Állami főreáliskola - Széchenyi István gimnázium, Sopron, 1921
A V. K. M. távirati válasza augusztus 11-én este érkezett hozzánk, de elutasító volt. Köteleségszerűen hozzáfogtunk tehát az intézet felszerelésének becsomagolásához és elszállításához. A gyermekeik jövője miatt aggódó szülők ekkor táviratban fordultak a miniszterhez az eredeti rendelet módosítása és enyhítése végett, majd pedig Dr. Thinner Mihály, Sopron sz. kir. város polgármestere az állam és város között 1876-ban létre jött szerződésre hivatkozva írásban tiltakozott az itt maradó magyarság érdekében az intézet teljes kiürítése és végleges elköltöztetése ellen. Ennek dacára folytattuk a csomagolást, magam pedig augusztus 14-én Győrbe utaztam és Dsida Ottó tankerületi kit. főigazgató úrral személyesen közöltem a város és szülők izgatott hangulatát, egyúttal átadtam a polgármester írásbeli tiltakozását, kérve annak a nm. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz való eljuttatását, amit a főigazgató úr meg is ígért. Augusztus 18-án a V. K. M. megbízásából megjelent Pitroff Pál központi szolgálatra beosztott győri állami főreáliskolai tanár, egyrészt hogy az elszállítással járó költségeket kiutalja, másrészt pedig hogy közölje a Minisztérium újabb elhatározását, amely szerint a tanításhoz okvetlenül szükséges padokat, táblákat, kisebb értékű és törékeny eszközöket nem kell elszállítani. A kormánynak ez az elhatározása bizonyos megnyugvást keltett a városban. Az intézet nagyértékű felszerelését 6 vasúti kocsiban elhelyezve augusztus 18-án indították el Győrbe. Az intézet legnagyobb és pótolhatatlan értékeit : anyakönyveit, jegyzőkönyveit, legfontosabb iratait, takarékbetétkönyveit, értékpapírjait, platina tárgyait stb. Luksz József tanár és Horváth Károly intézeti altiszt megbízásomból személyesen vitték el Győrbe augusztus 19-én, azokat részben a tankerületi kir. főigazgatóságnak, részben pedig a győri állami főreáliskola igazgatóságának adták át. Az elszállítás költségei 43,773 K-ra rúgtak. Sopron sorsát sokan ekkor már reménytelennek látták, a bizakodók tábora napról napra lesorvadt, a csüggedők, reményt vesztettek száma pedig egyre gyarapodott. A város hazafiasan érző közönsége megható módon ünnepelte az „utolsó“ nemzeti ünnepet, Szent István napját augusztus 20-án. A Szent Mihályról elnevezett róm. kath. templom d. e. 9 órakor tartott istentiszteletén a város apraja-nagyja pártállás és vallásfelekezetre való tekintet nélkül megjelent, hogy ezzel is kifejezze a magyar nemzethez való törhetetlen ragaszkodását. A templom szorongásig megtelt hívőkkel s a „Hol vagy István király ?“ és „Boldogasszony anyánk“ megható templomi énekek elhangzása után felcsendülő magyar nemzeti „Himnusz“ dallama közben kevés szem maradt szárazon. Sokan felzokogtak, a jelenlevők mindegyikét mélységes megindultság hatotta át. A templomból kijövet a nemzeti szinű zászlókkal fellobogózott házak közt tömött sorokban indult meg az egyre növekvő menet a Széchenyi-tér felé, ahol a nemzeti színű kokárdával feldíszített tömeg ajkáról újból felhangzott a Himnusz áhitatos éneke. A magyar haza éltetésével a nagyszámú közönség lassan kint szétoszlott. A résztvevők