Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-13 / 242. szám
megrsemmisülő értékek (Folytatás az 1. oldalról) műkben működő három gépsorból is csak egy alkalmas arra, hogy betakarítható, tárolható legyen az értékes korona és répafej. Számokkal alátámasztott tények bizonyítják, hogy milyen sok előnnyel jár, ha ez a megtermelt érték nem vész kárba. A gazdaság szántóterületének kilenc és fél százalékán, 640 hektáron termel cukorrépát. Évente átlagosan 450 mázsa termést takarítanak be hektáronként, ez huszonkilencezer forint bevételt, illetve tízezer forint tiszta eredményt hoz. Azzal, hogy a csehszlovák fejezőgép és a szovjet kiszedőgép alkalmazásával mód nyílt a répafej hasznosítására, jelentősen csökkent a fő termék önköltsége. Azonkívül lényegesen javul a szarvasmarha-ágazat eredményessége. A jelenlegi háromezer-ötszázas állományában ezerkétszáz tehén van, s cukorrépa melléktermékei hasznosításának része van abban, hogy évente átlag 300— 400 literrel nő a tehenenkénti tejtermelés, jelenleg 4200 liternél tartanak(!). 11 340 tonna silótakarmányt készítenek az idén a tejből és a koronából, emellett naponta 500 mázsát frissen etetnek meg, s a termelt mennyiségnek mintegy húsz százalékát értékesíthetik. A gondokat egyrészt a csak a répára összpontosító gépesítés okozza, ezen változtatni műszaki fejlesztési feladat. Másrészt — és erről is sok szó esett tegnap — a répafej betakarítása, silózása az őszi nagy munkák idejére esik, amikor hiányában eszköz és szállítógép kénytelen veszni hagyni az értékes takarmányt a gazdaság. Sürgető feladat megkeresni az ebből a helyzetből kivezető utat. Javaslatként vetődött fel egy olyan összefogás megteremtése, amelyben részt vállalnának a termelőüzem, a gyár, a szállítókapacitással rendelkező vállalatok, a feleztes hatóságok, s , amelynek segítségével erre az időszakra biztosítani lehetne a melléktermék betakarításához szükséges eszközöket. A tegnapi tanácskozás talán egy lépést jelentett sokszor hangoztatott cél eléréséhez: ne semmisüljön meg, hanem hasznosuljon az üzemben az értékes melléktermék. Vörös Márta Répafejből és -levélből — takarmányszalmával kiegészítve épül. — egyszerre két silókazal * (Tudósítónktól.) a A hét elején tartották meg kaposvári áfész ifjúsági parlamentjét. Ez az esemény azért volt jelentős a szövetkezet életében, mert a dolgozók 48 százaléka 30 éven aluli. A tanácskozáson először dr. László Jenő, az áfész elnöke értékelte a két évvel ezelőtti parlament óta végzett munkát. j el Ezután a fiatalok mondták véleményüket. Kéréseik mellett őszintén fölvetették azt is, amiben ők hibáztak. A hozzászólások a következő gondokkal foglalkoztak: az idősebbek adjanak segítséget a fiataloknak a beilleszkedéshez; sokszor hiányzik a szövetkezetnél dolgozók kezdeményező készsége, a régebben tapasztalt lelkesedés; sokan még nem végezték el a nyolc általánost, pedig a szövetkezet az iskolai oktatás minden költségét vállalja; a fiatalok nem használják a 200 ezer forintért megépített ifjúsági klubot; a kaposvári áfész-hez 44 község tartozik, jó lenne, ha szombat délutánokon a vidékiek és a kaposváriak közös rendezvényeket tartanának. Sokan foglalkoztak a munka termelékenységének növelésével és a munkakörülmények javításával is. A tanácskozáson elhangzottak megoldására