Sopronvármegye, 1922. május (25. évfolyam, 98-121. szám)
1922-05-03 / 98. szám
2 mányjogi fölfogásom a királykérdésről. Erre nézve a következőket válaszolhattam. Én a trianoni békét, mint soproni képviselő, nem szavazhattam meg. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy én mint soproni képviselő hozzájárulok Sopronnak Magyarországtól való elszakításához. De ha például kecskeméti képviselő lettem volna, okvetlenül megszavaztam volna, mert nem vehettem volna magamra a békeszerződés elvetésével járó következményekért a felelőséget. Nevetséges azt állítani, hogy azok a képviselők, akik a trianoni békét elfogadták, nem lennének olyan jó hazafiak mint azok, akik a megszavazás elől kivonultunk, hiszen kikényszerített törvényről volt szó. Jogilag teljesen azonos a helyzet az 1921. évi XLVII. t.-c.-el. Azokról, akik ezt a törvényt megszavazták, egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy a Habsburg-ház restaurációját cserben hagyták volna. Itt is külpolitikai nyomással kikényszerített törvényről van szó, amelynek törvényi mivoltát ugyan kétségbe vonni nem szabad, de amelynek alkalmas időben való megváltoztatására törvényes eszközökkel törekedni minden polgárnak jogában áll. Már fent érintettem, hogy a mai időpont erre egyáltalán nem alkalmas. Itt csak egytől akarok óvva inteni és ez az 1921. évi XLVII. t.-c. alaki törvény erejének kétségbevonása. A törvények hatályának kétségbevonása veszedelmes lejtő. Ha ezen egyszer megindulunk, akkor minden érdekcsoport más és más törvényekről fogja kijelenteni, hogy érvénytelen és egy jogi kacsba sülyedünk. (Úgy van !) Mit tanácsolt Klebelberg a királynak. Amikor a múlt év decemberében a Bethlen-kabinetbe beléptem és a belügyminiszteri széket elfoglaltam, a gyakori parlamenti lármás jelenetek alkalmával a zsivajból egyszer egy hangot hallottam ki, egy közbekiáltást: »Titkos tanácsos«. Való igaz, hogy 11 nemzedék Klebesberg szolgált a Habsburg-ház alatt mint katona, vagy mint hivatalnok és én is titkos tanácsos vagyok. A nemzetgyűlés elején, amikor még nagyon szórványosak voltak a legitimizmus hívei, küzdöttem az eckartsaui levél becikkelyezése ellen, általában az ellen, hogy már az 1921 évi I. t.-c.-ben is kimondassék a trónfosztás. És általában én helyt is merek állni azokért a titkos tanácsokért is, amelyeket bátor voltam éppen a soproni eredű Jób Rezső udvari tanácsos és egy nemzetközi összeköttetésekkel bíró szerzetesrend magyarországi tartományi főnöke útján Őfelségének adni. Azt üzentem, hogy az idő a restaurációs politika mellett dolgozik és éppen azért a mai külpolitikai helyzet mellett Őfelsége pucsot a világért sem kisértsen meg. Éppen Sopronban voltam a második pucs alkalmával és több e teremben ülő jó ismerősömnek nyomban megmondtam, mikor itt még sokan örömmámorban úsztak, hogy minden veszve van. Szavam nem nyert meghallgatást és a katasztrófa bekövetkezett. Akkori szerény hatáskörömben a tőlem telhetőt megtettem, lelkiismeretem nyugodt. Álljanak elő a többi titkos tanácsosok is . . Én tanukra is hivatkozva őszintén elmondhattam azt a tanácsot, amelyet titokban adtam és nagyon óhajtanám, hogy azok is nyílt sisakkal váltják be titokban adott tanácsukat, akik IV. Károly Őfelségét a két puccsba és ezzel a katasztrófába belesodorták Őfelsége a svájci köztársaság elnökéhez intézett levelében megírta, hogy magyarországi híveinek hívására kötelességének tartotta, hogy az országba visszajöjjön. De mindezideig még senki sem állott elő, azzal az önvallomással, hogy én voltam az, aki a királynak a visszatérést tanácsoltam. Úgy látszik nincsenek abban a helyzetben, hogy titokban adott tanácsukért nyíltan helyt álljanak. (Helyeslés !) A felekezeti kérdésről. Egy másik kérdés, amely szintén alkalmas arra, hogy valósággal megmérgezze választási mozgalmainkat, a felekezeti kérdés. Én