Szabad Föld, 1966. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-03 / 27. szám

1966. JÚLIU­S 3. Az égbolton még körös-körül sötét felhők tornyosulnak, beár­nyékolva a világot. De Keleten már szétfeslett a felhőköpeny, a napfény széles sávon áttűz raj­ta, s a reménység sugárkévéjét teríti szét E természeti hason­lattal ecsetelhető talán leg­szemléletesebben az a politi­kai helyzetkép, amely az elmúlt hét külpolitikai eseményeinek széles panorámáját jellemzi. E sokszínű körkép kétségkívül leg­­figyelemre méltóbb eseménye a Szovjetunió és Franciaország vezetőinek moszkvai eszmecse­réje volt Bár e sorok írásakor De Gaulle francia elnök szovjet­unióbeli látogatásának végered­ménye még nem ismeretes, az eddigi tárgyalások lényegével kapcsolatban elhangzott meg­nyilatkozások, valamint a fran­cia elnök és kísérete mintegy 10 ezer kilométeres országjáró körútjának eseményei arról ta­núskodnak, hogy érdemes volt folytatni a kelet—nyugati pár­beszéd kiszélesítésére irányuló kísérleteket. A Moszkva — No­­voszibirszk — Leningrád — Ki­jev? — Volgográd — Moszkva­ útvonal valamennyi állomásán félreérthetetlenül kiviláglott, hogy a vendéglátó Szovjetunió De Gaulle elnököt és Francia­­országot fontos tárgyaló part­nernek tekinti. Hagyományos vendégszeretet A hagyományos vendégszere­tetet tükröző aktusok közül is kiemelkedik az a magas szín­vonalú politikai gesztus, amely­­lyel a vendéglátók Novoszi­­birszk után lepték meg a fran­cia államfőt. De Gaulle meg­látogatta a bajkonuri űrrepülő­teret, amely már eddig is szá­mos űrsiker kiindulópontja volt, s amelyre a jövőben is nagy­szerű feladatok várnak. Kellő figyelmet érdemel, hogy a baj­konuri repülőtéren a francia el­nök látogatásáig egyetlen nyu­gati személyiség sem járt. E­ gesztusból a Combat című fran­cia lap azt a következtetést vonja le, hogy a héten Moszk­vában aláírásra kerülő egyez­mény kedvező perspektívákat nyit a francia űrkutatás számá­ra. Hír szerint szó van arról, hogy francia tudományos boly­gókat szovjet rakétákkal he­lyezzenek a Föld vagy a Hold körüli pályára. A szovjet—francia megbeszé­léseken tehát a földi s az „égi’’ problémák megoldására közös erőfeszítéssel keresik az utat. Az álláspontok egymáshoz való viszonyára utalva Nyikolaj Pod­gornij, a Szovjetunió Legfel­sőbb Tanácsa Elnökségének el­nöke kijelentette: „Az ön láto­gatása, azok a találkozások, amelyeken részt vesz, újra be­bizonyítják, milyen baráti érzel­meket táplálnak a szovjet em­berek a francia nép iránt... A szovjet és a francia állami ve­zetők tárgyalásai a nemzetközi helyzetről, a francia—szovjet viszonyról megmutatták, hogy államaink egész sor fontos kér­dést sok tekintetben azonos mó­don közelítenek meg és néze­teikben sok minden közel áll egymáshoz.” A nézetek közeledése A két fél azonban máris meg­állapodott abban, hogy a jövő­ben rendszeres konzultációkat tartanak egymással. Ez széles lehetőséget nyújt arra, hogy a két fél nézete a jövőben sok tekintetben tovább közeledjen egymáshoz, és esetleg arra is, hogy bizonyos problémákat kö­zös akcióprogramban segítsenek megoldani. Ilyen célra előnyös, és fontos témát jelentene az Európa biztonságát tárgyaló össz-európai értekezlet szorgal­mazása, de számos más problé­makör is alkalmasnak tűnik. E témára utalva Couve de Mur­­ville külügyminiszter a francia rádiónak adott nyilatkozatában kijelentette: „A franciák és az oroszok egyetértenek abban, hogy ideje véget vetni a hideg­háborúnak és meg kell kezdeni az enyhülés légkörének kialakí­tását Európában." A magas szintű eszmecsere sikeréről szóló megállapítások és a megnyíló lehetőségekkel kapcsolatos találgatások most már csak néhány napig folyta­tódnak, mert a hónap utolsó napján közös közleménnyel zá­rulnak a szovjet—francia meg­beszélések. A közös közlemény soraiból már határozottan ki­bontakoznak az elért eredmé­nyek s az új lehetőségek kör­vonalai. Békét, de nem akármilyen áron Míg Európa felett a politikai kibontakozás, a béke biztosítá­sának reménysugara csillog, Vietnamban a fegyverek torko­­lattüzeinek villogása, a robbanó bombák fel-fel harsanó döreje dominál, az amerikai agresszió folytatódik. Újabb és újabb amerikai csapategységek érkez­nek Vietnam véráztatta földjé­re, hogy