intézkedési terv készül. Népszabadság- ankét Kaposváron A Kaposvári Ruhagyár dolgozói közül a tegnap délutáni műszakváltáskor sokan nem a kapuk felé, hanem az egyik nagyterembe indultak. Itt rendezték meg azt az író-olvasó találkozót, amelynek vendége Rózsa László, a Népszabadság főmunkatársa volt. Rózsa László számtalan, az olvasók által feltett kérdésre válaszolt. A részvevők sokirányú érdeklődését bizonyítja, hogy a legérdekesebb külpolitikai kérdések ugyanúgy napirendre kerültek, mint belpolitikánk időszerű eseményei. A legtöbb kérdés azonban a Népszabadság szerkesztésével kapcsolatban hangzott el. Sokan voltak kíváncsiak arra, hogy a párt központi lapja milyen forrásokból kapja híreit, hol dolgoznak tudósítói, s milyen elv szerint válogatják össze az egyes oldalakon szereplő anyagokat. Szabálysértési bizottságok Nem tartozik a leghálásabb társadalmi megbízatások közé részt venni a községi szabálysértési bizottságok munkájában. Hiszen a helyi tanácsok által megválasztott tagok — a lakosság képviseletében — ott ülnek azokon a tárgyalásokon, melyeken dönteni kell egy-egy vétség ügyében, véleményt mondani a megidézett tettéről, magatartásáról, és közreműködni a bírság összegének a megállapításában. Az erkölcsileg és anyagilag elmarasztalt szabálysértő ugyanis a legtöbb esetben személyes ismerőse is az asztal másik felén ülő társadalmi munkásnak; utcabelije, szomszédja, hajdan volt iskola- vagy katonatársa, netán sógorsági-komasági kapcsolat fűzi hozzá, tehát megőrizni Nem könnyű tárgyilagosságát és hivatása teljes tudatában mérlegelni az együttélés szabályai ellen vétők cselekedeteit. Hivatásérzet és társadalmi felelősség adja azt az alapot, azt az erkölcsi tartást, amely nélkül elképzelhetetlen a közösség — egyszersmind az egyén — érdekeinek képviselete, a jogszabályok szigorú és következetes érvényesítése. Somogyban 1213 választott tag dolgozik a községi tanácsok szabálysértési gaiban. Körültekintő, bizottsálelkiismeretes munkájuknak igen jelentős szerepe van az állampolgári fegyelem erősödésében, a szocializmus elveivel ellentétes jelenségek, magatartásformák visszaszorításában, megelőzésében, az állami, társadalmi érdekek védelmében. Ezt állapította meg legutóbbi ülésén a megyei tanács vb is, hangsúlyozva: az, hogy Somogyban az országos átlagnál színvonalasabb a bírságolási gyakorlat, a gondos és igényes szakmai irányítás mellett elsősorban e bizottságoknak köszönhető. Az általuk tartott tárgyalásokon hozták ugyanis a határozatok 98—99 százalékát. Munkájuk nagyfokú társadalmi nevelő hatásával tehát fontos szerepet töltenek be a községek erkölcsi arculatának formálásában, joginek szilárdításában, helyzetilleti tevékenységüket a Méltán társadalom elismerése. P. L. Kezdettől acélszürkében Hajnalban jött a parancs... 57. Ha valaki túljutott életének esztendején, van mire visszagondolnia. Akad az emlékek között szép, s olyan is, amit szívesen elfelejt. Nyári Ferenc, a nagyatádi Komfort szövetkezet dolgozója, a járás munkásőregységének tagja. Az utóbbi két évtized adta számára a ményeket.legmaradandóbb él— Kezdetben nem volt könnyű. Gyakran hajnali 3— 4 órakor állt meg lakásom előtt egy motorkerékpár; a parancsnokom jött értem, tudtam, menni kell. Csak annyit kérdeztem: hosszabb időre csomagoljak? Mert volt olyan