Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1862-01-14 / 10. szám
10. szám. — 1862. Kedd, január 14. Msodik évi folyam. Szerkesztő hivatal: Ba:á tok tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, barátok tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben , minden posta hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr . ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr . ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. O cs. k. Apostoli Felsége f. évi jan. 2-ról kelt legfelsőbb határozatával gróf Kánoky Dénest, Háromszék ideiglenes főkirálybiráját, saját kérelmére, szolgálatától fölmenteni méltóztatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége m. évi dec. hó 24-ről Szeltenreich János vezetéknevének „Ritkay“-ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége múlt évi dec. 21-ről Lindenberger István gyulai lakos vezetéknevének „Hárshegyi“re változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége múlt évi dec. 24-ről Hammer Lajos gyulai lakos vezetéknevének „Hámori“ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. Ő császári és apostoli királyi Felsége múlt évi karácsony hó 27-ről legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy Grünbaum Adolf pesti lakos és gyorsiró vezetéknevét „Fenyvessy“-re megváltoztathassa. Ő császári királyi apostoli Felsége múlt évi december 30-ról legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy Paracz Iván szegedi lakos s hites ügyvéd vezetéknevét „Csermelényi“-re megváltoztathassa. A magyar királyi helytartó-tanács az esztergomi alreál-tanodánál megürült igazgató-tanári állomásra Zajitsek János áldozárt, képezdei tanárt és az ottani alreál-tanoda hitoktatóját nevezte ki. A m. k. helytartótanács a zentai főelemi tanoda 4-ik osztályú tanítójává Győrffi Ivánt, eddigi erzsébetvárosi főelemi tanítót , és ugyanezen tanodánál megürült rajz-tanítói állomásra Bestér Pétert, eddigi szegedi rajz-tanodai segédet nevezte ki. Hirdetmény: Folyó évi febr. 1-je napján Nagy-Igmánd helységében egy cs. k. postakiadói hivatal fog életbe lépni, mely mindennemű postaküldemények felvételével és továbbszállításával, illetőleg kézbesítésével foglalkozand, és a nagy igmándi vasút állomással naponkint kétszeri követposták által összeköttetésben leend és pedig a következő rendben: Elindulás Nagy-Igmándról: Naponkint délelőtti 11’A, délután 13 órakor. Megérkezés a pályaudvarban: Naponkint déli 12, délután 2 órakor. Elindulás a pályaudvarból: Naponkint délután 12'/. és 27. órakor. Megérkezés Nagy-Igmándon: Naponkéntdélután 12'A és 27 órakor. Ezen postakiadó hivatal kézbesítési körét következő helységek és puszták képezik: u. m. Bana, Puszta- Bábolna, Kis Igmánd, Mocsa, Nagy-Igmánd, Csém, Tömörd, Csanak puszták, Szák, Szent Mihály, Szend, Tárkány helységek, Ölbö s Vasdinye puszták. Pesten jan. 8-án 1862. A cs. kir. postaigazgatóság. ___ NEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, jan. 12-én. L. A konkoly kiirtása unalmas, de hasznos munka, s azért remélem, hogy olvasóink nem fogják türelmetlenül fogadni, ha néha-néha az itteni lapok politikai költeményeinek utána járok. Ma a „Presse“ pendíti meg a magyarhoni szerbek ügyét, hogy néhány alaptalan állításból ékes bokrétát kössön. Legelöl is azt mondja, hogy a magyar félhivatalos lapok makacsul cáfolják a hírt, mely szerint a Szerb-vajdaság kérdése