Szabad Föld, 1973. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 1. szám
1973. JANUÁR 7. Verseny esen?ry Emlékek, tettek, remények Beszélgetés Forgács Andrással, a fehérgyarmati járási pártbizottság titkárával . Több mint két és fél év telt el a nagy szamosközi árvíz óta. Vajon hogyan gyógyulnak az árvíz okozta sebek a táj testén és az emberi lelkekben? Milyen örömeik vannak és milyen gondokkal küszködnek az egykori árvizes falvak? — Köztudott, hogy 1970 májusában 39 község határát borította el az áradat. Árvízkárt mintegy 20 ezer család szenvedett, és csaknem 10 ezer lakás rongálódott, vagy semmisült meg a fehérgyarmati és a mátészalkai járásban. Persze ezenkívül kisebb-nagyobb károsodás érte közintézményeinket is: iskolákat, óvodákat, kultúrházakat stb. Óriási kárt tett az árvíz a mezőgazdaságban is, hiszen a megyében csaknem 150 ezer katasztrális hold került víz alá. Hogy pénzben kifejezve mekkora érték ment veszendőbe? Többször becsült adatok szerint a megyét több mint hárommilliárd, járásunkat — amit pontosan tudunk — másfél milliárd forint kár érte. Gondolhatja, milyen nagyfokú csüggedést, keserűséget és bénultságot érzett a lakosság, amikor az árvíz után visszatért falujába: mihez kezdjen, hogyan éljen ezek után. Szerencsére — de már ez is közhelyként hangzik — mellénk állt az egész magyar társadalom, a párt és a kormány, s ez visszaadta a Szamos-közi nép életkedvét. A különböző csatornákon ideérkezett önzetlen, áldozatkész segítség kézzelfogható bizonysága volt annak, hogy nem vagyunk egyedül, nem élünk az isten hátamögött, s ez a tudat megkétszerezte az itteni emberek erejét, hogy szebb korszerűbb otthont teremtsenek a régi helyén. Nem akarom ecsetelni, mekkora erőfeszítésbe került a romok eltakarítása, az újjáépítés, de kétségtelen tény: jó fél évvel az árvíz után, az 1971-es új esztendőre egyetlen „árvizes család” sem maradt fedél nélkül; járásunkban mind a 3511 rombadőlt házat újjáépítették. Igaz, kívülről ezek a lakások még csinosításra várnak, de lakásállományunkban minőségi változás következett be. Míg az elpusztult lakások fele egyszobás, legtöbbjének fala vályog, s padlózata pedig vert föld volt, addig az újonnan építetteknek csupán 30 százaléka egyszobás, s valamennyi beton alapzatú, szilárd falazóanyaggal készült és padlóval ellátott. Villany ég minden házban és jó néhányban nem hiányzik a vízvezeték, a fürdőszoba sem. Ehhez ugyanis tudni kell, hogy 16 községünkben vízmű épült. Képzelheti, hogy ez mekkora vívmány, hiszen az árvíz előtt egyetlen faluban sem ismerhették a vezetékes csapi vizet. — Ezek szerint igazuk lehet azoknak, akik azt állítják, hogy az árvíz egyben „aranyvizet” is jelent a Szamos-köz népének? — Nem lehet egyetérteni azokkal, akik „aranyvízről” beszélnek. Az árvíz az árvíz, az árvíz pedig nagy kártétel, mindegy, akárhogy pusztít is. Az árvízkár töménytelen pénzébe került nemcsak az országnak, hanem minden egyes kárt szenvedett szamosközi embernek is. Akik „aranyvízről” regélnek, azok számításon kívül hagyják azt, hogy az itt élő emberek zöme hosszú-hosszú évekre el van adósodva. Az egész Szamosközben közel ötezer család kért és kapott kisebb-nagyobb lakásépítési kölcsönt. Egy-egy család átlagosan 120 ezer forint hitelt vett igénybe. Nos, ez nem hullott az égből, ezt vissza kell fizetni — havi 400—500—600 forintos részletekben. Azért, hogy fedél került a fejük fölé, azért, hogy a réginél korszerűbb otthonban élhetnek — az árvízsújtotta lakosság nagy anyagi terhet vállalt magára. Nem kis gondja a járási vezetésnek, hogy megfelelő alapot teremtsen a részletfizetéshez, hiszen egy régebbi