eset, hogy nyolc napig is jártuk a határt, kerestük a szökött bűnözőket. Nyári Ferenc az elsők között öltötte magára a munkásőrök acélszürke egyenruháját, szolgálja fegyverrel a néphatalmat. Korábban mint a hazai pártalapszervezet titkára fáradozott a párt politikájának a megvalósításáért. — Nagyon sokat köszönhetek a községben élő, idős, munkásmozgalmi elvtársaknak: Csernus István kubikosnak és Kövesdi Mihálynak — mindketten régi kommunisták. Meg azoknak az újpesti munkásoknak, akikkel együtt szöktem át a második világháború idején a szovjet csapatokhoz, s jelentkeztünk együtt az új magyar hadseregbe. Ők értették meg velem, hogy hol a helyem, mit kell tenniük azoknak a munkásembereknek, akik másként szeretnének élni, mint régebben... . A Latincaszázadban kezdte, majd a nagyatádi Tóthegységben Lajos folytatta. — Tizenöt esztendeje kerültem Nagyatádra. Azóta ugyanabban a rajban teljesítek szolgálatot. Sajnos, én vagyok társaim között a legidősebb. Kőműves. Arról beszél, milyen jó érzés látni azokat a családi házakat, amelyeket legfiatalabb városunkban tervezett, s amelyek építését mint műszaki vezető irányította. Majd két fiáról, Zoltánról és Ernőről szól. — Nem sajnálom azt az időt, melyet a munkásőrségben töltöttem. Értük, s más fiatalok jövőjéért is tettem! — Csendes, szerény és kötelességtudó ember. Soha nem hiányzott egyetlen gyakorlatról, szolgálatból sem. A többiek végtelenül tisztelik, becsülik — mondja Marosi József, a Tóth Lajos egység parancsnoka. Mellette álltak családi gyászában, amikor 17 éves leánya tragikus hirtelenséggel meghalt. Segítettek enyhíteni bánatot, s a gondot is, amelyet felesége súlyos betegsége, a család ellátása jelentett számára. Tiszteletüket növelte, hogy Nyári Ferenc a megpróbáltatásaik ellenére sem szakadt el egyetlen pillanatra sem a munkásőri közösségtől. — A huszadik évforduló után kérem tartalékos állományba helyezésemet azzal, hogy ha szükség lesz rám, újból fegyvert fogok — mondja. Kiváló munkásőr jelvénnyel tüntették ki, s az MHSZ-ben végzett munkájáért is — elnöke a szövetkezet MHSZ- klubjának — kiváló jelvénnyel jutalmazták. Többszörös kiváló dolgozó. Tulajdonosa a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek. — Hajnalban jött egy parancs . ..! Amikor emlékeit idézi Nyári Ferenc, csak az elsuhant időt sajnálja. Azt, hogy kora és egészségi állapota miatt meg kell válnia attól a kommunista közösségtől, amelyhez oly sok és erős szál fűzi... _______:Szalai László Az építés lázában Már-már közhelyek követelnének teret a mai jegyzet bevezető soraiban, de amennyire lehet, elhessegetem őket. Pedig igazságtartalmuk van. Mitől van ez az aggály? Sokszor elcsépelnék, túllihegnék az igazságokat? Előfordul ez is. De jellemzőbb, hogy sokan természetesnek ítélve, kézlegyintéssel fogadnak minden újat és jót. S amint megszületett — hogy enyhén fejezzem ki magam — csak módjával becsülik meg, gyakran leszólják, fennhéjázva kutatják apróbb hibáit, mesélik fűnek-fának, hogy észre ne vegye a lényeget. Az építés lázában élünk, s mintha nem készültünk volna föl a befogadásra, így hát nem árt megállni egy pillanatra a lázas tevékenység közben, s elgondolkodni a lényeglátás készségével és szándékával fölvértezetten. Építünk. Ez a fogalom — jóllehet gyakran emlegetjük — nem lehet