Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1942 / 7. szám - ÉLET ÉS IRODALOM
576 ÉLET ÉS IRODALOM. Ma, ha valaki egy írásmű hiányait tudakolja, osztálysérelemmel találkozhat. Aki például kifogásolja, hogy Sinka István, közepes költemények és kisebb novellák írója, mert írta meg Fekete bojtár vallomásai címen életének érdektelen, semmire sem jellemző történetét, az könnyen abba a gyanúba esik, hogy személyeskedik és elfogult. Pedig erről az önéletrajzról elfogulatlanul sem lehet jobbat mondani, mint elfogultan. Mit tudunk meg belőle? — kérdezzük elöljáróban ezt. Semmit. Az író személye kevéssé érdekes, tehát az olvasó nem akar valamiről, ami érdektelen, megtudni valamit, ami szintén érdektelen. Keressük az életművet, amely feljogosítja az írót, hogy megírja az életét, olvassuk hát el azokat a verseket, novellákat. Jelentéktelen versek, szokványos tartalom.* — Erdélyi József például mennyivel jobban, szebben, igazabban írta meg ugyanezeket a témákat, — és a novellák, azok sem különbek, színes-színtelen újságtárcák, egyéniség híjján való beállításban és nyelven. Érdekes hát szerzőnk? A mű és az író személye nem helyesel az önéletíró vágynak. Olvassuk hát, — mert szeretnők, ha meggyőzne szerzőnk, — az önéletrajzot. Lapok, lapok, betűk, betűk. Közepes egyéniség, akivel közepes érdekességű dolgok történnek, s aki élményeiből közepes értékű reflexiókat tud előkeríteni. Ennyi hát az ember és élete. Kíváncsiskodjunk tovább. Ha önmagáról nem is, mond-e érdekeset, újat, jellemzőt osztályáról? Megismertet-e új égbekiáltó igaztalanságokkal, a nyomornak és kiszolgáltatottságnak új változataival? Üssük fel Illyés Gyula Puszták népe című könyvét, abban mindent megtalálunk, és mennyivel jobban, művészibben, mint szerzőnk művében, amiről a „fekete bojtár“ vall. Elfogulatlanul vizsgálódtunk, s vállaljuk az ellenpróbát. Nem hinnénk, hogy a Fekete bojtár vallomásai másnak, hívőbb füleknek, többet és szebbet vallana. Ha már ily kevés jót mondhattunk Sinka István könyvéről, mondhatunk-e jobbat. A harmadik fiúról, melyben Erdélyi József, a nagyszerű költő, meséli el életének jókora darabját? Mindenekelőtt mondjuk el mindazt Erdélyi Józsefről, ami a szívünkön fekszik. A magyar népdal lélegzetvétele adja a levegőt Erdélyi József költészetének; — mindazt, amit az iskolakönyvek a magyar népdal jellemzőjének mondanak, elmondhatjuk az ő verseiről is. A természet képeinek, egy-egy zsánerszerű jelenetnek verskezdésként való megütése és ebből a hangulatból, de nem a kezdőképet bontogatva tovább, az örök lírai anyag csattanósan kihangzó kifejezése, — ez a sajátosan népdal-szerkesztés Erdélyi József legtöbb rövid versének szerkezete. A kis verseknek példájára alakulnak nagyobb leíró költeményei is, melyekben egy-egy táj, egy-egy évszak hangulatait ontja bámulatos bőséggel, találékonysággal, festőiséggel. Ezekből a tájfestő és a tájból hirtelen a költő belső ügyére mutató leíró versekből alakult ki Erdélyi József verseinek harmadik csoportja, melyet ő maga nevezett el, nagyon találóan, „rapszódiáknak". A rapszódiák gazdag élmény-anyaga, felejthetetlen hangulatképei, tartalmi mélysége és telítettsége ma a legmagasabb költői eredménye Erdélyi Józsefnek. S ugyanakkor több is ennél: egész nemzedékének legtöbbet mondó, a hajdani ígéretekből legtöbbet beváltó teljesítménye. Az egyetemes magyarság belső feszültsége, a magyar tájnak ritkán volt fénye, az emberi szolidaritásnak és a költő hivatástudatainak tartalmi bősége ötvöződik bennük, egymáshoz színleg jóformán alig kapcsolódó képekben, költészetünknek a legnagyobb példák mellé állítható remekeivé. — A költőről mondtuk ezeket, tán legjelentékenyebb mai lírikusunkról, nem túloznánk, ha azt mondanák: legjelentékenyebbről. A harmadik fiúban is tiszteljük ezt a költőt, de az egész mozaikokból összeillesztett, közepes érdekű önéletírásból hiányoljuk a költő előadását, az élmények feszültségét, megy * A magunk részéről azokkal tartunk, akik Sínka István műveiben felismerik az eredeti alkotó tehetség jegyeit. (Szerk.)