felmérés megállapította, hogy „Szabolcs-Szatmárban az OTP-kölcsönnel építő családok közül fizetőképtelen 211, részbeni fizetésre képes 484 család”. Nap mint nap kopogtatnak ajtónkon az emberek, munkát kérnek, dolgozni szeretnének. Közismert ugyanis, hogy a megyének ezen a részén a legkevésbé kielégítő a foglalkoztatás, nincs ipari üzem, a téeszek pedig csak szezonmunkában tudják dolgoztatni tagjaikat. Járásunkban mintegy 3000 ember „sorban áll a munkáért”. És az is problémánk, hogy a családok elenyésző kis hányadában található csak második kereső. Egy felmérés szerint például 5000 családnál csupán 400 családban kereső a házastárs is. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy ezen a tájon az országos átlaghoz visonyítva jóval alacsonyabbak a keresetek, egy főre havonta 720 forint átlagjövedelem jut. S ez még háromnegyed része sincs a Szabolcs megyeinek, pedig azt is jóval az országos színvonal alatt jegyzik. — Gondolom, a törlesztés különösen nagy gondot okoz az idős, magukra maradt embereknek? ... — Így van, mi is törjük a fejünket, miképpen oldhatnánk meg az ő külön problémáikat. Járásunkban 250 olyan nyugdíjas, idős ember él, aki filléres gondokkal küzd és képtelen havonta 400—500 forintot törleszteni újjáépült lakásáért. Szerencsére, azt már sikerült elérnünk, hogy az OTP három évre felfüggesztette törlesztési kötelezettségüket. De mi lesz azután? Hiszen ez csak ideiglenes jellegű, a végső megoldás még hátra van. Miképpen segíthetnénk rajtuk? Van olyan elképzelésünk egyrészt, hogy vegye át az állam a házaikat, és amit felépítésükbe belefektettek, azt lakhassák le; a másik pedig az lenne, hogy állami dotációként kezeljék adósságukat, vagyis engedjék el teljes egészében, vagy legalábbis csökkentsék. — Hogyan lehetne minél több embernek munkát biztosítani, a foglalkoztatottságot növelni a Szamosközben ? — Ha ránéz a térképre, meggyőződhet róla, hogy ez a táj egy nagyon zárt körzet; az itt élő emberek csak egy Tisza-, meg egy Szamos-hídon át érintkezhetnek az országgal. Innen nehezen mozdulnak ki az emberek, tehát a lakosság itt szeretné megkeresni kenyerét. Számottevő iparunk nincs, és a távlatokat tekintve a jövőben sem nagyon lesz, habár itt is, ott is kilincseltünk, hogy iparosítás kéne. Örvendetes, hogy Fehérgyarmaton létesült egy mérlegüzem, most pedig egy nőket foglalkoztató üzemet hozunk tető alá, és napirenden van a ruházati ktsz fejlesztése is. Ez azonban csak csepp a tengerben. Egyedül a mezőgazdaság lenne hivatott arra, hogy az itt élő munkaképes lakosság nagy részét foglalkoztassa. Jó dolog, hogy az árvíz után hamarosan talpraálltak szövetkezeteink is a téesz-társaik támogatásával, viszont 28 közös gazdaságunk kedvezőtlen adottságú, mostoha viszonyok közt termel. Jóleső érzéssel vettük tudomásul, hogy közreműködésünkkel nemrég itt tanácskozott a MÉM miniszteri értekezlete a Szamosköz mezőgazdaságának fejlesztéséről. Reméljük, hogy ezt tettek is követik. Többek között lehetne nálunk a szarvasmarha-tenyésztést fejleszteni, mivel 12 ezer hold legelőnk van, és jó lenne, ha épülne egy gyümölcsfeldolgozó üzem is, hiszen 15 ezer holdon almát termelünk ... Szóval vannak tervek, elképzelések tarsolyunkban, viszont ahogy az árvíz sújtotta lakosság, ugyanúgy az árvízkárt szenvedett téeszeink is eladósodtak, fejlesztési alapjaik már több évre be vannak táblázva. Szeretném végül hangsúlyozni: ne higgye az ország közvéleménye, hogy a szamosközi embereket, társadalmunk, népünk áldozatkész segítsége hozzászoktatta ahhoz, hogy mindenkor a „markukat tartsák” és „ajándékokat várjanak”. Ez nem így van, és hiba lenne, ha