Romániai Magyar Szó, 1999. május (11. évfolyam, 3047-3077. szám)
1999-05-24 / 3070. szám
szempontú szempont Ezek a mai fiatalok! Régi a téma. Valójában végigkövette az emberiség egész történetét. Valahogy talán természetes módon az élethez tartozik. Hozza magával az idő múlása, a dolgok változása, ami nem jelent feltétlenül mindig fejlődést vagy előrelépést, de azért történelmileg jól meghatározható korszakokban és közösségekben - többé-kevésbé mégiscsak - legalábbis emberi megítélése szerint - pozitív előjelű. Az egymást követő nemzedékek között mindig is volt egy bizonyos mértékű, természetes és az elviselhetőségi szintet nem meghaladó konfliktus, amelyet aztán - tekintve nem antagonisztikus voltára - folyamatosan kölcsönös kompromisszummá vagy toleranciává oldott egyrészt az idő múlása, másrészt az életben helyüket kereső újabb nemzedékek újabb konfliktusa. Ezért már annak idején Arisztotelész is zsörtölődött. Pedig akkor még nem száguldottak azért a világ változásai a mai szuperszonikus sebességgel, aminek következtében - s ez föltétlenül igaz - a nemzedékek közötti távolság - különösen a század második felében - eddig soha nem tapasztalt módon megnövekedett. Gondoljuk csak meg, hiszen sokan vagyunk még az életben olyan mai nagyszülők, akik hajdani kisiskolás korukban a betűk és virágok formáit még csak egy szürke, törött palatáblára karcolgattuk s most abban gyönyörködünk - némileg értetlenül - , ahogyan kisunokánk a komputeren autót tervez. Ez tehát nagyjából a világ mindenkori rendjéből adódóan - így ahogy van - természetes. A baj máshol van! Ott, ahogyan mi szülők, pedagógusok és az egész társadalom - tisztelet egy még sajnos teljesen elszigetelt és oly gyakran értetlenül vagy éppenséggel gyanakvással szemlélt kivételnek - ehhez az új nemzedékhez, a mai fiatalokhoz viszonyulunk. Az bizony, pedig ebben a kérdésben valójában a magunk revíziója lenne az elsődleges. Az, már csak etikai szempontból is az, tekintve az ok és okozat közötti kötelező logikai sorrendet, összefüggést és az ezzel az összefüggéssel kapcsolatos morális felelősséget. Sajnos, a korszak családi feltételei és viszonyai, de oktatásinevelési célkitűzései - nem is beszélve azok gyakorlatáról - nem kedveznek ennek a sorsdöntő és ma már valóban halaszthatatlan önrevíziónak és szemléletváltásnak. Nem, sőt egyre gyakoribb az a teljesen felelőtlen és szubjektív - bár valójában kényelmes - mentalitás, amely elhárít magától minden felelősséget. Mintha nem is mi lennénk felelősek a mai fiatalok nagy részének a magatartásáért, életszemléletéért, a világhoz és a jövőhöz való viszonyulásáért, hanem valami egészen más, misztikusan determinált „ifjúsági világvége” mentalitás. Pedig a bajok okai elsősorban is saját portánkon keresendőek! Ott és még akkor is ott, ha bizonyos dolgok okai, a múlt rendszer tudatos oktatás- és neveléspolitikájában gyökereznek, amely - nyilvánvaló hatalmi és állampolitikai meggondolásokból, különösen az általános népoktatás és nevelés területén - nemcsak egyszerűen uniformizált, de emellett még minden elképzelhetőt elkövetett az olyan pozitív emberi tulajdonságok kialakulása ellen, mint amilyenek az önálló vélemény- és ítéletalkotás, az önálló és kezdeményező cselekvés és a cselekvéséért való felelősségvállalás - tehát az egyéniség. Gyakorlatilag végül is egy célt szolgált az a nevelési rendszer - ha azt egyáltalában nevelésnek lehet nevezni és nem idomításnak, a hatalomnak feltétlenül engedelmeskedő, minden önállóságától megfosztott, csordaszellemű mentalitásra nevelést. És ez alól a „gőzhenger" alól még a legbátrabbak, legelszántabbak és legkonokabbak is csak valamilyen - a rendszer számára is nélkülözhetetlen szakmai területre ha menekülhettek. Ezt a célt szolgálta a minden egyéni tehetséget és képességet teljesen figyelmen kívül hagyó iskola-, osztály- és tantárgycentrikus oktatási rendszer, ahol a tanuló a maga egyedi tulajdonságaival, tehetségével és képességeivel senkit sem érdekelt. Ezt a célt szolgálta a tanulóifjúság tudatos - teljesen fölösleges - túlterhelése és ezt az az „orwelli" ideologizálás