Sporthirlap, 1936. január (27. évfolyam, 1-9. szám)

1936-01-01 / 1. szám

4 3—3 pontozóbíró, 1—1 csapata vezető és 1 zongorista kiküldetését (a kölgyakorlatoknál van rá szük­ség). 1. Tudja a MOTESz, hogy az OTT-ban csak az elnök úr van a mi pártunkon. Az olimpiai ügyek előadója egyenesen torna­­gyűlölő (?). De ez bennün­ket nem érdekel. Bármi törté­nik, a fenti létszámmal leszünk kint az olimpián. Ha kell, saját költségünkön. Hogy mit ígér a tornaszövetség? Becsületes szerep­lést! (Los Angeles előtt az ajtónál hallgattuk, hogy bírálnak minket azoknak a sportágaknak a képvi­selői, amelyekben egy pontot sem szereztek az olimpián.) (A tornászok igényeit sokkal indokoltabbnak tartjuk, mint a nyilatkozat harcias hangját. Az olimpiai kiküldetéseknél ugyanis nem lehet szó a sportágak közti rangsor megállapításáról, hanem csak az esélyek elbírálásáról és értékeléséről. A tornászoknak pedig — főleg a férfiaknak — komoly olimpiai esélyeik van­nak.)• Íme az igények: körülbelül 250 versenyző a hozzávaló kísérőkkel. Az igények egy része feltűnő sze­rény, másik része némileg túlzott. Mindenesetre komoly képviseletre van kilátásunk. Reméljük, komoly sikerekkel! Így, tettem a mi­ mmnd spodem&ee! Póling-Szuró Mátyás kisegyleti futballista kalandjai szárazon és vizen - 4. kaland: Életveszélyes kirándulás abba a sportba, ahol három hét után világbajnoknak érzi magát az ember és három év kell hozzá, hogy rájöjjön, miszerint­­ nem tud semmit Folytatom Póling-Szűrő Má­tyás katandjainak közlését. A minden sportokat végigpróbáló kisfutballista lelki grafikonja határozottan felfelé ível: a súly­emelés és az úszás után minden sportok legfinormbbikával, leg­­cselesebbikénél, a vívásnál kötött ki. g. m. A negyvenöt kilót játszva nyo­mom már, a tizenöt métert játszva úszom,, de még sejtelmem sincs róla, hogy mit csinálnék, ha egy geres, vagy egy herceg becsületen­­sértene, egy márkiról nem is be­szélve. Meg kell tanulnom vívni. Mily szép lesz, ha majd a bíró molesztál és én csak azt fogom mondani ele­gáns hűvösséggel: „Kardom elé állítom” s nem azt hogy... na de hagyjuk, most téli szünet van. Santellihez megyek, asszongyák, ott nagyon elegáncs a millió. Az elsőcsarnokban ott talá­lok egy csomó vívóurat: Kabos Bandi úr, Mészáros Ervin úr, Raj­­csányi úr, Garay úr, Erdélyi Jenő úr s így tovább. — Vívni szeretnék! — mondom Szabó mester úrnak. Csudálkozva néznek rám, de akkor bemutatkozom, pert egy­szerre rendben van. — Ahá — lelkendezik Kabos Bandi úr. — Maga a Póling... Hozta Isten, hogy eljött közénk... S mind így lelkendeznek. Igen­csak népszerű gyerek lettem, úgy látszik. Szabó mester azonban drózaibb húrokat penget: — Van nadrágja, kesztyűje, mi­más ! — kérdi. — Van hát — mondok. — Vol­tam olyan absztinencs, direkt a csikósat vettem fel, hogy az urak közé jöttem. Kesztyűn is van, edit flór, a Rózsitól kaptam kará­­csonra... — Ide még asse jó, — mondja a mester kacarászva. — Fehér Jcök. Teljes szerelés, mert azt se­­hol se adnak: Kard, kesztyű, vívó­­cipő, vívóruha és Max. Az egész cakkumpakk cirka hatvan,­hetven ruppó. S mingyárt mond is egy boltot, ahol beszerezhetem. — Na, — mondok — mester úr, ha nem, vagyok turbulense, inkább egy oly boltot kommendálna, ahol beszerezhetném rája a pénzt. No­s ha így áll a dolog, akkor én Isten­nek ajánlom az urakat, megyek... — Hogy képzeli, Póling úr, — rittyent rám Tabajdy I. oszt. baj­nok úr, aki a középütt elválasztott hajával, meg a szemüvegével olyan, mint a Harold Lloyd úr a moziban — egy ilyen kitűnő íróembert csak nem engedünk el... Szeren­csémnek fogom tartani, ha fel­ajánlhatom ma estére a szerelése­met..