helytelenül ítélnének meg bennünket. Becsülettel, lelkiismeretesen teszik dolgukat az itteni emberek. Viszont tény az, hogy sok a tennivalónk, amíg begyógyítjuk az árvíz ütötte sebeket, és munkánk közben bőven akadnak gondok és problémák is. — Köszönöm a beszélgetést. Major Lajos A Zala megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat levelet kapott a Zala megyei Tanács kereskedelmi osztályától — 16 005—82/1972. szám —, amelyben közölték vele, hogy Nagykanizsa város tejellátását a jövőben a nagykanizsai (állami) tejüzemen keresztül kell biztosítani. Vagyis a városi boltokban a jövőben nem árusítható a lenti Szabadság Tsz tejüzeméből származó áru. A hatósági levél néhány pontból álló indoklást is tartalmazott, de mint később kiderül, ezzel nem kell érdemben foglalkoznunk. Bár az indoklás helyenként enyhén szólva furcsa. Azt állítja például, hogy a termelőszövetkezeti tejüzem az előírtnál 2 százalékkal alacsonyabb zsírtartalmú tejet hozott forgalomba. Ha ez igaz volna, akkor a Szabadság Tsz ellen bűnvádi feljelentést kellene tenni. Ám ez nem történt meg. Arra is hivatkozik a levél, hogy a téesz a kimaradt tejet minden további nélkül visszaveszi a boltoktól. Ez igaz, de nem bűn, mert így a boltos nyugodtan rendelhet, nem kell attól félni, hogy a nyakán maradt tej a rezsiköltségét emeli. Érzésünk szerint azonban az indoklás nem is lényeges, ami abból derül ki, hogy a hatóság, azaz a megyei tanács kereskedelmi osztálya szerint a kiskereskedelmi vállalat Lenti és környéke ellátására továbbra is nyugodtan átvehet tejet a szövetkezeti tejüzemtől. Először felháborodik az ember: az a rossz tej, ami Kanizsán nem forgalmazható, a lenti olajbányászoknak azért megfelel? A háttérben azonban ennél is súlyosabb ügy húzódik meg. A kanizsai állami tejüzemet egy időre leállították. A Szabadság Tsz viszont éppen ekkor költött 6 millió forintot egy saját tejüzem felállítására és áruival megjelent többek között a kanizsai piacon is. A városiak nagy örömmel fogadták, meg is szerették a közvetlenül a termelőtől származó tejet, tejterméket. Közben azonban az állami tejüzem is elkészült, az állami vállalatnak ismét szüksége van a kanizsai piacra. Nem elszigetelt jelenség az országban, hogy a piacon kialakult egységes versenybe egyes vállalatok hatósági eszközökkel is igyekeznek beavatkozni. A kanizsai eset azonban a legdurvább, a legkönnyebben tetten érhető. A levelet ugyanis nem lehet másképp értelmezni, mint hogy most, amikor már az állami tejipar is tud szállítani, kellemetlen a szövetkezeti versenytárs jelenléte ugyanazon a piacon. Maradjon csak Lentiben, oda 50 kilométert kellene szállítani a tejet és ez a kanizsai üzemnek már nem fizetődik ki. (Mellesleg: ha a lenti Szabadság Tsz-t kizárják a kanizsai piacról, akkor a 6 millió forint odaveszett, a tejüzemet be kell zárni.) A téesz-tejüzemek sokfelé megtalálhatók már az országban, termékeiket az emberek szívesen vásárolják. De egyesek mintha területi elhatárolást akarnának nyélbeütni, árusítson az állami vállalat itt, a szövetkezet ott, keveredés ne legyen. Hajdanán így volt, de nem vált be. Ha ezt a módszert visszahozzuk, akkor a versenyt kapcsoljuk ki az ellátásból. Éppen azt a versenyt, aminek elsősorban a fogyasztó látja hasznát. És ezért társadalmi érdek! Földeáki Béla December 30-án ünnepélyesen várossá nyilvánították Petőfi Sándor szülőhelyét, Kiskőröst. Az Elnöki Tanács határozata alapján április 4-én Mezőkövesd is visszanyeri városi rangját, amelyet egykor Mátyás királytól kapott. Első képünkön, a kiskőrösi gimnázium, a másodikon Mezőkövesd nemrégiben avatott postahivatala. SZABAD FÖLD 3