és hamis történelmi és politikai manipuláció, amely nem csak tudatilag, de erkölcsileg is teljesen talajtalanná tette a fiatalságot. Időzített bomba! Az, mert ezen a területen valójában most, ezekben az években szabadult el a pokol. Most, amikor valamilyen módon végre bánni kellene ennek a váratlanul nyakunkba szakadt - legalábbis látszatszabadságnak a pontenciális lehetőségével. Erre a lehetőségre azonban az oktató-nevelő munka területén sem voltunk felkészülve. A romániai tanügy különösen nem. Ez az intézmény sohsem volt nálunk a reformok „d'avantgarde”-ja. Miért is lenne az napjainkban? Tíz évvel az 1989-es, állítólagos változások után és minden fennen hirdetett reformprogramok ellenére, megdöbbenéssel tapasztalnunk kell, hogy a hazai tanügyben a dolgok mennek tovább változatlanul a maguk érzéketlen, diktatórikus és semmi valós reformot nem tűrő tompa tehetetlenségükben. Caragealénak, a nagy román drámaírónak egy ide illő szövege jut eszembe ezzel a hazai mentalitással kapcsolatosan: Reform, forradalom? Egyetértünk! De aztán az égvilágon ne változzék semmi!" A tanügy tehát - ugyanúgy, mint eddig - továbbra is centralizál. Az iskolai oktató-nevelő munka továbbra is uniformizál, iskola-, osztály- és tantárgycentrikusan tekintélyelvű és gyakran a feudális történelmi korszakokra emlékeztetően hierarchizált, ahol mindenki - tekintve, hogy kizárólagosan csak szaktanár - a saját tantárgyát sulykolja, minden tekintet nélkül egymásra vagy - ne adj' isten - a tanulók egyéni tehetségére. Nem hagy időt számukra a tehetségük fölkutatására és kibontakoztatására. Nem hagy, nem annál inkább sem, mert a ma iskolájában erre továbbra sincs sem idő, sem lehetőség, sem oktatáspolitikai akarat. A tanár az ő tantárgyából mindenkitől egyenlő mértékben követel és buktat irgalmatlanul. Ha kell, a fél osztályt is megbuktatja! Megbuktatja, mert hát abból lesz ugyebár a kollégáknak kölcsönösen a magánóradíj. Meg kell őket is érteni, ők is emberek, ebben a világban élnek, és ők így értelmezik saját maguk számára ezt az új piacgazdaságot. Buktat! Egyéni sérelemnek tekinti, ha véletlenül valaki más tantárgyból jobban tanul. Buktat, nem hagy időt számára, minden egyéni kezdeményezését és törekvését visszafojtja. A gyerek pedig fokozatosan elbizonytalanodik, és belefárad ebbe az összefüggéstelen, általánosan és minden területen egyenlő mértékben maximalista - nem a gondolkodásra és alkotásra, hanem a tantárgyprogramok döntő többségében - az életben teljesen fölösleges és özönvízszerűen áramló lexikális, formális, sztereotip vagy éppenséggel átlátszóan hamis ismeretek sulykolására beállított megállás nélküli taposómalomba. Nem látja a dolgok célját, értelmét és főleg nem látja önmagát ebben az egész mechanizmusban. Rájön, hogy ez az „önmaga" valójában senkit sem érdekel. Nincs sikerélménye, nincs önbizalma, nincs biztonsága. Nem tudja, hogy ő valójában is kicsoda és mibe kapaszkodhat? Nem érti az egészet. Érzi, hogy itt valami nincsen rendben, mert amit ő tudna, amihez ő értene az nem kell, hogy rá itt nincsen szüksége senkinek! És sajnos, de általában otthon, a szülői házban sem kap egyebet a rossz jegyekért járó dorgálásoknál. Értelmetlennek, céltalannak és idegennek tartja az egészet. Társakat keres, és ahogy tud, tiltakozik... Aztán fokozatosan föladja!... Vár rá a kommersz kultúra, a fogyasztói társadalom, a munkanélküliség és kábítószer... Elvész! Menekül ez elől a „szabadság” elől! Lehetett volna talán bajnok is belőle az élet valamilyen területén. Lehetett volna, de eladták valamikor valakik a jövőjét egy tál lencséért a napipiacon. Ezek a mai fiatalok! Egy nemzet legnagyobb kincse az ifjúság tehetsége! Az! - De nem a tékozló nemzeteké! SZABÓ GYÖRGY PÁL Miközben a jövőt, gondjaink megoldását keressük, nem árt néha visszafele fordítanunk a fejünket. Számtalanszor leírták már: Erdély múltjától idegen a xenofóbia, a másság gyűlölete, elutasítása. Joggal hivatkoznak-hivatkozunk a tordai országgyűlésre, s mindarra, amivel elsők voltunk a világon. S ezek az országgyűlések, határozatok megoldották a problémát, a mindig