Röplabda, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
32. ÉVFOLYAM 1994.1. SZÁM JANUÁR A MAGYAR RÖPLABDA SZÖVETSÉG LAPJA Nyílt levél - ha úgy tetszik, köszöntő DR. BÁNHEGYI EMILHEZ Polgármester Úr! Elnök Úr! Kedves Emil! Bizonyára szokatlan egyszerre három megszólítás is. Bevallom, első találkozásunk felé menet még magam se tudtam, melyiket fogom választani. Azt sejtettem, hogy az elsőt hamar elvetem, hiszen túlságosan messze lakunk egymástól ahhoz, hogy polgármester-állampolgár viszonylatban legyen kapcsolatunk. Végül is csupán egyszer alkalmaztam akkor se megszólításként de hát a XI. Kerületi Önkormányzat épületének portája előtt mégse mondhattam azt, hogy a Magyar Röplabda Szövetség elnökéhez jövök, Elnök Úr? Ez már jobban hangzott, hiszen találkozásunk előtt hat nappal választott a sportág első emberévé a magyar röplabdás társadalmat reprezentáló mintegy hatvan küldött. Csakhogy ez így túlságosan hivatalosnak tűnt ahhoz a rendkívül közvetlen, barátságos modorodhoz képest, ahogy fogadtál. Ráadásul mindjárt a keresztnevemen szólítottál, így hát megkönnyítetted számomra, hogy a harmadik változatot válasszam. Éreztem, hogy ez nemcsak az újságírónak szólt, hanem olyan valakinek, aki éppúgy évtizedek óta rabja ennek a sportágnak, mint Te. Már az első szavak után kiderült, hogy első személyes találkozásunk ellenére semmi feszélyezettség nincs, jókedélyűen folyt a társalgás. Pedig jókedélyűségre aztán éppen akkor igazán semmi okod nem volt, hiszen előző nap - vagy tán már aznap -éjszaka kerültél haza egy hosszú, fárasztó testületi ülés után. Persze ez nem az első, s bizonyára nem is az utolsó eset volt. Mert mit meg nem tesz az ember a kerületéért. Nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy ez első személyes találkozásunk, hiszen látásból már jó régen ismertetek. Hiszen Radó Lucia személyében immár csaknem három évtizede olyan játékossal kötötél ismeretséget, majd házasságot, aki nemcsak hosszú éveken át segítette sikerre a NIM-et, később jogutódját, a Vasast, hanem háromszázhetvenszer öltötte magára a címeres mezt. S minthogy már akkor javában nekem is a röplabdamérkőzések jelentették az egyik legfőbb időtöltést, igen gyakran láttalak, s mondhatom, kevés olyan Vasas-, vagy inkább feleség-szurkolót láttam, mint amilyen Te voltál. Tartott ez mindaddig, amíg a feleséged ki nem nőtte a hazai bajnokságot, ezért Franciaországban folytatta tovább. Az pedig csak természetes, hogy követted őt. Mert mit meg nem tesz az ember a feleségéért. Nem kis derültséget keltettél a közgyűlésen, amikor elmondtad, a röplabdával való szakismereted odáig terjedt, hogy távol a hazádtól még a másodbírói szerepkörig is eljutottál. Persze szerénységed tiltotta, hogy arról is beszélj, belgyógyász szakorvosként milyen nagyszerűen kamatoztattad tudásodat a Vasasnál, olykor a magyar válogatottnál, valamint a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél és természetesen a körzetedben is. Persze aki ilyen kitűnő belgyógyász Magyarországon, az nem elveszett ember sok száz kilométerrel odébb sem, pláne annak, aki három világnyelvet is tud. Távolléted csaknem hat évig tartott, ám ekkor a leányod mindenáron haza akart