megfosszák népét sza­badságától. Vietnam hős népe azonban csodálatra méltó helyt­állása,­ özáll szembe az agresz­­szorokkal. Miközben a Vietna­mi Demokratikus Köztársaság fölé merészkedő bombázók kö­zül mind kevesebb kerül visz­­sza támaszpontjára, miközben a VDK népe minden erejét az agresszió elhárítására s a te­remtő munka folytatására össz­pontosítja, a másik lehetőség­gel, a háború befejezésével is számol. Mert Vietnam népe bé­két akar — de nem akármilyen békét! Csakis olyat, amely a népek­­ szuverenitásának, sza­badságának és függetlenségé­nek elérése alapján nyugszik. Ez az őszinte békeakarat tük­röződik a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságának az Egyesült Államok Kommu­nista Pártja most zárult 18. kongresszusához intézett távira­tából is. Az Amerikai Egyesült Álla­mok politikusai azonban egyelő­re hallani sem akarnak arról, hogy Vietnam népe önmaga oldja meg belügyeit. Johnson kormánya jelenleg csak olyan „megoldást” szorgalmaz, ame­lyet túlfeszített katonai eszkö­zökkel vívnak, s amelynek re­ceptjét az amerikai hideg- és melegháborús központokban készítették. Mivel azonban az eddigi receptek Dél-Vietnam­­ban is sorra csődöt mondtak, az Egyesült Államok kormánya elhatározta, hogy „újfajta, kor­szerű fegyvert” vet be a dél­vietnami partizánok ellen. A TASZSZ szovjet hírügynök­ség szerint ez a fegyver nem más, mint pikk ászt ábrá­zoló játékkártya. Alkalmazását Johnsonék nem tréfának szán­ták: egy kongresszusi képviselő ugyanis úgy vélte, hogy a „ba­bonás” partizánok — akik nem félnek a bombáktól, s a többi korszerű fegyvertől — valószí­nűleg megrémülnek majd a bal­jós pikk ásztól. Bár a furcsa ötlet elfogadása óta repülőgépekről sok ezer pikk ászt szórtak a dzsungelek­­be — mégsem hoztak szeren­csét az amerikaiaknak. Az ame­rikaiak a kambodzsai határ kö­zelében, a Mekong deltavidékén, valamint Da Nang közelében újabb veszteségeket szenvedtek. . Hue és Quang Tri között pedig már napok óta hiába erőlködik mintegy ezer főnyi dél-vietna­mi és amerikai egység, a sza­badságharcosok ellenállását nem sikerült megtörniök. Még a pikk ászok sem segítettek. Az Egyesült Államok straté­gái azonban az ilyen és hason­ló esetekből képtelenek levonni az egyedül ésszerű következte­tést. Képtelenek arra a megál­lapításra jutni, hogy a vietnami háború ésszerű befejezése nem­csak Vietnam s Indokína né­peinek jelentene megnyugvást, hanem az egyszerű amerikaiak számára is igen hasznos lenne. E politikai rövidlátást hangsú­lyozza a délkelet-ázsiai agresz­­szív szövetség, a SEATO jelen­legi Canberrai ülése is. Az Egyesült Államok erősza­kos katonai törekvései azonban immár Ausztráliában is növek­vő ellenállást váltanak ki. A fiatalok s az anyák tömegesen vonulnak az értekezlet épülete elé, s a vietnami háború befe­jezését követelik. Bár ma még Vietnam felett az agresszió sö­tét felhői tornyosulnak, a népek békeakarata azonban egyszer mégis szétoszlatja őket. Milassin Béla De Gaulle körútja a Szovjetunióban A vietnami háború fejleményei Charles De Gaulle, a Francia Köztársaság el­nöke beszédét mondja Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke A hetedik hét Az Angliába látogató idegent okvetlenül elkalauzolják a szi­getország kikötőibe. Valóban ér­dekes látvány a ki- és befutó hajóóriások képe, a soha el nem pihenő forgalom. Az elmúlt hetekben azonban újfajta látvány tett talán még mélyebb benyomást a látogatóra. A kikötőkben százával vesztegel­nek a hajók, sztrájkolnak a ten­gerészek. Súlyos okok kényszerí­tették őket erre a páratlan lé­pésre. A kereskedelmi hajók matr­r­ózainak munkakörülményeit még ma is múlt századbeli tör­vények szabályozzák, hivatalos heti munkaidejük például 56 óra. A tengerészek lényegében azt követelték, hogy hasonló elbírá­lásban részesüljenek, mint az ipar munkásai. Ennek elérésére — miután követeléseiknek a hajótulajdonosok részéről nem volt foganatja — beszüntették a munkát. Nem volt könnyű ennek a sztrájknak a megszervezése. A hajók a tengeren voltak és lép­csőzetesen, csak akkor szüntet­hették meg a munkát, ahogyan beértek a hazai kikötőkbe. Az összesen 65 ezer kereskedelmi tengerészből azonban több mint 26 ezer már megkezdte a sztráj­kot. Ez az időbeli elhúzódás — a sztrájk az elmúlt hétfőn lépett hetedik hetébe­n alaposan pró­bára tette a részvevőket. De megnehezítette helyzetüket az a körülmény is, hogy a kormány szükségállapotot rendelt el és óriási nyomást gyakorolt a ten­gerészekre. Azzal fenyegetőzött, ha nem hagyják abba a sztrájkot, hadi­hajókkal vontatják ki a kikötők­ből a veszteglő gőzösöket, s a királyi légierőt is bevonják a ki­esett szállítások pótlására. Az angol kormány, amint ez jól is­mert, munkáspárti. De nevével ellentétben, ezúttal is a munka­adók oldalára állott. Igyekezett semlegességet tanúsítani, közve­títésről beszélt, de ezzel lénye­gében a sztrájkolók ellen lépett fel. Maga Wilson miniszterelnök pedig olyan személyes kirohaná­sokra ragadtatta magát, ame­lyek szinte példa nélkül álltak Angliában: antikommunista hisz­tériát szított a tengerész-szak­szervezet ellen. A munkáspárti kormány ugyanis Anglia gazda­sági nehézségeit a dolgozókra akarja áthárítani, ellenez min­den béremelést, s eleve lehetet­lenné akarja tenni a tengeré­szek igazságos és jogos követelé­seinek teljesítését. A hatodik hetébe lépett sztrájk eseményei nap nap után tovább gyűrűznek. Felvetődtek egy esetleges kompromisszum körvo­nalai, a munkaadók kénytele­nek voltak máris elfogadni a tengerészek bizonyos követelé­seit Lehetséges, hogy ezek az engedmények és a kormány nyo­mása előbb-utóbb befejezéshez közelíti a sztrájkot. De akárho­gyan alakulnak is az esemé­nyek — ez a több mint negyven nap fényes tanúságtétele volt az angol tengerészek érettségének és harcosságának. Egyben fényt vetett arra is, hogy az egyik leg­fejlettebb tökésországban milyen kemény küzdelmet kell vívniuk e fontos szakma dolgozóinak, legalapvetőbb jogaikért is. R. E. SZABAD főit. // Kongresszus a Tizenegyedik utcában Már a külsőségekből is sok­minden kiderült. Belül, a­­ New York-i Tizenegyedik utcában, a Webster Hall nagytermében ud­variasan felkérték a fotósokat, csak az elnökségi emelvényt fényképezzék. Ugyanakkor kint, az épület előtt harsány csinnad­rattával az amerikai náci párt egyenruhás tagjai üvöltöztek. Nekik nem kellett félniük attól, hogy lefényképezik őket, a te­remben levő higgadt, felelősség­­teljes tanácskozás részvevőinek viszont jó esetben is az állásuk­ba került volna, ha képük meg­jelenik a lapokban. Igen, üldözött sereg tanácsko­zott a Webster Hallban: a­z Egyesült Államok Kommunista Pártja tartotta meg XVIII. kongresszusát. A tökésvilág leg­hatalmasabb, országának egész gigászi gépezete igyekezett fel­morzsolni, megsemmisíteni ezt a pártot. Míg a két nagy párt, valamint a jobboldali szerveze­tek kasszáiba óriási összegek zú­dulnak, a kommunista párt csak tagjainak áldozatos támogatására van utalva. Ráadásul a szünte­len „törvényes” zaklatások, nagy összegű pénzbüntetések, költsé­ges perek sorozata ugyancsak sú­lyos csapás abban az országban, ahol mindent dollárral mérnek. A McCarthy-kor­szak borzal­mas boszorkányüldözése után, a jelenlegi állandó zaklatások el­lenére az Egyesült Államok Kommunista Pártja él, izmoso­dik, gyarapszik. Ez a jelenlegi tanácskozás legfelemelőbb tanul­sága. Olyan körülmények között, amelyek között ez a párt harcol és dolgozik, magának a kong­resszusnak a ténye is nagy és egyértelmű siker. De ennél is jóval többről van szó. A tanácskozáson a pártta­gok küldöttein kívül 422 külső megfigyelő vett részt különböző politikai, ifjúsági, sőt vallási szervezetek képviseletében, új­ságírók, rádió- és tv-riporterek árasztották el kérdéseikkel a párt szóvivőit a naponta több­ször is megtartott sajtóértekezle­teken. Ahogy Henry Winston, a párt ismét megválasztott elnöke, a börtönben megvakult néger politikus mondotta, az amerikai nép végre egyszer a kommunis­táktól és nem a kommunistaelle­nesektől hall a kommunizmusról. És éppen ez az, ami a legjobban idegesíti a hivatalos Amerikát: az, hogy XVIII. kongresszusával az Egyesült Államok Kommunis­ta Pártja kitört elszigeteltségé­ből. Ennek az új ténynek a talaján hallatja türelmes, meggyőző hangját Vietnamtól kezdve a polgárjogi mozgalomig minden közérdekű témáról „a másik Amerika” legkövetkezetesebb harcosa, a nagy ideálok töretlen, de az új követelményekkel és új lehetőségekkel lépést tartó zász­lóvivője, H. E.

Next