fel-felbukkanó problémákat. Mert az élet rendje: új helyzetek alakulnak ki, az új helyzetek hozzák a „problémát”, és egy ország erejét kérdőjelezheti meg az, hogy azokat meg tudja-e oldani. A régi Erdély, a régi Magyarország megoldotta az adott kor szintjén, sőt, sokszor azon messze túlmutató módon a maga problémáit. Ilyen volt az a „helyzet”, amely FELSŐ-FEHÉR vármegyét létrehozta. Nézzük csak! Volt egy furcsa vármegyéje „Erdély Nagyfejedelemségének”, az említett - s mondhatni példátlan, egyedülálló az akkori időkben — Felső-Fehér vármegye. Léte benne gyökerezett egy régi kor gondolkodásmódjában, vagy úgy is vehetjük: a felmerült problémák megoldásában. A szászokat és székelyeket köztudottan a határok védelmére telepítették valamikor a magyar királyok, ilyetén állandó katonai szolgálatot teljesítettek, s e szolgálat fejében „privilégiumokat” kaptak, azaz: „ szabad szászok” „szabad székelyek”, „katonarendiek” voltak. Azaz: nem jobbágyok! Közigazgatásuk is sajátos volt, a „Királyföldet” alkották a szászok, illetve „székekbe” tömörültek a székelyek. Egy-egy székely szék élén a királybíró állt, aki kormányozta az egységet, s munkájáért felelősséggel egyedül a királynak tartozott. A székek párhuzamosan léteztek a vármegyék mellett, nem tartozván azokhoz. És ez így is „ment” a történelem folyamán, mindegyik élte a maga sajátos életét, a szász közigazgatás is, a szék is, a vármegye is. Igen ám, de belső viszályok merültek fel a „szabad katonarendi” kisbirtokosok és a részben közülük kiemelkedett, részben a területükön birtokot kapott főúri osztály és a birtokaikon dolgozó jobbágyok között. A kérdés „orvoslására” teremtette meg a kor az említett vármegyét. A Pallas Lexikonból idézek: „Azelőtt Erdély egyik megyéje, melynek terjedelme 1733,6 km 2, lakóinak száma (1870) 58.077 volt. Székhelye Erzsébetváros volt. Az 1876 évi XXX. tc. ezen számos egymástól elkülönített s szétdarabolt területből álló vármegyét megszüntette, és egyes részeit Háromszék-, Szeben-, Fogaras- és Nagyküküllő vármegyék közt osztotta meg. „Azelőtt (tehát 1876 előtt, ama XXX. tc. megjelenését megelőzően sz.m. Erdély egyik megyéje”, tehát önálló közigazgatási terület, melynek „székhelye Erzsébetváros volt”. Erzsébetváros ma kisváros, sok örmény jellegzetessége van, külön örmény egyháza, jóllehet az örménységet elfújta onnan időközben a történelem szele. Medgyes és Segesvár között fekszik, Medgyestől 18, Segesvártól 21 km-re. Összlakossága 16-18 ezer körül van, ebből magyar ma alig ezer. De számunkra nem a „ma” az érdekes, a példaértékű, hanem a „tegnap”. Az az idő, amikor még megyeszékhely volt. Egy „összetákolt” megye székhelye. Mert kövessük csak tovább. ~ „Számos egymástól elkülönített s szétdarabolt területből álló” vármegye volt. Hogyan lehetett ez? A történelem szekere haladt. A társadalmi tagolódás behatolt ezekre a „szabad” területekre is, elkülönült pl. a székelyeknél a „primőr” réteg, melynek egyes tagjai az arisztokráciába emelkedtek, birtokokat kaptak a székek szék peremén (Felső- és Alsórákos,) Brassó környékén Hétfalu, Törcsvárkörnyéke, Fogarasföld peremén több kis folt (Halmágy, Kóbor, Moha) szétszórtan a Királyföldön el Nagyszebenig (Bolya, Szakadát vidéke), sőt azon is túl, Szászváros felé, egy egykori Hunyad vármegye határán (Kápolna és környéke), mintegy 14-15 kisebb-nagyobb foltban, de jól körülhatárolhatóan, sokszor egy-két Történelemkínálta példa (egy lehetséges autonómia-modell) területén, melyeket jobbágy munkaerővel műveltettek meg, így részben „lecsúszás”, részben betelepítés révén — lévén a népmozgás abban az időben is időnként eléggé eleven, megjelent a jobbágyság rétege e privilegizált területeken is. Egyegy nagy birtok a hozzátartozó jobbágy falvakkal. Ezeket a falvakat - a főúri birtokkal együtt - különítették el, vonták ki a királybíró hatásköréből, s ezekből alkották meg a jellegzetes, „összefüggő területet nem alkotó”, szétszórt szigetekből összetevődő Felső-Fehér vármegyét. Érdekes rátekinteni a térképre, Erdély délkeleti területein. Kézdiszék kellős közepén egy pici sziget a Kanta, egy másik