Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1973-09-02 / 35. szám
24 SZABAD FÖLD " Kutyák, macskák, galambok, pecérek és tudósok... Botlik Sándor, a gödöllői gyepmester is tud ám néhány emberről. Micsodák azok! Haragszik rájuk, mert bajt kevernek. Itt van például az a kis biciklis Tóth József, aki addig merészkedett, hogy láncról elkötötte az úrmester kutyáját, és a többivel együtt elvitte a budapesti szövetkezetnek, a kisállattenyésztőknek, annak a BUKISZ-nak eladni. Az újmester meg rajta keresi. És az a szőrős, vasutassapkás, a Stróbel vagy Stóbl, aki szintén lop, és akkor rajta, Botlik Sándoron, a tanács gyepmesterén, az állam alkalmazottján csattan az ostor. Nem beszélve arról, hogy az ő üzletét is rontják, mert annyit szállítanak, hogy most is a nyakán maradt tizenkét kutya, mert a kutatóintézet visszamondta a rendelést. Botlik Sándor meg nem szállít a BUKISZ-nak. Isten mentsen tőle. Nem úgy, mint Szénási János, aki Nyíregyházán lakik. Haj, annak csudára megy a bolt. A kisfiának azt mondta — ne higgje a gyerek, hogy az apja rosszat "tesz —, engedélye van a tanácstól, hogy begyűjtse a kutyákat, macskákat meg a lovakat. Pedig nem is. De azért begyűjti ő, hát ha megfizetik. Például: a BUKISZ március végéig száz kutyát vett meg tőle, 70—90 forintért darabját. Miből áll az Szénási Jánosnak, hiszen ő csak tízet vagy húszat ad értük, ha véletlenül arra kényszerül, hogy adjon. Aztán kell a kutya meg a macska. Pestről meg Debrecenből jönnek érte az egyetemről. Nem érti, de a gyerek azt mondta, hogy külföldre is viszik őket. Ez a gyerek.. Tizenöt éves, de kicsi, sovány, és sajnálja a kutyáját, a Böbét, a hasas boxert, mert eltűnt. Hova lett a Böbe? Hej, ha megtalálja, szóljon. Még pénzt is adna érte... Szép, jó kutya az övé, és nem is ad neki vízbe áztatott kenyeret, mint a többinek. Persze, nem csak kutya meg macska van a világon, amiből Szénási Jánosnak három üzemképes kocsija is van a két roncs mellett. A galambok. Itt, Budapesten. Sokan szeretik, még etetik is őket. Bereczki József ezt nem érti. A tanácsot sem. Azok ott a tanácson elrendelték, hogy nem szabad a galambokat befogni. Ez meg mi? Na mindegy, ő azért befogja. Megbüntették? Meg. Öt, a Bereczkit, ezer forintra. Hihihihahaha! Keményen odapörköltek! Másnap már meg is kereste. Jelentgethetik az állatvédők. Fellebbezhetnek. Megtették? Meg. Jó. Az ügyész visszautasította, mert az ezer forint büntetést olyan nagynak látta, hogy ő, Bereczki József nem fogja be többé a társadalmi tulajdont képező galambokat. De hát nem mondhat le erről a pénzről. Darabja 25 forint a BUKISZ-nál. Évi 170 ezer jövedelem. És Bereczki nem buta. Tárgyalás? Rendben: vidéken fogtam, nem itt. Rá van az írva, hogy hol született? Van a galambnak anyakönyvi kivonata? Nincs. A szemtanúk nem számolják meg, hány galambot fog be, ha véletlenül kifigyelik. Akkor meg csak annyit kell nekik mondani: maguk csak etessék, etessék, úgyis elég ványadtak szegénykék... És elő a vasrudat, jól meg kell fenyegetni őket, hadd szaladjanak. A BUKISZ áruforgalmi főosztályvezetője, Szebenyei István meg igazán nem érti, hogy miért kell ebből ügyet csinálni. Kutyákat vesznek és eladnak. Évente legfeljebb, de ez túlzó szám: százat. Hetven forintért darabját. Nemes, emberbaráti indulatoktól indíttatva. A kutatóintézeteknek kísérletekre. Hát mennyi az? Ráfizetnek. Macskát is százat. Azokat is kísérletekre. Ráfizetnek. Galambot? Miféle galambot? Parlagi galambot? Hát ilyenről nem is tud. Ő csak arról tud, hogy a BUKISZ nagy múltú, nagy szövetkezet, majdnem 115 milliót forgalmaz évente, hogy több szakcsoport végez eredményes és hasznos tevékenységet a szövetkezet kebelén belül. Szíveim, szíveim, hát a BUKISZ-t kitüntették számtalan oklevéllel. Itt van például a „Kiváló szövetkezet, 1971. május 1." felirata. Mit kell itt keverni? Micsoda? Hogy a Hajlék utcai telepen lopott kutyák, macskák, galambok ezrei összezsúfolva... észen legyünk, aki ilyet mond, azt valaki csúnyán becsapta. Igen, igen. A kerületi tanács az megtiltotta az ilyen kereskedelmet. Hibás döntés, és hozzá, a kerületi tanács az nekik nem mondhat semmit, mert semmi közük egymáshoz. Szebenyei tudja. Ők közvetlenül a minisztériumhoz tartoznak. Melyikhez? Mindegyikhez. Nahát a tudósok. Azok meg zavarodottan néznek az emberre. Miféle téma ez? A kutyák, a macskák, meg a gazdák, akik keresik a jószágaikat. Igen, ez így van. Dehát nem jogászok ők, és az állatok kellenek a fontos kísérletekhez, és semmiféle szerv nem oldja meg helyettük ezeket a gondokat. De mi az, hogy hetven forint? Egyből számolni kezdenek, bizonylatokat vesznek elő, és azt mondják: egy kutya átlagos ára 137,37 forint Na most mi van? Mindegy. Bizonyítják. És fáj nekik, hogy ilyen sok, mert 15 éve még csak 20 forint volt egy kutya, meg azt mondják, hogy ki vannak szolgáltatva a szállítóknak, akik megállás nélkül emelik az árakat. De még ez is jó, mert legalább van. Ha nem lenne, akkor mi lenne? Megállnának a kísérletek. Ettől félnek. Nem magukat sajnálják, hanem a beteg embereket. Ez a szép benne. És azt mondja a tudósok egyik gazdasági vezetője, hogy évente több mint kétezer kutyát vesznek a BUKISZ-tól. Plusz macska. De nem kell a botrány, még ha lopják is őket, mert akkor mi lesz? Hát nem gondolkodnak? Egy tényésztelep? Ááá! Erre a gyógyszergyáraknak van pénzük. Bede Tiborné a Mezőföldi ÁFÉSZ előadója meg azt mondja, hogy a BUKISZ odaviszi ezeket a top galambokat. Évente körülbelül 20 ezret. Lehet 30 forintjával számolni darabját, ha elsőosztályúak. Bede Tiborné amikor eredményei elismerése képpen kiküldték Olaszországba (merthogy oda exportálják a galambokat a MAVAD megbízásából.) megnézte, hogy mire kell ennyi az olaszoknak. Volt csodálkozás. Elengedik a galambokat és versenyben lelövik őket. Ez ott passzió, ő igazán nem szól bele, de megkérdezte az olaszt: miért nem fogják őket itt a Szent Márk téren, annyi sok van? Azt mondta az olasz: nem lehet, azok békegalambok. Bede Tibornét igazán nem zavarják a világ nagy dolgai, de hogy van ez? Az olasznak drágább ingyen a saját galambjára lőni, mint két és háromnegyed svájci frankért a magyarra? Hát az ember esze összegubancolódik. Szebenyi István, a főoszályvezető, azt se tudja, hogy nem is szabadna nekik se kutyákkal, se macskákkal se galambokkal üzletelni. Akár lopott, akár nem. Tiltja a jogszabály. És azt se tudja, érthetetlen, hogy valójában mennyit is forgalmaznak egy évben. Hát