közhely, hiszen életünk nélkülözhetetlen része. Szocializmust építünk. S eközben ipartelepeket, gyárakat, gazdasági épületeket, magtárakat, házakat és városrészeket. Kétségtelen: ezek az építés látványosabb részei; mutatósabbak, mint a gondolkodás, az önmagunk teremtette értékekhez való viszony fejlődése. És gyorsabban teremtjük meg őket. Ahogy mondani szokás: gomba módjára „bújnak ki” a földből legszebb épületeink. Naponta látjuk őket, bennük élünk és dolgozunk, így hát jogos, ha a boldogulás kohóiról beszéltek. S mégis mennyi fanyalgás, mennyi meg nem értés veszi körül őket. Egy vezető szakember azt mondta a napokban: „Az egész ország egy hatalmas építőtelep.” Igazat mondott. Nemde az információhiány is hozzájárul ahhoz, hogy sokfelé gyakran lebecsülik a legbecsesebbet is? Az újságok lapjairól rendre ránk köszönnek az új lakások ablakszemei. Még csak a cölöpöt verik, de már ott csattogtatja gépét a fotóriporter, ott serénykedik az újságíró. Azután a panelek szerelésének mozzanatait, a rádión irányító diszpécser feszült arcvonásait, a kulcsátadás boldog pillanatait örökíti meg. S a lakótelep képét, tűző napfényben villogva — talán még kissé hivalkodóan is tájékoztatva örömről, sikerről, életmódváltozásról. Azután jönnek a glosszák. Egyik-másik helyen beázik a tető, omlik a vakolat, nem folyik a víz, kézben marad a kilincs. Ezek is a valóságlátás képei, igazak, elkerülhetők. Én igazán nem tudom, mi az oka, hogy a lakosságban is, a vezető szervekben is csak a rossz, az elmarasztaló emléke marad meg; abból ítélnek lényeget, holott jelenségekről van szó. A múlt hét végén az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban jártam. Nem titkolom: huszonkét év alatt összesen nem kaptam annyi információt az építőiparról, mint e másfél nap alatt. A lakosság sem kapott. Legalábbis nem eleget. Nem eleget ahhoz, hogy kellőképpen tudjon értékelni, ítéletet mondani arról, amit csinál, amiben él, s amit becsülnie kell, hiszen az övé. Többek között a lakásépítésről folyt az eszmecsere. Tájékoztató az egyik oldalról; kérdések, észrevételek halmaza a másikról, s válaszok sorozata — nagyrészt megnyugtatóan. Kezdünk együtt lélegezni. Ez jó. S amit teremtünk az országban, még jobb, előremutatóbb. Nem árulkodhatok arról az óriási számról, mely újabb tizenöt éves lakásépítési elképzeléseinket jelzi; a terv még testületi döntésre vár. De ha valaha is hitelem volt az olvasó előtt, higgyék el, nem járunk rossz úton. S hol tartunk? Beszéljünk később erről; először talán azt kellene elemezni, mi okoz feszültséget a lakást teremtők, a beköltözők és a várományosok között. Mit mondanak? Mi a véleményük? És mit nem értenek — ha szabad ezt az ítéletet kimondanom. A lényeget. Némi túlzással azt mondhatnám: olyan a lakossági „zsörtölődés”, mintha a korszerű gyár szalagja melletti ülőhely kényelmetlenségét érzékelve a munkanélküliségre jellemző „köpködőt” sírnák vissza. Nincs okuk rá. A korszerű építészetnek persze vannak gondjai. S ezt az építés láza idézi elő. Sok új lakást akarunk, s vele együtt életmódváltozást. A mai építészet — nem lehet kétséges — az emberről való gondoskodást fejezi ki; a hibákban pedig a nem mindig megfelelő gondoskodás tükröződik. Az emberekben nosztalgia él a régi iránt — ki vitatná. Távfűtést és fürdőszobát, beépített