itten ismét tárgyalás alá vétetett legyen, s hogy sub rosi megértetik a közönséggel, miként a Schenkenstrasséban ezen ügyről nem akarnak tudni semmit, habár a német miniszerek hajlandók volnának azzal komolyan foglalkozni. Tudtunkra ily értelmű cáfolat egy magyar lapban sem fordult elő, akár a hivatalos, akár a nem hivatalos lapokat vesszük tekintetbe. Amennyire emlékezünk, körülbelől októberben került az ügy ismét szőnyegre, s igaz, úgy e két hónap alatt a kormány ezen 1691., tehát majdnem két század óta fennforgó kérdésben nem intézkedett oly brevi manu, mint azt vad centralistáink szeretnék, kik a bureaucratikus szenvedélyből, —mindent kény- és kedv szerint, törvényes viszonyokra és tényezőkre való tekintet nélkül elintézni, —ki nem tudnak gyógyulni. De ha már egyéb okokat nem, azt az egyet legalább kegyelmesen fogják mentségül fogadni centralistánk, hogy voltak azóta sürgetőb és fontosabb teendők, mind innen, mind túl a Lajthán, és hogy tehát a vád, mintha a magyar kormányférfiak halasztgatnák a karloviczi határozatok tárgyalását, —igazságtalan. De ma nem is a vajdasági kérdésről, mely — legalább az e lapban való — fejtegetésekre még meg nem érett, hanem azon adatokról akarok szólani, melyekkel a „Presse" Maschirevics püspök urnak legújabban történt kineveztetését kiséri, ezt mintegy diadalát az államministeriumnak tüntetvén fel. A mennyire értesítve vagyok, ezen ügyben sem az egyik sem a másik félnek diadaláról szó nem lehet. A dolog úgy áll, hogy a kinevezés felett egyezkedésnek kellett történnie a magyar és horvát kanczellária és a hadügyministérium közt. Ezen egyezkedés alapján képzité azután a három központi hatóság a felterjesztést, melyben Maschirevics püspök ur kineveztetése ajánltatott Ő Felségének. Ennyit a ténynek megállapítására — a „Presse“ kedvéért. Az egyéb napi hírekre áttérve, megemlítést érdemel az itteni lapok azon újdonsága is, miszerint gr. Apponyi mára több magyar mágnást hívott meg „tanácskozás végett“ Kalksburgba, hol az országbíró ir tartózkodik. Hozzátétetik még, hogy a kanczellár úr is meg fog ezen „kis gyűlés“-en jelenni. úgy látszik, hogy az itt tartózkodó magyar főurak nagyon nyugtalanítják centralista lapjainkat s hogy utóbb is nem marad egyéb hátra, mint ezekre a „feudalisták“ra kimondani a személyes ostrom-állapotot, úgy hogy kettő közülök szóba se állhasson egymással, anélkül, hogy valami centralista inquisitió előtt ki ne jelentsék, mit értettek a „jó napot“ és az „adjon isten“ alatt. — Én az ilyen rendszabályt elkerülhetlennek tartom , mert bizony már fáj az embernek a szíve, ha tapasztalja, hogy a szegény centralista szerkesztők miként látnak napvilágnál is kísérletet. E rendszabályt egyébiránt annál inkább merem ajánlani, mert meg vagyok győződve, hogy az itteni „szabadelvű“ párt alkotmányos lelkiismerete rajta megütközni legkevésbé sem fog. Végül és pedig ismét csak a tény kedvéért hozzáteszem, hogy a kanczellár úr ma Bécset el sem hagyta s igy alkalmasint nem volt Kalksburgban . Összeesküvőn. TÁRCZA. Nikodem, a politikus virslis. (Lauka Gusztávtól). VII. (Vége.) A vigasztalásnak utolsó mentő deszkája is elveszett, melybe a mester annyi hajótörés után kapaszkodhatott. — Midőn egy hosszú sóhajjal köszöntve a napot, felkelt, felöltözött, s a mellékszobába nyitott, — húsz éven keresztül jóban s roszbani Borsosának — Frau Lizinek csak hűlt