­. — Kezicsókolom — mondom — adjon Isten ezerannyit. — Bár nem tudom, mit csinálna a tisztelt úr ezer karddal, meg Maxszal. Erdélyi úr segít öltözködni. Ez igen derék vívógyerek. — Kilenc hónapra ki van tiltva, — mondják — azt mondta, hogy fehér botot a zsűrinek, vagy effé­lét... Elkészülök az öltözködéssel, belesunyítok a tükörbe. Sose hit­tem volna! Mint egy igazi vívó úr... Tisztelgek a karddal a kép­másomnak, ahogy a moziba láttam. Kabos úr röhög, tisztesség ne essék szólván, aszongya, igen szé­pen csinálom... Fenn a teremben óriás francia ablakok vannak, a gőzfűtésben fi­nom könnyű kardok. Egyet a ke­zembe veszek.­­ — Max a balkézbe, kard a jobba! — mutatja Kabos Bandi úr. — így. S veszi a Maxot a jobba, a kar­dot a balba. Nem rossz végről, csak mert ő balkezes. A vívástanítás azon kezdődik, hogy megtanítják az embert „járni.. A vívás főhecce az, hogy az ember úgy mozog, mintha ülne, éppen­­csak nincs szék alatta. S hogy mozgás közben meglegyen az egyensúly. — Karddal szeretnék, — mon­dok. — Jó, — mondja Kabos úr. — Vágjon egy fejet. Én hagyom. Úgy odadurrantok neki, hogy majd kilesz a kard. — No. — mondja — nem vágó­híd ez! Ha nagy mozdulatokért csi­nál, az ellenfél rögtön látja, mit akar s maga se tud rögtön vissza­menni védésbe. Finoman „rajzol­va” kell... Most szúrjon! De jaj, ne akarjon ledöfni, nem bántottam én magát... Itt is elég, ha könnye­dén ül a penge hegye... Ezek a fenenagy mozdulatok minden kez­dő átka... Elfecsérelik az erejüket, kifáradnak... Cikázni, cicázni kell, minél kevesebb enerzsiát pazarlni... Vitéz úr s Erdélyi úr gyorsan mutat egy asszót. Végignyargalnak a termen. Erdé­lyi úr odaszorítja Vitéz urat a francia ablakhoz, azt hiszem, min­gyárt kiesnek mind a ketten a térre. S közben üvöltenek, mintha gyilkolnák egymást: ■— Áléholédiláholéáléholéáléeiláho­­léeilááléáléáléeláÁlé !... S egyszerre Erdélyi úr kárör­vendve felkiált: — Tusé! No, mondom, a másik nem fog­ja elhinni. De simán elhiszi, annál is inkább, mert kiderült, hogy itt az mondja be, akit ért a tus! Fene zsentimén sport ez, eszembe jut a Kohn, aki idegen urakkal ül oda zsugázni s egyszerre bemondja egyik úr, hogy negyvene van. „Mutatni”, rivall Kohn bőszen. „Kérem, mi zsiniimének vagyunk, az nálunk nem szokás..." indig­­nálódnak. „Ezaj”, mondja Kohn. „Kérem.” S reggel ezer ruppót visz haza az asszonynak. „Mi az!” lelkendezik az asszony. „Na hallod, fiam, ha nem kellett mutatni..." Hát ilyen egy zsentlemén sport ez. Itt jövőm lenne... Egyebekben azonban rémkönnyei. Üvöltenek, szaladgálnak, csapkod­nak, csapkodnak szaladgálnak, üvöltenek, ez az egész. Már tudom is. A bubekomra tolom a Maxot, kicsit nehéz. — Na gyerünk, uraim, — mon­dok — ha nem vagyok turbólencs. Gyöhet akár a legerősebb is. Ki áll ki velem? S suhogtatom a baleset, azaz pardon, itt kardnak nevezik, úgy érzem magam, mint a Három Testőr, mint a Szkaramos, mint a hős márki a „Meghasadt Szívek” című filmben. Kabos úr kiáll ellenem, tiszteleg. — Áléholéejlá! — vonítom s