a millió megvan. Csak ő nem tudja, mert körül van véve mindenféle gondokkal és ilyen kis tételekre nincs ideje. Vagy micsoda. Mégis csak meg kéne nézni azt a kasszát, ha egy vezető ennyire tájékozatlan a dolgok felől. Ránki Péter varát PERCEK — Hogy értsem azt kapitány úr, hogy 48 órás eltávozást ad nekem?! — Nagyon praktikus öngyújtó, harminc évenként kell csak tölteni. ‘— Fiam, gyorsan hívd a rendőrséget! Amíg távol voltam, kiraboltak minket... — Szeretnék bemutatkozni! Kovács János rágógumikészítő kisiparos vagyok... 1973. SZEPTEMBER 2. GAZOS TÖRTÉNET Valamelyik visszaemlékezésében Jókai Mór írja, hogy az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színháznak külön látványossága, volt a gázvilágítás. Ez akkoriban még szinte csodaszámba ment. A színháznak eleinte saját gázfejlesztő berendezése volt. Később, amikor 1855-ben felépítették a nagy gázgyárat, ettől kezdve a gyárból szállították a gázt a színház esti előadásaihoz. Mivel a pesti csőhálózat még nagyon kicsi volt, a Nemzeti Színháznak egy óriási bőrtömlőbe préselték az egy-egy estéra szükséges világítószert. A bőrtömlő alakja a cethaléhoz hasonlított, s négy ember vitte a vállán. A járókelők minden alkalommal megbámulták a „cethalat”, amelyből aztán a színházban áteresztették a gázt egy fémtartályba. Ebből csövek vezették el a lámpákhoz. Egy este valami rettenetesen hosszú, kettős öngyilkossággal végződő tragédia bemutató-előadása volt. Színészek és nézők egyaránt unták a hosszadalmas történetet. Éjfél közeledett már, de még mindig nem volt vége a drámának. Az ügyelő egyszer csak rémülten rohan a kulisszák mögé: — Hölgyeim és uraim, nagy a baj! — mondja ijedten a színészeknek. — A legsürgősebben be kell fejezni az előadást, mert már alig van gáz a tartályban, csak percekig tart... Nem várhatjuk meg, hogy sötétben maradjunk, a nézőtéren könnyen kitörne a pánik. Könyörgöm, amilyen, gyorsan csak tudják, fejezzék be a darabot! A híres Szentpétery Zsigmond, aki eddig mint „kegyetlen apa” a kulisszák mögött jelenésére várt, hogy majd hosszú prédikáció után kiátkozza és öngyilkosságba kergesse a szerelmes fiatalokat, most — az ifjú pár legnagyobb ámulatára — széles mosollyal megy a színpadra, gyengéden a fiú és a leány vállára teszi kezét, és nyájasan így szól hozzájuk: — Édes gyermekeim! Könynyelműségteket megbocsátom. Remélem, véglegesen jó útra tértek, és békességben éltek. Isten áldása és atyai áldásom rátok! Legyetek boldogok! A szerelmesek forrón és mohón átölelik egymást — végtére is megmenekültek a „haláltól”. Az ügyelő erre gyorsan leeresztette a függönyt. Vége! A közönség nagyon elégedett volt, örült a fiatalok boldogságának, a derűs befejezésnek, és főként annak, hogy végre hazamehet vacsorázni, hiszen már igen későre jár... Csak a boldogtalan szerző nem örült, értetlenül és elkeseredetten bámult maga elé: nerre ismert rá tulajdon darabjára, mert a tragédia vidáman végződő színdarabbá — majdnem vígjátékká változott... És mindennek a gáz volt az oka... AZ ÉLŐ KLASSZIKUS Egyik legnagyobb élő költőnktől barátja megkérdezte: — Mondjad, milyen érzés élő klasszikusnak lenni? — Hát ez olyasmi — felelte a költő —, mint amikor a heringet már élő korában besózzák...