Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-29 / 51. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP • A 175. SZÜLETÉSNAPRA Takáts Gyula Bárhol ütöm föl Arany János verseit, minden szavából egy magyar irodalmi „Eldorádó" szellemi gazdasága ragyog elém. Élő tájai, cselekvő emberei és azok gondolkodása egy olyan világot elevenít meg, amelynek képei és szókincse mö­gött a magyar nép és nemzet jelenik meg. Azt is mondhatjuk — ha igaz az, hogy „nyelvében él a nemzet” — akkor Arany János nyelve és­ költészete valóban a magyar nemzet. A „Kozmopolita költészet” c. versében maga is kimondja ezt: „Költő az legyen, mi népe”. — Erre tanító példa a világiro­dalom minden nagy költője. A jövőnek küldött tanácsként pedig így folytatja: „Mind tükör volt: egymagából tűnt nekem föl nép s haza”. Így és ilyen értelemben az is természetes, hogy Arany költészete gazdaságával és nyelvi erejével nemcsak akkor — Vojtina leveleiből idézve — az első „kozákjárás után” volt, de a szétszórt magyarságnak ma is egyik biztos össze­tartó erőforrása. Csak élni kell vele, mert nemcsak né­pünk, de a nyelve is kopik. És velük a nemzeti tudat és egyre ritkuló, szürkülő szókincsével a vers is. Forgassuk hát köl­teményeit. Kóstoljuk csak „A lacikonyha” ízeit. Nem lírai és retorika szólamaival, de anyagával ébreszt életet és erőt e vers, mert Arany János költészete maga az élet, a mindig jelen és a tett. A Dunatájon Széchenyi munkatársa ez a líra. És költője, bátran mondhatjuk, ez a vékonydongájú magyar, költészetünk szellemi Toldi Miklósa, aki erejéből és if­júságából sohasem veszít, de azóta is Petőfi és Széchenyi mellett és velük egyre csak nő. Szól és világít művei ragyogásával, verseinek férfi okosságával élet- és világ­­szemléletének messzetekintő bölcsessé­gével és látásmódjának egyszerre lírai és reális vonásaival. Amit és amiről ír erővel és méltósággal teli, így természetes, hogy ezt a stílust nemcsak olvasói, de ezt „az eredetit a szellemi istennői is szere­tik”. így zárja a Lacikonyhát, de úgy, hogy a rusztikusból egyszerre tanítást és ars po­étikát is nyit. „Intést” a mindig élő divatos költészetnek a Szent-Iván-éji álom és a Hamlet és Tasso európai távlatával. Rá­adásul Aristophanes nemcsak magyarra, de a honi világra is átfordított eszményei­vel. Mindezt szerényen és „cifra” nélkül, legyen az alföldi táj vagy lakója, vagy épp az akkor épülő és polgárosodó Budapest. Mindenkor „erővel” és ahol illik „gyen­géden” szólva a cifraság helyett halkan és „egy-két szóval" mindig helyreütve a szeget. A család, a nép és nemzet bánata , reménye, politikája úgy él együtt lírájá­ban, mint maga a ma is köztünk folyó du­­natáji élet. Sohasem hideg ez a líra. Min­dig emberhőmérsékletű. Az érzéseknek, az emberi és nemzeti magánynak és a szívnek olyan szótára versben, amely tör­ténelmi távlataival is lenyűgöz, mert egy­szerűségében is monumentális. Kikerülhetetlen annak, aki magyar ver­set akar írni. Egy az Alföldre épült szel­lemi piramis, nem rejtett, de mindig ra­gyogó fejedelmi kincseivel. Nem véletlen, hogy megjelenése óta nagy költőinknek a mai napig is megvallott mestere Arany János. * * * A Magyar Rádióban a Hét költője: Arany János című összeállítás szer­kesztője Takáts Gyula. Fenti írása is ott hangzik el. Arany Jánosról 1992. február 29., szombat ARANY JÁNOS Magányban Az óra lüktet lassú percegéssel. Kimérve a megmérhetetlen időt: Ébren a honfigond virasztva mécses, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indul sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? — Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még — az istenért! — megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen. A kockarázás kínját értenünk. De nyújtanák a percet, míg vetetten A szörnyű csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál. És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tart még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség. Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szívünk egy vértanú imába’ Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az­ nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér — a szabadság kovásza — Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kifonja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődben, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz: Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz. A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb harmónia. És vissza nem foly az időnek álja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-víz hátra kanyarói. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közölünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy­ (1861. április) Kulturális emlékek a szülővárosban A magyar-román országhatártól alig egy karnyújtásnyira, ahol ma­gyarságukat emberek ezrei még ma is Arany János mítoszában fürdetik, ott van Nagyszalonta. Az arra igyekvő turista már messziről megpil­lanthatja­­ a monumentalitásánál fogva kiemelkedő több építmény kö­zött — a város két kulturális „felhő­karcolóját”: a helység szimbólumát, a híres Csonkatornyot, valamint a re­formátus templom nyújtózkodó tor­nyát. A várost Erdély fejedelme, Bocskai István alapította 1606-ban, amikor több mint háromszáz hajdút telepített le a Partium egyik legkisebb folyója, a Kölesér mentén. A hajdúk főleg vé­delmi feladatokat láttak el, s hősi cse­lekedeteik legnagyobb diadala az 1636. októberi szalontai csata. Ekkor a helység északi határában elterülő mezőségen fényes győzelmet arat­tak a támadó török hadakkal szem­ben. Ehhez a hadi sikerhez vezet­hető vissza a Csonkatorony építése is. 1658-ban újra török hadak jelentek meg Nagyszalonta határánál, s a túl­erővel szemben a hajdúk elszánt­sága kevésnek bizonyult. Az épüle­tek leégtek (köztük a Csonkatorony is), a város elnéptelenedett. A törö­kök elvonulásával fokozatosan ismét megindult az élet a „hajdúfészek­ben”. A hódítók atrocitásait túlélő régi lakosok visszatértek; a környező, le­rombolt települések lakosaival szá­muk fokozatosan növekedett. Alig akadt olyan parasztcsalád, ahol ne futkározott volna egy fésze­­kaljnyi „kiscseléd”, így a helybeliek száma természetesen úton is gyara­podott. A gyerekek számára elemi és felső osztályos iskolák alakultak, me­lyek közül a legjelentősebb a „schola reformata”, ahol később Arany János is tanult. Alföldi település lévén az emberek főleg földművelésből éltek, ám több­ségük írástudó volt; a csendes téli napokon olvasta a bibliai története­ket, zsoltárokat, lapozgatta a kalen­dáriumot és a mestergerendán meg­búvó ponyvafüzeteket. Arany János gyerekkorában Nagyszalonta lakossága 7500 fő volt. A nép értelmesebbje esténként a rektor úr szobájában, vagy valame­lyik görög kereskedő boltjában gyűlt össze és ott vitatták meg a szerzett ismereteket. Az igény növekedésé­vel, a költő jegyzősége idején, a már tíz és fél ezres lélekszámú városban kaszinót alapítottak, ahová több fő­városi folyóiratot, újságot járattak. Nagyszalonta polgárosulása fő­ként a XIX. század utolsó két évtize­dében következett be. A hajdúváros ólombetű-hírnökei zsidó emberek let­tek. Rosenzweig Rezső az első ti­pográfus, aki 1883. tavaszán nyom­tatványokat készített a közigazgatás számára. 