helyét találta. Vadul orditott fel, mint a Samum közeledtére a sivatag párducza. Ijedt arczcal jelent meg a szakácsné. — Hol az asszony ? — Nekem csak annyit parancsolt meg, hogy gondom legyen mester uramra, azután egy levélkét helyezett az ebédlőasztal közepére, s szó nélkül távozott. Nemcsak a gyermekeket vitte el magával, hanem az ő s azoknak ruháit is. Nikodem mint keselyű csapott a levélre. Frau Lizi — úgy látszott — nem sokat gondolt az irálylyal, ő csak azt akarta, hogy megértessék. A levél csak ennyit tartalmazott: „Te nem szereted családodat, nem szeretsz engemet. Jobban szereted a katonaságot, melyben megütlegeltek, jobban szereted a tivornyát, hol gúnytárgyul szolgáltál, jobban szereted a cravallcsinálókat, kik virslieidet megeszik, borodat megiszszák, mint mesterségedet s a munkálkodást. Vagy elválsz örökre ezen élettől és emberektől, vagy én válok el tőled. Gyermekeimet nem hagyhatom nálad, mert azok tőled csak roszat tanulnának. Kétségbeesett szerencsétlen nőd — Lizi.“ A fatum muhamedanum üldözöttje fogaival tépte darabokra az ultimátumot. — Parancsol valamit mester uram ?! kérdé a szakácsné résztvevőleg. — Hozz egy pohár választó vizet! A szakácsné elszörnyüködött. — Helyzetemben azt kellene innom, de nem, gyermekeim ! hozz egy pohár friss vizet! Védszentje még mindig különös gonddal őrködött a sorsüldözött felett. Más ember ilyen helyzetben legalább is egy szere danczigert ivott volna. Nikodem vérző kebellel vágta magát karszékébe. — Lizinek igaza van ! Lizi szeret engemet! Lizi javamat akarja ! Örökre szakítanom kell múltammal, hogy a jövőben családommal és családomnak élhessek. Várnom sem lehet! mindennap egy nap múlik, mentül hamarabb kezdem, annál hamarabb pótolhatom mulasztásaimat. A mester, anélkül, hogy evett vagy ivott volna, késő estig dolgozott. Midőn nyugodni tért, a házat szomorúnak s ridegnek találta. Ha Lizije s szerető gyermekei jutottak eszébe, s gyakrabban kellett sóhajtania, hogy meg ne fuladjon. Tíz óra tájban erős utczazaj riasztá fel gondolkozásából. Figyelmessé lön. A tompa moraj közepett érthetőleg hallható e szavakat : „Bezzeg most kitűnik, milyen hazafi és reformer a virslis ! Mikor mi macskazenével sietünk büntetni a tolvaj hivatalnokot, akkor e lágy vánkosain nyugszik !" E vádszavakat komája, a mészáros mondotta. A felkelés s felöltözés egy perez műve volt. Mielőtt rendeltetésük helyére érkeztek volna, Nikodem már gúnyosan köszönte komáját. Jó estét koma! Azért, hogy hitelt nem adott, megállom helyemet, s egyszerre érek komával azon helyre, hol a hazafiságot mérik. Úgy is jól válaszolt a mészáros még gúnyosabban, s anélkül, hogy a szomszéddal többé szóba állott volna, eltűnt a tömegben. Mesterünknek, mint hírhedt tüdejü embernek, egy óriás fagottot nyomtak a markába. A pokoli zene az adott jelre megkezdődött, s a fagott a mester tüdeje által működtetve, túltett minden ismert s ismeretlen instrumentumon. Nikodem még akkor is fújta a fagottot, midőn az orchestrum többi tagjai már minden irányban szaladtak. Egy hidegvérrel s biztosan mért kardvágás s egy angol könnyűséggel alkalmazott puskatus-ütés azonban mesterünket is csakhamar meggyőzték, hogy itt többféle elemek működnek, s a reform s Selbstständigkeil veszélyben vannak. Ki százért működött, annak legalább is százért kellett szenvednie. A szerencsétlen virslis hajnalban, mindig szerető és mindig