Sárospataki Református Lapok, 1936 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1936-09-27 / 39. szám

207. oldal. Sárospataki Református Lapok 39. szám. s. o. s. A Református Egyetemes Konvent és a Ref. Lelkészi Kar figyelmébe. A közeli napokban az ország különböző részéből, hat-hét helyről kaptam kétségbeesett vészkiáltást özvegy ref. lelkésznőktől, (sőt még egy lelkipásztortól is) hogy emberfeletti szenvedéseiket, küzdelmeiket, nélkülözésüket nem bírják már tovább s ha a férfiak, a lelkipásztorok részvétlenül és felelőségtelenül nézik iszonyú sorsukat és vergődésüket, mi: az Országos Lelkésznők szövetsége, a női testvérszívek, az esetleges hasonló sors osztályosai — értsük meg végre legalább, hogy nem bírják tovább a kereszthordozást. Fogjuk fel a mindig reménytelenségbe veszett sikoltásukat és tegyünk értük valamit! Egyik lelkipásztor azt írja: nem minden munkájuknál előbbrevaló volna, ha immár nem néznék tétlenül azt, hogy pl. gyülekezetemben is van özv. papné, aki napszámból él és van, akit könyöradományokból tartanak. Egy kérvény, amit a Miskolcon 55. nyugdíjas özvegyek írtak alá, ezeket mondja: Ti, akik még abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy él a férjetek, sokan nem is gondoltok arra és talán el sem tudjátok képzelni, mi volna, ha ti is özvegyek volnátok! Nagyon kérünk, szenteljetek néhány pillanatot annak elképzelésére, hogy havi 55 Pengőt hogyan lehet úgy beosztani, hogy abból lakás, fűtés, világítás, koszt és a legnélkülözhetetlenebb ruházatra is jusson ? Hiszen ha legszűkebb keretek között is, de a középosztály tagjaihoz illően kellene élnünk, mert ha lejjebb sülyedünk, csak a papságra hozunk szégyent! Ha közülünk egyik-másik tisztességes munkát vállal is, cselédsorba nézik s mily sok megaláztatásban részesül! De mindezt nem bánjuk, csak gyermekeinknek megszerezhessük a megfelelő táplálékot, ruházatot és az előhaladás lehetőségét. De erőnk mindig kevesebb, lassan teljesen lerongyolódunk s ha még azután egy betegség köszönt reánk, vagy családunk tagjaira (ami alól mi sem vagyunk kivétel) hogyan lehet 55 p.-ből még orvost és patikát is fizetni? Példákat tudunk felsorolni, hogy pár pengő hiánya miatt egészségüket, sőt életüket vesztették özvegy papnak, árvákat hagyva maguk után, kiknek még meleg ruházatot is mások adtak, hogy édesanyjukat kikisérhessék a temetőbe. Immár kilenc éve állok a Ref. Lelkésznek Orsz. Szövetsége munkásai között, mint lapunk szerkesztője, ez alatt az idő alatt kimondhatatlan sok levél futott be hozzám, mely szívemet, lelkekemet égető, gyötrő szörnyű sorsuk tükre volt, melyben vergődnek testvéreim ... Sok álmatlan éjszakám könnyei beszélhetnének erről, tépelődéseim, imádságban való tusakolásaim . . . Levelek özönét írtam meg segélyekért, közbenjárásokért, gyógyításokért, vigasztalásért stb. s most, amikor már beteg szívemmel azon elhatározás előtt álltam, hogy megfutok az őrhelyről, nem bírván a terheket, egyszerre felém zúdulnak mindenünnen a mélységbe vergődő testvéreim jajkiáltásai: S. O. S.! Mi más ez, mint Isten csodálatos figyelmeztetése, üzenete, hogy ne hagyjam el azokat, akik nálamnál is nagyobb terheket hordoznak s akiknek esztendők óta tudom, ismerem minden sebét,. Ki tud jobban szót emelni értük, mint az, aki előtt annyi lélek kálváriája tárult fel s annyi nyomorúság és kétségbeesés lett nyilvánvalóvá ! ? A mi Szövetségünk azért alakult, hogy a lelkésznőket lelki közösségbe vonva, egymást hitünkkel, tapasztalásainkkal, bizonyságtételeinkkel, tanácsainkkal és szeretetünkkel segíthessük, hogy méltó élet- és segítőtársai lehessünk a lelkipásztoroknak s hogy megtanuljuk életünket minél hamarabb letenni a szolgálat oltárára s legyünk gyülekezetünk kicsinyeinek, nagyjainak, örvendezőinek és nyomorultjainak számára példává és áldássá.Saját anyagi sorsunkért való küzdelem meg sem fordult gondolatainkban. De mindig jobban-jobban feltárult előttünk az özvegy lelkésznek szörnyű helyzete s csendben véreztünk, égtünk miattuk és szégyenpírban égett az arcánk. Nyilvánosan szót emelni önmagunkért-szégyellünk, mintha nem volnának mögöttünk-értünk felelőséggel tartozó hitvestársaink, lelkipásztorok. De azután csendben elkezdünk dolgozni értük. Előbb az Özvegy Papnék Otthonának terve vetődött fel Szövetségünkben, mely meg is valósult Őrszentmiklóson, majd melegszívű elnökünk Dr. Ravasz Lászlóné gyorssegélyalap létesítését látta szükségesnek a hozzá befutó sok sok nyomorúság képét látva. Ebből küldi már évek óta (hogy milyen csodálatosan adja isten Neki hozzá az adományokat, jó volna belátni!) a pillanatnyi segélyt oda, ahol egy-egy betegség, operáció, költözés, beiratás, vagy gyógykezelés életbevágó kérdést jelent. Az ő szíve és íróasztala is őrzi ám az özvegy lelkésznek szörnyű sorsának megrázó emlékeit! Az Ő keze is ott volt mindig, ha segíteni, közbenjárni, segíteni kellett. Isten ezekben a napokban nagyon mélyen szíven ütött s immár félretéve a szégyenkezést, hogy mi legyünk saját ügyünk harcosai és szószólói, bátorságot veszek magamnak ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzam mindazt a sok szenvedést, amit hordozunk azért, mert református papnők vagyunk. Hiszen még egy lelkipásztor is azt üzente nekünk: van-e ennél sürgősebb tennivalójuk? Felemeljük tehát immost nyilvánosan kérő szavunkat a Ref. Egyetemes Konventhez, mint arra legilletékesebbhez s a Lelkészi Kar minden rendű és rangú tagjához! Szívükre hullatjuk azt a terhet, amit már nem bírunk mi hordozni tovább: özvegy lelkészné-testvéreink jajkiáltásait, nyomorát, éhezését, fázását, rongyait, napszámbajárását, könyöradományért való megaláztatását, orvos, gyógyszer nélkül való elpusztulását, csendőr, rendőr, vasúti váltóőrnél kevesebb nyugdíját, cselédsorsot hordozó nyomorult állapotát........Nem bírjuk tovább hordozni, mi összeroskadunk alatta, akik esetleg hasonló sors felé megyünk!........ SO.S.! SO.S. Kovácsáé Huszár Jolán.