1889. január 1-jén megjelent Nagyszalonta első sajtóorgánuma a Nagyszalonta és Vidéke „szépiro­dalmi, társadalmi, közgazdasági és iparérdekű hetilap”, amelynek meg­alapítója Szikszay Lajos ügyvéd, a takarékpénztár igazgatója volt. A he­tilap több mint másfél évtizedes gaz­dag működése sok irodalom- és hely­­történeti anyagot tárt az olvasók elé. Legjelentősebbek közülük Arany egykori barátjának, Rozvány Györgynek a forrásértékű közlemé­nyei. Arany János életéből című tár­casorozata 1890. január 12. és már­cius 11. között jelent meg a Nagysza­lonta és Vidéke hasábjain. Arany szülőföldjének két közéleti napilapja is volt. Nem sokkal a Nagy­szalonta és Vidéke után indult a na­ponta két oldalon megjelenő Szalon­tai Lapok, mely a legfontosabb bél­és külpolitikai mozgások ismertetése mellett a városban és környékén tör­ténő eseményeket, valamint a vidék legfrissebb gondjait, problémáit, ér­demeit „hozta”. A napilap végnapjait a trianoni elcsatolás jelentette. A má­sodik bécsi döntés után a Szalontai Lapok utódjaként Az újság került na­ponta helyi sajtóorgánumként olvasó­ihoz. Tartalmi formája nem tért el elődjétől, ám sajnos sorsa is hason­lóvá vált: újabb vesztes világháború mondta ki számára is a halálos ítéle­tet. A Ceausescu-rezsim leköszönése után szinte azonnal megvalósult Nagyszalonta újabb sajtópróbálko­zása: megindult az egykori napilap, a Szalontai Lapok második sorozata, négyoldalas hetilapként. Viszont a megfelelő anyagi támasz híján, va­lamint az újsághoz szükséges papír elérésének megnehezítése lehetet­lenné tette a mintegy öt hónapnál hosszabb megjelenést, így ma ismét helyi sajtóorgánum nélkül van Arany szülővárosának magyarsága. A jelenleg huszonötezer lélek­számú város legjelentősebb köztéri objektuma a Csonkatorony, mely 1899. óta Arany János Emlékmú­zeum. A legnagyobb epikus költőnk nevét viselő utcán húzódik meg az a szerény kis ház, amelynek a falán emléktábla figyelmezteti az arra té­vedt idegent: „Ezen a telken állott a bogárhátú öreg ház, amelyben Arany János született 1817. március 2-án.” A tábla alatt szinte állandó a koszo­rúk látványa. Az egykori Arany-portától öt perc­nyi járásra, a mai Busuiocului (volt Csegőd) utca sarkán van az a Bo­­zsár-féle kis ház, melyben jeles líri­kusunk, Sinka István látta meg a napvilágot 1897-ben. Innen ismét öt percnyi sétára a Crisului (volt Bocs­kai) utcában egy jobb küllemű épü­letben született (1891-ben) egy má­sik jeles író, Zilahy Lajos. A víztorony körül állott egykor egy szintén nevezetes nagyszalontai, Földi János szülőháza. Földi poéta volt, természetbúvár, orvos és nyelv­tudós, Csokonai barátja, Fazekas Mihály sógora. Az ötödik irodalmi nagyság - Arany László - is valahol a mai központi víztorony környékén szippantott bele először a földi életbe. A református templom közelében található emlékmű az egyetlen köz­téri Kossuth-szobor Romániában. Alkotója Tóth Árpád költő édesapja, Tóth András. A városi park nyugati részét a református templom épülete uralja, klasszicista fenséget sugárzó falaival. Itt keresztelték meg Arany Jánost, majd gyerekeit is. A költő itt kötött házasságot Ercsey Juliannával és Juliska leánya szintén ide jött há­zasságot kötni, két év múlva pedig innen temette el édesapja, Magyari Barna Nagyszalontán — a költő születé­sének 175. évfordulója alkalmából — 1992. március 2-án leplezik le Arany János egész alakos ülőszobrát, amely a nagyszalontai származású Kiss István szobrászművész alko­tása. A Csonkatorony

Next