Peselnek (ma Kézdikővár), Sepsi-, Kézdi- és Kászonszék között egy terjedelmesebb nyúlvány (Torja- Karatnától, Bükkszádig,) Sepsiszék nyugati peremén (Élőpatak, Arapatak, Hídvég), Udvarhely és Sepsifalut leválasztva a „többségi területből” öltött testet ama szokatlan, de mégis akkor létezett közigazgatási egység, melynek volt főispánja, alispánja, teljes adminisztrációja, vagy mai szóval úgy is mondhatjuk: önkormányzata. * Felső-Fehér vármegyét 1876-ban megszüntették. Megszüntették, mert párhuzamosan megszüntették a „székeket”, mint közigazgatási formákat is, s vármegyékké alakították át azokat is (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszékből lett Háromszék vármegye, Csíkszékből Csík vármegye, Marosszékből Maros-Torda vármegye része...), s a Királyföld (szászföld) is vármegyékre szakadt (Brassó, Fogaras, Szeben...), így fölöslegessé vált a másfajta közigazgatási területek kiszakítása, s racionálisabbnak bizonyult a kompakt területi egységek kialakítása, annál is inkább, hogy időközben, az 1858-as császári rendelettel immár 1848. március 15-e után, melynek akkor jóváhagyott 12 pontját később visszavonta, hatálytalanította a bécsi udvar, most már ismételten és birodalmilag hivatalosítva is megszűnt Magyarország és Erdély területén a jobbágyság. Szabadok lettek hát a jobbágyok is, s így fölösleges volt számukra külön területi közigazgatási rendszert fenntartani. Ám - ha modellnek tekintjük ennek a megyének a létét - a modell áll, létezik, megvizsgálható és esetleg ha tartalommal lehet megtölteni, fel is újítható. A mai kor színvonalán. Ügy is lehet, bizonyos önkormányzati szövetség révén... * Igen érdekes a magyarság települési térképe a Kárpátmedence egyes leszakított területein. Igen sok esetben szigetként őriztük meg régi falvainkat, településeinket, beékelődve a többségi népek települései közé, így van ez Erdély nagy részén, Délvidéken, a Vajdaságban, ahol ezekből a településekből nem lehet egyetlen összefüggő láncolatot alkotni, összefüggő területet elhatárolni belőlük. De ezek a színmagyar vagy magyar többségű települések - sokszor elszórtan - léteznek, sajátos problémáik vannak, amelyek nem azonosak a többségi nemzet lakta települések problémájával. S a modern önkormányzati rendszer nemcsak azt teszi lehetővé, hogy saját magukat kormányozzák választott testületeik révén, hanem azt is, hogy ezek szövetségre lépjenek azonos jellegük, azonos problémáik révén. És ha létrejönne ez a szövetség, a Felső-Fehér vármegye modellje szerint kialakíthatók lennének nem összefüggő területekből álló közigazgatási egységek, s ezeken új típusú autonómiákat lehetne létrehozni. Létrejöhetne például a szomszédságunkban a nem összefüggő Vajdasági Magyar Autonóm Terület, s itt Erdélyben is sok probléma megoldhatóvá, kezelhetővé válhatna. Mert az önkormányzat kérdését a nemzetek egyenjogúsítását halogatni már sokáig nem lehet. Ezt kívánja nemcsak a kisebbségi, de a többségi érdek is. Hiszen a békesség, a nyugalom, a saját értékek felmutatásának lehetővé tétele emelné az egész térséget, az egész országot. Olyan pillanatokat élünk, amikor Koszovó kapcsán a rendezés nem kerülheti meg a Vajdaságot, távlatilag pedig a kisebbségi kérdés egész Közép-Európában megoldásra vár. A „problémát” tovább már nem lehet nem létezőnek tekinteni. Az önkormányzati, autonómiamodelleket ki kell dolgozni. És ki kell dolgoznunk nekünk is. Bizonyos sajátosságok között egy ilyen lehetséges „modell” a Felső-Fehér vármegyéé, melyet akkor ugyanúgy a „másság” kezelésére hoztak létre az egykori elődök. S a nemzeti különbözőségek realitások, a ma létező másságnak - mely adott értékkategória is - sajátos jelentkezési formái, melyek létezését a többségieknek is tudomásul kell venniük. Ennek kezelése, megoldása kötelezi az országokat, kötelezi a világot. Csak a többszínűség tudomásulvétele és adaptálása biztosíthatja a jövő Európa „régióinak” egységét, egyenrangúsított népeinek békés egymás mellett élését. Ennél szebb, igazabb cél - úgy hiszem - nem is lehet. S ezért: „folyton folyvást fáradozni kell”. Most és mindig... GAZDA JÓZSEF