, az osztály IMSZ-tagjai engem jelöltek osztályfelelősnek. Már meg is szavaztak volna, a párttitkár tanárelvtársnő is rábólintott, amikor a mellette ülő Rénáld elvtárs, egykori Pista barátom felém szúrt göndör haja és fekete pillái alól. Előbb azt mondta meg az elvtárs, hogy mi a véleménye az Istenről... Pista csak nem tudta megbocsátani (kinek?), hogy nyolcadikos korunkban mindketten konfirmáltunk. Újra csak bizonyítani és bizonyítatni akart... Nem feleltem a kérdésre, nem akartam osztályfelelős lenni. Csak túllenni mindezen, mindenen... Súlyos lábú napok, miért nem siettek? Itthagyni mielőbb e szellemi börtönt, porkolábjaival együtt! Egy reggel nagy riadalom fogadott az iskolában. A lépcsőfordulóban nem volt ott a Sztálin mellszobor, hiányzott a vörös díszítés is körüle. Valaki kénsavat töltött rá az éjjel, suttogták. De BUSTYA DEZSŐ (Folytatása a b. oldalon)