szekrényt és parkettet akarnak, de visszasírják a szomszédot, a kertet, a fűszerest, az újságárust és a péket, aki egyéni igényeket tudott kielégíteni; a ház előtti kispadot, a pletykát, a csendet, a kerítést, az árnyas diófát — és mi mindent még, ami régvolt életükhöz tartozott. Hiába. Hirtelen mesterséges környezetet hozunk létre az ember számára — igaz. És mondják: rideg a város, egysíkúak a színek, monotónia, egyhangúság jellemzi a lakótelepeket, szűkös a lakás, nincs kirakat, hol sétáljanak, mit nézzenek az emberek? És ilyen hibák, olyanok; zsúfoltság van, hiszen egyetlen házba egy egész somogyi falu belefér! És háborognak — öröm helyett. Higgyék el, iszonyú visszahúzó erő ez, de megnyugtatásul: az életmódváltozás velejárója. Csak érteni kellene a lényeget. Évszázadokig egyedi igényeket elégített ki az építészet. Napjainkban a tömeglakás gazdasági-társadalmi szükségszerűség. Gondolják meg: Budapest újpalotai városrészében négy és fél év alatt egy Szombathely méretű település épült. Hány évtized, évszázad kellett ehhez azelőtt? Tömegigényt akarunk kielégíteni; érthető, hogy így csak az elsődleges emberi szükségletekre futja, de magas fokon: távfűtéssel, fürdőszobával, beépített bútorokkal, szőnyegpadlóval. Az építés iparosítása hallatlan eredményeket hozott. Tudja-e a boldog lakásbérlő és a várományos, hogy Magyarország a lakásépítést illetően az európai figyelem középpontjában áll? Hogy az egy lakosra jutó évi lakásépítésben a szocialista országok között az első helyen, s az európai országok élvonalában járunk? S hozzáteszi-e valaki ehhez, hogy a nemzeti jövedelemben még mindig az 1200 dollár körül, a nyugati négyezerrel szemben? Micsoda áldozatot vállal az állam? Tudjuk-e kellőképpen becsülni eredményeinket? Lehetne persze tagoltabb, változatosabb és sokszínűbb, barátságosabb és nagyobb, „emberi léptékű” lakásokat építeni Magyarországon. „Csak” 25 százalékkal emelkednének az amúgy is magas lakásárak, „csak” egyharmadával kevesebb lakás épülhetne évente, „csak” megsokszorozódna a jogos igénylők száma, „csak” lassabban haladnánk előre. Ez kellene? Nem hiszem. Egyformák a házak? Már nem egészen. Gondoljanak a Kalinyin városrész új házaira. Budapesten 140 ezer jogos igénylő van, Kaposváron mintegy 3000. Mit várunk? Az „emberléptékű” lakás fontos törekvés — a hatodik, a hetedik ötéves tervben sor is kerülhet rá. De addig tömegigényeket kell kielégítenünk. S ez a törekvés ne volna érdemes a megbecsülésre? Vannak hibák, senki sem vitatja. Van, ahol „megzsarolják” a területet, összezsúfolják a házakat, hogy több lakás legyen. Elhibázott törekvés. S az alapterület? Tilos csökkenteni az átlagos 53 négyzetmétert, s ez már megfelelő. Ha a magánlakásokat is ide számítjuk, 67 négyzetméter az országban a lakások átlagos alapterülete, de ezt senki sem akarja érzékelni. Senki sem beszél arról, hogy a lakások fele magánerőből épül, de ehhez nemcsak az OTP révén, hanem az építőanyagokban is tetemes állami támogatást kap a lakosság... Négyszázhúsz-négyszázharmincezer lakás épül Magyarországon öt év alatt. Ez — ahogy a miniszter mondta — politikai kérdés, az életszínvonal sarkalatos pontja. Nem árt megállni az építés lázában egy-egy pillanatra, hogy kellőképpen tudjuk értékelni és megbecsülni kincseinket. Jávori Béla