nyargalok felé. Gyerekjáték! De a teremfáját, nem férek hozzá, mert folyton elemtart­ja a kardot. Azt hittem, ő könnyebb. Folyik rólam a lé, meleg a Max, de Kabos urat nem bírom eltrafálni. Ki hitte volna, hogy egy ilyen vékony kardtól ne tudjon az ember egy ilyen nagy darab gyereket, mint ez a Bandi úr, megpöccinteni? — Az a baj, — oktat Bandi úr — hogy mindig odanéz, ahová vág. Félórával előre tudni, mit akar. Cselezzen! Imitrafáljon egy egyenes vágást a kézre, én beállok azzal védeni , maga vágjon mást! Aha! Fineszesen elfordítom a fejem, hátranézek, az ajtó felé s közben olyat suvasztok Bandi úr fejére, hogy csak úgy durran. Mind röhögnek. — Nem gitt, — mongyák — amíg ezt ütötte, háromszor szét lett volna vágval. Isz nem is ko­mált oda... Csóválom a sérómat. „Fejvágás, hasvágás, oldalvágás, külső arc, belső arc!” — dirigál Erdélyi úr, de én egyszerűbben csinálom. Mindig a Bandi úr kardjára dur­rantok. Fene hitte volna, olyan rém egyszerűnek látszott... — Patinato: egy lépés előre, ki­törés! — dirigál Erdélyi úr. — Palesztra: ugrás s aztán kitörés. Fless: lerohanás, olyan dirr-durr­­dolog... Nekem beszélhet. Én mindig kardot vágok, még véletlenül se Bandit. Megbabonáztak ezek, vagy mifene. Pedig milyen egyszerű az egész, csak oda kell suvasztani... — Igen, — vigasztal Erdélyi úr. — De aztán megtanulja. Ez az a sport, amelyben három hónap után világbajnoknak érzi magát az ember, s három év kell hozzá, hogy rájöjjön, miszerint nem tud, semmit... Hát aki azt mondta, hogy a vívásban elsők vagyunk a világon, az nem látott engem, annyi szent... Körülöttem csattognak a kardok, a Majesztro, Santelli úr kiabál: — Kerem vívni nem mint krumplizsak! Jaj! Vívni, lasunak lenni, mint vicinalisvasut! Bocsá­nat, lenni szuperkreten!__ S ezt olyan cikázó héroszokra mondja. Ilyen kicsire húzom ösz­­sze magam. Mit mondana ez én­rám? — Ne essék kétségbe, — vigasz­tal Erdélyi úr. — Azér az olim­pián Kabos, Gerevich, vagy Raj­­csányi mégis megnyeri az egyénit, a csapatot is nyerjük... De én nem leszek benne, azt már látom. — S ha párbajoznék? — mon­dok szerényen. — A párbaj, az más! Nem elég a technika. Elszántság, koncentrá­ció és snájdigság kell! Egy nem­­vívó is megvághat párbajban egy vívni tudót... Meg vagyok vigasztalva. ?Mtug. Sx. HUUtfás Ezren és ezren amúgy sem fér­nénk el a BLASz tanfolyamán és ön, például Kovács úr nem ér rá csütörtökön este és ön, például Fekete úr nyolcig dolgozik minden­nap és neked, Pista, tanulnod kell és önnek doktor úr nincs villamos­pénze ... Mindnyájan otthon maradhatnak, mert én eljárok szorgalmasan. Még hálásak sem kell, hogy legyenek, mert én amúgy is járnék, mert nekem régi titkolt szándékom ez a dolog. Csak most összekötöm a hasznost a kellemessel. Számomra kellemes lesz jó bárónak lenni, az önök számára pedig — remélem — hasznos. I­­­melyben végre csakugyan megmagyarázok valamit. Tudniillik ezt a címet, hogy „Út a Rákospatak felé”, ezt akarom megmagyarázni. Látom magam előtt Aschner Pál igazgató úr összeráncolt hom­lokát, amint — szerintem igen he­lyesen — ellenzi az irányhumort. De ez most nem akar humor len­ni. Még kevésbé szatíra, legkevésbé malicia. Keresnem kellett egy jó címet ehhez a cikksorozathoz. Egy olyan szót kellett keresnem, amelyben benn van minden, ami a bírásko­dással kapcsolatos, amiben