hű neje karjai közt tért eszméletre. Az orvos ágyától valamivel távolabb készité s rendezé a gyógyításhoz szükséges kötéseket s eszközöket. — Ugye orvos úr, meg fogok halni? én megérdemlem, hogy meghaljak! — A sebek veszélyesek, de nem halálosak! Hat hónapi ágyban töltendő nyugalom, rendeleteimnek pontos megtartása s az orvosi szerek visszaadandják előbbi egésségét, — mindent, — csak fél fülét nem, melyet levágtak, s melyet a dunaparton feledett. — Meg fogsz, meg tudsz-e nekem bocsátani! — csengett nejéhez Nikodem. — Szegény szerencsétlen férjem! Nekem nem hittél, — az ég büntetett meg, hogy megjavítson. — Lássa kedves barátom ! — kezdé az orvos némi komolysággal — a legszentebb ügy védelmének is megvan az ő oka és foka. — Észszel — amíg lehet a tanácsban és közlönyökben —• a zöld asztalok mellett és a hírlapokban — legrosszabb esetben fegyverrel, de rendezett harczban, mit a diplomaták háborúnak neveznek. — A cravallok — szóval az utczai tüntetések nem solid embereknek valók, de különben is a politikával olyan emberek foglalkozzanak, kik ahhoz értenek. — Ha minden ember dolga után látna — s csak annyit tenne, mennyit tennie kötelesség — a reformokat s selbstständigkeitőt is könnyebben kivihetnék. — Nemde nem aprehendál e megjegyzésekért. — Köszönöm! nyögé a patiens — nem aprehendálok én senkire, csak magamra! — Ha kigyógyult külső s benső sebeiből, maga magának is meg fog bocsátani. A sorspróbált mester ég felé emelé,szemeit, azután csakhamar lehunyá azokat, s elaludt. Almában nehéz küzdelmei lehettek. Minduntalan fel-felfújta arczait, ujjait meg billegtette. A szerencsétlen bizonyosan fagottozott. VIII. Frau Lizi munkásságát és gondjait a virsli-készítés, háztartás és férje ápolása között osztotta meg. Egy hónapon át Nikodem meglehetősen javult, kedélye is élénkebbé lön é s mestertársaival, szomszédjaival és komájával is kibékült. A reformokat és selbstständigkeitőt nem emlegették, ő meg örült, hogy a küléletről mit sem hallott. Ha gyermekei távoztak köréből, az ó-testamentomot olvasgatta. A második hónap első napján hitelezője látogatta meg, s a határidő elteltére figyelmeztette. — Miből és honnan? szólt Nikodem inkább kérő mint szemrehányó hangon, s még mindig nyílt sebeire mutatott. — Hány sebe van mester ? kérdé Abrahám a hitelezők kétoldalú hangján. — Még öt! válaszolt Nikodem — kétkedő tekintettel. — Öt! na jó! Vegyünk hát ötöt.Lássa mester, azért, hogy Shakespeare bennünket a velenczei kalmárban kigunyolt, a mi szívünk sincs pappendekliből. Ön most nem tud fizetni. Öt hónap múlva meglehet, fizethet. — Igen, öt holnap múlva fizethetek ! jegyzi meg a patiens örömmel. — Jó ! Én tehát még elvárok öt hónapig. Ön kiállít egy új váltót, majd a kamatokat kiszámítják — a váltót a Frau meisterin is aláírja. Ezt kell tenniök, különben óvatolok és licitáltatok. — úgy kell tennünk, a hogy,ön akarja. Úgy kellett tenniök, ahogy Abrahám akarta. Régen megmondta már egyik tudósunk : „Sok múlttá lett már, ami vala jövendő. Az idő eljár ....