Sokféle 1-2. (Győr, 1791)
Második darab - 83. Istók és Kati. Egy Romántz
SOKFELE II, DARAB, 155 E’képen zokogván sírt ’s jajgatott a’ szegény, fiatal Menyetske. Immár nyóltz napot illyen képen töltött, midőn egy szép Pünkösti dél urán, a’ midőn az óvási férje egy puha ágyon elszenderedett, a’ várbéli kertbe lejárvta, csak hogy a’ fáknak, füveknek, ’s virágoknak panaszolhatsa fájdalmát. De miként bámúlt el — Az lilók felettébb egy szép Vitéz vala, Ámbátor a fokát még nem tapasztala; Ereiben forrott ifjú tiszta vére, Valamennyi Leány vágyott személyére, Igen deli Legény vala termetében, De még sokkal külömb teile’ erejében. A’ Vatikánomi muskákhoz hasonló, Bátor mint Alcides, kartsú mint Apolló. Ez a’ Vitéz immár régen szerette a’ Menyetskét, ’s ez ismét ötét. De a’ Szüleiknek az ó akaratjok az ó szerelmes megegyezésekkel szűntelen ellenkezett. Hogy tehát megtsalatott reménységén vígasztalhatsa magát, elméne a’ Vitéz a Szent Földre hartolni a’ hitetlenek ellen. De hiába, a’ szíve ötét az ő Katijához visszahúzta. Csak tegnap érkezett meg az útról,’s még épen semmit se tudott, hogy a’ szívének szíve magát egy másnak adá által. Egy vélet