bent van egy futballbíró minden mártí­­rumsága, éppen az, amire fel aka­rom hívni a művelt világ figyel­mét. „Út a futballbír­óság felé"? Ilyen bíróság nincs. „Út a bírói síp felé"? Unalmas, szürke cím. „Bírótanfolyam"? Brrr... „Hogyan leszek futballbíró"? És ha nem leszek? Hátha rossz a tüdőm, vagy nem megyek át a vizsgán ? „A bíráskodás szabályai"! Ma­gam sem olvasnám el, így maradtam a Rákospataknál, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább az első cikket mindenki elolvassa. Bizton hiszem, hogy elnyerem bírókollégáim bocsánatát. Hogy a közönségnek miért kell okulni, azt már fentebb elmond­tam. A közönség otthon a kályha mellől hallgatja a bírótanfolyamot, nem kell esőben, hóban bejárnia a Vadász­ utcába, akkor tanul, ami­kor akar. Bizton hiszem, hogy elnyerem meccslátogató kollégáim bocsána­­tát. Ha pedig ezt a két kényes kér­dést elintéztem, akkor az első nehézségeken már túl is vagyok. Ha pedig túl vagyok, akkor ki kell jelentenem, hogy korántsem várom azt, miszerint szerény cik­keim után egyszeriben csend lesz a futballpályán. Nem is lenne jó az. De az viszont legbelsőbb meg­győződésem, hogy az én bírói kar­rieremnek hasznát fogja látni a közönség és hasznát fogják látni a bírák, ha én magam talán nem fogom látni is a hasznot. Minden jószándékú igyekezetnek haszna kell, hogy legyen s ha majd csak egy kővel is kevesebb repül be a Periféria-úti pályán, már nem jártam hiába a Vadász-utcába. Pláne, ha az a kő éppen az én fejemhez repült volna. * (Szombaton folytatom.) SPORTHIRLAP SZERDA, 1936 JANUÁR 1. A A közönség okulására írja: TABI LÁSZLÓ I., melyben máris mindent meg­magyarázok. Bocsánatot kérek a bíróktól, hogy a Rákospatakot emlegetem, bocsánatot kérek a közönségtől, hogy feltételezem: okulásra szorul. Izgalomtól remegve jelenthetem: futballbíró leszek. Előttem fekszik a BLASz-bírák zöld levelezőlapja. Január másodikára felvételi ülésre invitál ez a levlap, mely zöld színé­vel azt a reménységet kelti bennem, hogy jó bíró leszek. Ez különben nem is kétséges. A kétséges csak az, hogy elérem-e a célom. Mert a célom nem csak az, hogy jó bíró legyek. Nem is az a célom, hogy a leve­gőn mozogjak. Rám sokkal magasz­­tosabb, csaknem apostoli hivatás vár Az a célom, hogy közelebb hozom egymáshoz a kérlelhetetlen ellen­feleket, a birát és a nagyérdemű publikumot. Kapcsot akarok létesí­teni közöttük a nyomtatott betű hatalmával, be akarom bizonyítani nekik, hogy egymásért vannak és örökös veszekedésük éppoly hiú harc, mint a házastársak civódása. Vagy még hiábavalóbb. Aschner Pál azt mondta nekem múltkor: nagy baj az, hogy a közönség nem jártas teljesen a szabályokban. Igaza volt. A közönség nem szabálytudós és szidja a bírót, mert az tudja a szabályt, tehát máskép tesz, mint a közönség tenne. De a közönség sem hibás, mert vájjon honnan tudhatná ő a szabályokat? Hiszen nem tanulta, csak tapasztalta s minden második meccsen akad valami olyasmi, amit még nem látott. A közönséget tehát meginvitá­lom, tartson velem. Olvassa az ELLENZÉKEI­■mert a legmegbízhatóbb és legfrissebb anyagot a legki­válóbb újságírók feldolgo­zásában hozza. Hirdessen a­z ELLENZÉKBEN-mert ezt a lapot minden komoly vevő és eladó min­dennap elolvassa. Szerkesztőség és kiadóhivatal: CLU­J—KOLOZSVÁR, Universitatis Str.­­Egyetem­ u.­ 8. sz.

Next