ebben a tekintetben igen könnyű és kellemes helyzetben vagyok. Ugyanerről a helyről, ahonnan ma Önökhöz beszélek, 1919 decemberében mondtam, hogy nem vagyok kapható egy általánosító és agreszszív antiszemitizmusra, amely belsőleg jogosulatlan és amelyet Európával szemben nem is lehetne képviselni. Ezt mondtam akkor szó szerint, amikor még sokan, akik ma a jogrend lovagjai, egészen más húrokat pengettek. Ma sajnos azok, akik e hon fiainak egymás ellen uszításában specialisták, nem állanak meg a zsidókérdésnél, hanem azon vannak, hogy a katholikusok és protestánsok között is konkolyt hintsenek. Széltében hallani a suttogó vádat, hogy a jelenlegi rezsim voltaképpen kálvinista és hogy a katolicizmus háttérbe szorul. Mindenekelőtt megállapítom, hogy a jelenlegi kabinet három protestáns tagjával szemben hét katolikus miniszter áll, hogy az egymást követő három kultuszminiszter kifejezetten katholikus érzelmű és politikai múltú férfiú volt. És én felszólítok mindenkit, álljon elő komoly sérelemmel, amely az utóbbi időkben a magyar katolikus egyházat, a magyar katolikus érdekeket érte volna. És különösen azokat, akiknek a keresztény politika szent, kérve kérem, hogy a katolikus és protestáns ellentéteket ne szítsák, mert ha valami, hát ez az, ami szükségképpen a keresztény irányzat teljes elgyengüléséhez fog vezetni. (Helyeslés.) A város és falu egymásra utaltsága. Valahányszor jelét látom annak, hogy feszegetik a városi és falusi érdek ellentétét, szinte megdöbbenés fog el. Hiszen a háború kitörése óta a városi népesség folyton fokozódó megélhetési válságban vergődik. Ez a városi népesség,, amely számbelileg is kisebbségben van, egészségében megtört, anyagilag tönkrement, lelkében csügged, tényleg könnyen leteríthető lenne a politikai harcban. A harc igazi vesztese azonban nem is annyira ez az agyonzaklatott városi népesség lenne, mint inkább maga a magyar nemzet, amelynek intelligenciája túlnyomólag a városokban tömörül. Intelligenciánk összeomlását pedig a nemzet nem bírná ki és itt van a nagy nemzeti és politikai jelentősége az egységes párt létrejöttének, amely egyfelől a kisgazda és földmíves, másfelől a városi polgári elemet van hivatva a maga táborába egyesíteni. Azzal persze számolnunk kell, hogy csonka Magyarország túlnyomó részében mezőgazdasági ország és hogy a jövőben az agrárgondolat domináló lesz a politikai programmokban. De az egységes párt garanciáját nyújtja annak, hogy a városi népesség érdeke is megfelelő és igazságos ápolásban fog részesülni. Mint belügyminiszternek egyenes köteleségem lesz, különösen a városi politika kérdéseit felkarolni és módját találni annak, hogy városaink hiteligényei kielégíttessenek, egyelőre sajnos nem annyira újabb beruházások véglegesítésére, mint inkább a háború és a forradalmak alatt teljesen lehasználódott közműveknek karban helyezésére. Alkotó munkában keressük helyzetünk javítását. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Beszédemnek ezt a részét azzal a hármas kívánsággal zárom le, ne feszegessük a királykérdést, ne feszegessük a felekezeti kérdést, ne feszegessük a falu és város ellentétét, általában ne az ellentétek kiélezésében keressük helyzetünk javítását, hanem az alkotó munkában (úgy van, hosszantartó helyeslés) azokban a reformokban, amelyekre hazánknak gyökeresen megváltozott jogi és gazdasági helyzetében égetően szüksége van. Hogyan készült a választójogi reform ? Engem a belügyminiszteri székbe nem mint politikust, hanem mint szakembert hívtak, azért, hogy megoldjam a választójogi és közigazgatási reformot. Tartozom azzal Önöknek, hogy a választójogi reformban elfoglalt álláspontomat körvonalazzam. Alkotmányunknak 1867.