Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1943 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Féja Géza: Krúdy Gyula
110 FÉJA GÉZA: KRÚDY GYULA tudunk rezdülni a nyugati kultúra különféle hatásaira. Néha ugyan különös hangokat hallottak, kevülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak rájuk sóhajtásaihoz; egy-egy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra kellene figyelniük. — Kölcseyben szemlélhető tisztán ez a vívódó folyamat, — de aztán megrettentek tőlük, túlságosan „idegennek" találták őket, ha a nyugati kultúra hangjaihoz hasonlították, barbárnak vélték, nem tudták, mit kezdjenek velük. „Nyugat kapujában", melyről különben oktalanul letagadtuk, hogy egyúttal Ázsia utolsó sánca is, ilyen pusztító alacsonysági érzéssel viaskodtunk. Így voltunk nemcsak ezekkel a hangokkal, hanem általában a magyar élettel, azt is barbárnak véltük, ámbár szerettük, de egy kicsit, néha nem is kicsit, szégyenlettük. Krúdy a tanúság, hogy gyermekkorában, tehát évtizedekkel a jobbágyfelszabadítás után, midőn a régi kúriák és udvarházak többnyire már gazdát cseréltek s a hajdani nemesség a kataszterben tömörült, vagy másnemű hivatalban gyökeredzett, még mindig mennyi észre nem vett, irodalomba nem mentett emléke élt a nemesi kultúrának. Úgy véljük néha, hogy egy viruló társadalom termő bőségéből merít a fiatal Krúdy, holott a régi bőséges életkedvnek csak foszlányait dolgozta fel. Más tekintetben is elválik a fiatal Krúdy útja Mikszáthtól. Mikszáth látókörét lezárta a humor kerek és kerekítő mosolya, ám az ifjú Krúdyban feszegető nyugtalanság érezhető. Nem időzik olyan tempósan és kényelmesen a témáinál, mint Mikszáth, nyugtalanul szökell, mohón vándorol, sokat markol. Korán jelentkezik írásaiban érett korának legjellegzetesebb vonása: az élet és álom összefonódása; furcsa merengés, melyet a gondolat és a megérzés, a sejtés és a látás, tehát az ember legnemesebb képességei közösen szövögetnek. Figurái olykor már félig-meddig fantomokká válnak, egyelőre nem tud mit kezdeni velük, de már sejti, hogy a magyar legalábbis annyira a fantomoknak él, mint a valóságnak, — ezek a fantomok azonban merőben másnemű lények, mint amelyekkel hasonló néven a nyugati irodalmakban találkozunk. A századforduló idején a városi-polgári irodalom és publicisztika divatba hozta a magyar táj és szellem lesajnálását. Szüksége volt erre, hogy a maga gyorssütetű lényegét igazolja és kapitalisztikus természetű üzleteit sikeresen gyümölcsöztethesse. A fiatal Krúdyban a lesajnált, lenézett vidéki élet egyszerre kivirul, minden színe és íze szellemmé tisztul, megindul, létét érezteti, mondanivalóját suttogja. Az „urbánus" elmélkedők arról panaszkodtak a századforduló idején, hogy a magyar élet szegény, nem ad elegendő élményt és ingert nagyszabású művek, modern regény-eposzok teremtésére. Krúdy eleven cáfolat volt már elindulásában is, de nem akadt magyar kritikus, aki észrevegye. Később is a magyar kritika mostoha gyermeke maradt Krúdy Gyula. Legtöbb művéről komolyabb kritika nem látott napvilágot, utolsó műveit észre sem vették, ▼agy pedig közhelyeket férceltek róluk. Mindmáig egyetlen megértő és megértő tanulmányt sem kapott, a haladók éppenúgy megfeledkeztek róla, mint a konzervatívok, holott a magyar élet gazdagságának egyik legnagyobb irodalmi bizonyítéka. A fiatal Krúdy már látta, hogy a magyar élet — „létezésünk" — groteszk, „aszimetrikus", melyet hiába igyekeznek nyugatos „szimetriába" törni Kazinczy Ferenc óta annyian. Azt is érezte, hogy ez az aszimetrikus, gyakran groteszkbe hajló alkat a szimetriánál átfogóbb, teljesebb kozmikus egyensúlyt fejez ki, tehát magasabbrendű és ősibb művészi egyensúly is létezik az antikból kölcsönzött szimetrikus harmóniánál. Krúdy nem pácolta humorba groteszk figuráit és az „aszimetrikus" magyar egyéniséget, volt bátorsága a maga valóságában kifejezni és mindvégig hű maradt hozzá.