“ Az idő valóban eljárt. Rontott és teremtett mint rendesen, mesterünk sebeit azonban begyógyította. Az ötödik hónap első hetében mesterünk már pantofliban sétált szobájában. Történt, hogy egy ilyen séta alkalmával az ablakon az utczára nézett. — Kedves Lizim ! úgy látom, megváltozott a világ ! ? szól a némi meglepetéssel, — az emberek két araszszal ismét magasabbak! — Nikodem, én nyugodt vagyok ! nem kell, hogy féltselek! A mester komoly hallgatásával megszégyenítette volna magát Socratest is. A reflexiók ezen ünnepélye alatt nyitott a szobába az orvos. — Barátom, önnek legalább egy hétig még nyugodnia kell! — Miért? kérdé a reconvalescens csodálkozással. — Mert ön még mindig veszélyben van ! mert én, orvosa parancsolom. I< a [i s z e m I e. Az „Ost. D. Post“nak a slovenismusról írják Gráczból, hogy az a tősgyökeres német Stájerországban határozottan megbukott, nem áll jobban a dolog a szomszédos Krajnában se. Tudvalevő dolog ugyanis, mikép nem régen az igazságügyminiszérium a kerületi törvényszékek által megvizsgáltatta, mennyi és mely kerületi törvényszékeknél volna kívánatos vagy szükséges a szlovén nyelvnek törvénykezési nyelvül való behozatala. A vizsgálatok megtétettek és ime, a legtöbb szlovén helységek tökéletesen meg vannak elégedve a német ügyvitellel. „No lám !“ A bécsi lapok az egyenjogúságot sürgetik Magyarországban , de a Lajthán túl azt kérik, maradjon a germanizálás, a magyarizmus rettentő zsarnokság , de a germanizmussal a többi népek „tökéletesen megvannak elégedve!“ A „Ost u. West.“ az „egyházi javak kérdéséhez“ czimű I. czikkében így szól: „A „Indépendance Reige“ egy kis hire, hogy Austriában a kath. egyházjavakra új kölcsön vétetnék fel, több lapnak alkalmat nyújtott az egyházi javaknak államczélokrai megterhelését figyelembe nem venni és a kath. egyházjavak lefoglalásáról szólani, s azt vagy mint az egyház ellen elkövetett merényletet, vagy mint a liberalismus szokott postulatumát föltüntetni, anélkül, hogy a jogi kérdést tekintetbe vették volna. Olvasóinknak nem alkalmatlankodunk a halott kézi javak kérdése magyarázatával és a következő sorokban csak az egyházjavak lefoglalásának jogi és politikai oldalát érintjük. Az állam, mely polgári és büntető törvénykönyvében a birtokot védelem alá állítja és annak minden megtámadását vétkes cselekedetnek hirdeti, következetesen a halott kézi javakat se tekintheti máskép, mint magántulajdont és a testületi birtokot épen úgy kell védenie, mint a magánvagyont. Az államnak meg kell elégednie minden törvényes kereseti czímmel és ha ez be van bizonyítva, a törvényes birtokost védenie kell vagyonának élvezetében. Ez áll az egyházi javakra nézve is, melyek magánjogi vonatkozásukban a közönséges polgári jogelvek alatt állanak. Az egyház hajdan úgy mint most birtokot szerzett és ez szerencsés viszonyai közt annyira növekedett, mikép az úgy az egyes, mint egész politikai pártok észleleteinek tárgya lett, hogy sokkal többet bírván, mint mennyire szüksége van, tehát az állam maga szükségére jogot formálhat rá és ha nem is mind, de a fölösleget elveheti. Elfelejtik azonban , mikép a birtok nagysága jogczímet nem adhat arra, hogy valakinek vagyona megcsonkíttassék és ugyanazon emberek, kik e tételt az egyházzal szemben alkalmazni akarják, a legrettenetesebben kiabálnának a zsarnokság és communismus ellen,ha valakinek eszébe jutna azt mondani, hogy az európai „haute finance“ is többebb, mint amennyire szüksége van, és hogy az állam a fölösleget foglalja le a maga szükségeinek fedezésére. A törvény a birtoklási kérdésekben egyformán mérlegeli az egyházat és börzét, és az államnak mint a törvény őre- és végrehajtójának a közönséges törvénykezési rendet illetőleg kivételt tenni nem lehet és