Röplabda, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

32. ÉVFOLYAM 1994.1. SZÁM JANUÁR A MAGYAR RÖPLABDA SZÖVETSÉG LAPJA Nyílt levél - ha úgy tetszik, köszöntő DR. BÁNHEGYI EMILHEZ Polgármester Úr! Elnök Úr! Kedves Emil! Bizonyára szokatlan egyszerre három meg­szólítás is. Bevallom, első találkozásunk felé menet még magam se tudtam, melyiket fogom választani. Azt sejtettem, hogy az elsőt hamar elvetem, hiszen túlságosan messze lakunk egymástól ahhoz, hogy pol­gármester-állampolgár viszonylatban le­gyen kapcsolatunk. Végül is csupán egy­szer alkalmaztam­­ akkor se megszólítás­ként de hát a XI. Kerületi Önkormányzat épületének portája előtt mégse mondhat­tam azt, hogy a Magyar Röplabda Szövet­ség elnökéhez jövök, Elnök Úr? Ez már jobban hangzott, hi­szen találkozásunk előtt hat nappal válasz­tott a sportág első emberévé a magyar röp­­labdás társadalmat reprezentáló mintegy hatvan küldött. Csakhogy ez így túlságosan hivatalos­nak tűnt ahhoz a rendkívül közvetlen, barát­ságos modorodhoz képest, ahogy fogadtál. Ráadásul mindjárt a keresztnevemen szólí­tottál, így hát megkönnyítetted számomra, hogy a harmadik változatot válasszam. Éreztem, hogy ez nemcsak az újságírónak szólt, hanem olyan valakinek, aki éppúgy évtizedek óta rabja ennek a sportágnak, mint Te. Már az első szavak után kiderült, hogy első személyes találkozásunk ellené­re semmi feszélyezettség nincs, jókedélyű­­en folyt a társalgás. Pedig jókedélyűségre aztán éppen akkor igazán semmi okod nem volt, hiszen előző nap - vagy tán már aznap -éjszaka kerültél haza egy hosszú, fárasztó testületi ülés után. Persze ez nem az első, s bizonyára nem is az utolsó eset volt. Mert mit meg nem tesz az ember a kerületéért. Nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy ez első személyes találkozásunk, hiszen látás­ból már jó régen ismertetek. Hiszen Radó Lucia személyében immár csaknem három évtizede olyan játékossal kötötél ismeretsé­get, majd házasságot, aki nemcsak hosszú éveken át segítette sikerre a NIM-et, később jogutódját, a Vasast, hanem három­százhetvenszer öltötte magára a címeres mezt. S minthogy már akkor javában nekem is a röplabdamérkőzések jelentették az egyik legfőbb időtöltést, igen gyakran látta­lak, s mondhatom, kevés olyan Vasas-, vagy inkább feleség-szurkolót láttam, mint amilyen Te voltál. Tartott ez mindaddig, amíg a feleséged ki nem nőtte a hazai baj­nokságot, ezért Franciaországban folytatta tovább. Az pedig csak természetes, hogy követted őt. Mert mit meg nem tesz az ember a feleségéért. Nem kis derültséget keltettél a közgyűlé­sen, amikor elmondtad, a röplabdával való szakismereted odáig terjedt, hogy távol a hazádtól még a másodbírói szerepkörig is eljutottál. Persze szerénységed tiltotta, hogy arról is beszélj, belgyógyász szakor­vosként milyen nagyszerűen kamatoztattad tudásodat a Vasasnál, olykor a magyar vá­logatottnál, valamint a Magyar Újságírók Or­szágos Szövetségénél és természetesen a körzetedben is. Persze aki ilyen kitűnő bel­gyógyász Magyarországon, az nem elve­szett ember sok száz kilométerrel odébb sem, pláne annak, aki három világnyelvet is tud. Távolléted csaknem hat évig tartott, ám ekkor a leányod mindenáron haza akart

Next