-i helyreállítása óta belügyminiszter nehezebb helyzetben alig volt mint én december első napjaiban, amidőn állásomat elfoglaltam. Egy sor választói törvény, egy szó névjegyzék sem volt. Mindent legelőből kellett kezdeni. Január hó első napjaiban már készen volt két alternatív törvényjavaslat, amelyek alapjául szolgáltak a kormánypártokkal folytató előzetes megbeszéléseknek. Tárgyaltam a javaslatot, előbb a kormány és az ellenzéki pártokkal, azután a választójogi bizottsággal, végül a nemzetgyűlés plénumában abból a célból, hogy a javaslat törvényerőre emelkedését biztosítsam. Eredeti javaslatommal szemben messzemenő engedményeket tettem, mind hiábavaló volt. Az ellenzék egy része el volt szánva arra, hogy az új választójogi törvény létrejöttét taktikai célokból mindenáron meghiúsítsa (úgy van, úgy van). Taktikai okokból kényszerhelyzetbe akarta hozni a kormányt, hogy az kénytelen legyen a választójogi reformot rendeleti uton megvalósítani és hogy ennek folytán azt a választási mozgalmakban a törlvényszegés és alkotmánytörés vádjával illethesse. (Úgy van.) Az ellenzéknek az a töredéke azonban még taktikai téren is felszámította magát, mert jogászaink szine java a leghatározottabban foglalt állást azon álláspont mellett, hogy a választójogi reform rendeleti úton való megvalósítására s az 1920. évi I. t.-c. megfelelő alapul szolgál. És miért nem sikerült az ellenzéknek a választójogi rendeletek ellen felkorbácsolnia a közharagot, aminek elérésére pedig mindent elkövetett? Azért, mert a magyar nemzet széles rétegeiben élt a meggyőződés, hogy a Friedrich-féle szükségrendeletek tarthatatlanok (úgy van). Az 1920. évi nemzetgyűlési választások olyan erkölcsi és politikai légkörben folytak le, amely soha többé visszatérni nem fog. A Károlyi-féle forradalom és a proletárdiktatúra után voltunk és mindez valóságos szemléltető oktatás volt a magyar nemzetnek, hogy szélsőségek, politikai irányzatok követése milyen siralmas eredményekhez vezetett. (Úgy van.) Mindenki valósággal sóvárgott a konszolidáció után. A volt nemzetgyűlés kritikája. Ilyen rendkívül kedvező politikai atmoszférában folytak le az 1920. évi választások és mégis lett az eredmény, hogy a parlament színvonala aláhanyatlott. Az inttelligencia elvesztette vezető szerepét. (Úgy van!) Voltak, akik szinte örömmel mondták, hogy a magyar értelmiség súlyos bajneivel bőségesen rászolgált erre, hogy vétkezett erkölcsileg, vétkezett politikailag. Méltán megérdemelte pozíciójának összeomlását. Én itt nem akarok ennek a vád jogosságának bírálatába bocsátkozni, de kérdem, ha az intelligencia elvesztette vezető szerepét, hát kire szállt a magyar nemzet irányítása? A tömegekre? Amelyeket a szenvedély vagy legjobb esetben a törmegösztön vezet? Ennek nem igen láttuk jelét. (Úgy van!) Be kell hát vallanunk, hogy vezető nélkül hánykódott volna a ■ hajó, ha Magyarország kormányzójának ■ (éljenzés) erős keze az irányt nem tartotta volna. (Úgy van, helyeslés.) Az első nemzetgyűlés bőségesen alkotott bár törvényeket, nem volt képes a magyar nemzet politikai gondolkodásának vezetőjévé válni. (Úgy van!) A nemzet széles rétegei növekvő bizalmatlansággal nézték a nemzetgyűlésen folyt személyeskedéseket, viharokat, szenvedélyeskedéseket, interpellációkat és a több órás parlamenti beszédeket, meggyőződéssé érlelődött, hogy ez így tovább nem mehet, a nemzetgyűlés feloszlásakor mindenki fellélegzett és egy újabb, jobb parlament eljövetele után sóvárgott. (Úgy van!) Az új választójog előnyei. Ezért fogadta örömmel a magyar nemzet köztudata választójogi reformomat, bármennyire is nyilatkoztak a sajtóban egyes régi politikusok ellenem. Az új választójog lényegesen tágabb, mint a francia, olasz és spanyol választójog, mert szavazati joghoz juttatja a nagykorú népesség 60 százalékát. Amikor javaslatomat beterjesztettem, Várzsonyi Vilmos azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy a javaslat nevetséges és SOPRON VÁRMEGYE 1922. május. ]