nem szabad : ha az államban a magánbirtok szent, úgy a testületi birtoknak is annak kell lennie. A kath. egyház Austriában mindenesetre roppant, de e mellett oly rosszul felosztott vagyonnal bír, mikép a magas clerus egy része fejedelmi bőségben él, míg az alsóbb clerus nagyobb része, tehát az egyházi és erkölcsi életre nézve annak legfontosabb osztálya, tényleg szükséget szenved. Azért mondják, hogy az egyházi javak elkobzása által csak egy kis rész szenvedne kárt és a végtelen többség mit se veszítene és mindezt a közhaszon kiegyenlítené. Ha ezen nézet áll, akkor az állambankezottot is lehetne védeni, mivel ez által csak azok vesztenének sokat, kiknek állampapírokból áll nagy vagyonuk, a vagyontalan tömeg pedig csak nyerhetne, mert az által az államadósság kamataira fizetendő folytonos adótól mentes lenne. Láthatjuk, hova vezet az ily okoskodás és csak csodálkoznunk lehet, ha oly emberektől halljuk azt, kik Proudhon e tételét: „a vagyon tolvajság,“ az uj idők ördögi tanául kárhoztatják. Francziaország 1789-ik évi august. 4-én az egyházat egészen és a nemességet részben megfosztó vagyonától és a clerust az állam költségvetésébe befoglalta. Ez a forradalom, talán a szükségesség ténye volt; de hogy az a szigorú jog vagy politikai igazság ténye lett volna, ezt tudtunkkal a franczia forradalom egyik történetírója sem állttá. Azonban a forradalom mértékével nem mérhetjük a békés viszonyokat. Más volna, ha az egyházat rá lehetne venni, hogy az állam javáért hazafiságból mondjon le önként vagyonáról és ezáltal az egyházi javak elkobzása nem tekintethetnék jogsérelemnek. Akkor mi is tökéletesen egyetértenénk e rendszabálylyal, miután az egyházi javakat nem vallási, hanem inkább csak magánjogi jelleműeknek tartjuk és magunk részéről azt hisszük, mikép az egyház világi javak nélkül méltóbb állást foglalhatna az államban, mint ha a nagy földbirtok és haute finance versenytársa marad. A mi a katholikus egyházról, az áll a többi egyházakról is, mert igazságosan nem lehet egyiktől elvenni, mit a többinél meghagyunk és azon elvet, hogy a manus mortua birtokot nem szerezhet, se nem birhat, csak egyetlen egyházra szorítani nem lehet. Mivel azonban a többi egyházak birtoka igen csekély arra nézve, hogy tekintetbe jöhessen, itt egyedül csak a kath. egyházjavak viszonyainak megvizsgálására szorítkozunk. Ezen előzmények után a kérdés maga magát megoldja, várjon megterhelheti e az állam önhatalmilag saját czéljaira az egyház vagyonát ? Valójában az államban egyetlen egyház sincs oly nagy mértékben hálára kötelezve mint a katholikus, mely a Rómával kötött concordatum által kivételes helyet foglalt el az államban, melyre más vallások eddig hiába törekedtek ; de ezen kötelezettség semmi esetre még jogalapot nem ad az államnak, hogy a kath. egyház javakkal szabadon rendelkezhessék, mint gazdátlan birtokkal. Az állam tehát az egyház beleegyezése nélkül annak vagyonára épen oly kevéssé engedhet zálogolási jogot, mint jobbágyainak bármely magánvagyonára és az egyházi javak elzálogosítása az egyház beleegyezése nélkül a vagyonnal merény volna, melyet legkevésbé követhet el egy conservativ állam. Ily rendszabálynak tehát jogalapja nincs. Máskép volna a dolog, ha az egyház beleegyeznék és az államnak önként áldozatot hozna, hogy pénzügyi zavarából meneküljön“. De erre, úgymond tovább az „Ost u. West“ — nincs kilátás.