Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1973-09-02 / 35. szám

24 SZABAD FÖLD " Kutyák, macskák, galambok, pecérek és tudósok... Botlik Sándor, a gödöllői gyepmester is tud ám néhány emberről. Micsodák azok! Ha­ragszik rájuk, mert bajt kever­nek. Itt van például az a kis bi­ciklis Tóth József, aki addig me­részkedett, hogy láncról elkötöt­te az úrmester kutyáját, és a többivel együtt elvitte a buda­pesti szövetkezetnek, a kisállat­tenyésztőknek, annak a BU­­KISZ-nak eladni. Az újmester meg rajta keresi. És az a szőrős, vasutassapkás, a Stróbel vagy Stóbl, aki szin­tén lop, és akkor rajta, Botlik Sándoron, a tanács gyepmeste­rén, az állam alkalmazottján csattan az ostor. Nem beszélve arról, hogy az ő üzletét is ront­ják, mert annyit szállítanak, hogy most is a nyakán maradt tizenkét kutya, mert a kutatóin­tézet visszamondta a rendelést. Botlik Sándor meg nem szál­lít a BUKISZ-nak. Isten ment­sen tőle. Nem úgy, mint Szénási János, aki Nyíregyházán lakik. Haj, an­nak csudára megy a bolt. A kis­fiának azt mondta — ne higgje a gyerek, hogy az apja rosszat "tesz —, engedélye van a tanács­tól, hogy begyűjtse a kutyákat, macskákat meg a lovakat. Pedig nem is. De azért begyűjti ő, hát ha megfizetik. Például: a BU­­KISZ március végéig száz ku­tyát vett meg tőle, 70—90 forin­tért darabját. Miből áll az Szé­nási Jánosnak, hiszen ő csak tí­zet vagy húszat ad értük, ha vé­letlenül arra kényszerül, hogy adjon. Aztán kell a kutya meg a macska. Pestről meg Debrecen­ből jönnek érte az egyetemről. Nem érti, de a gyerek azt mond­ta, hogy külföldre is viszik őket. Ez a gyerek.. Tizenöt éves, de kicsi, sovány, és sajnálja a ku­tyáját, a Böbét, a hasas boxert, mert eltűnt. Hova lett a Böbe? Hej, ha megtalálja, szóljon. Még pénzt is adna érte... Szép, jó kutya az övé, és nem is ad ne­ki vízbe áztatott kenyeret, mint a többinek. Persze, nem csak kutya meg macska van a világon, amiből Szénási Jánosnak három üzem­képes kocsija is van a két roncs mellett. A galambok. Itt, Budapesten. Sokan szeretik, még etetik is őket. Bereczki József ezt nem érti. A tanácsot sem. Azok ott a tanácson elrendelték, hogy nem szabad a galambokat befogni. Ez meg mi? Na mindegy, ő azért befogja. Megbüntették? Meg. Öt, a Be­­reczkit, ezer forintra. Hihihiha­­haha! Keményen odapörköltek! Másnap már meg is kereste. Je­­lentgethetik az állatvédők. Fel­lebbezhetnek. Megtették? Meg. Jó. Az ügyész visszautasította, mert az ezer forint büntetést olyan nagynak látta, hogy ő, Be­reczki József nem fogja be töb­bé a társadalmi tulajdont képe­ző galambokat. De hát nem mondhat le erről a pénzről. Darabja 25 forint a BUKISZ-nál. Évi 170 ezer jöve­delem. És Bereczki nem buta. Tárgyalás? Rendben: vidéken fogtam, nem itt. Rá van az írva, hogy hol született? Van a ga­lambnak anyakönyvi kivonata? Nincs. A szemtanúk nem szá­molják meg, hány galambot fog be, ha véletlenül kifigyelik. Ak­kor meg csak annyit kell nekik mondani: maguk csak etessék, etessék, úgyis elég ványadtak szegénykék... És elő a vasru­­dat, jól meg kell fenyegetni őket, hadd szaladjanak. A BUKISZ áruforgalmi főosz­tályvezetője, Szebenyei István meg igazán nem érti, hogy miért kell ebből ügyet csinálni. Ku­tyákat vesznek és eladnak. Évente legfeljebb, de ez túlzó szám: százat. Hetven forintért darabját. Nemes, emberbaráti indulatoktól indíttatva. A kuta­tóintézeteknek kísérletekre. Hát mennyi az? Ráfizetnek. Macskát is százat. Azokat is kísérletekre. Ráfizetnek. Galambot? Miféle galambot? Parlagi galambot? Hát ilyenről nem is tud. Ő csak arról tud, hogy a BUKISZ nagy múltú, nagy szövetkezet, majd­nem 115 milliót forgalmaz éven­te, hogy több szakcsoport végez eredményes és hasznos tevé­kenységet a szövetkezet kebelén belül. Szíveim, szíveim, hát a BUKISZ-t kitüntették számtalan oklevéllel. Itt van például a „Ki­váló szövetkezet, 1971. május 1.­" felirata. Mit kell itt keverni? Micsoda? Hogy a Hajlék utcai telepen lopott kutyák, macskák, galambok ezrei összezsúfolva... észen legyünk, aki ilyet mond, azt valaki csúnyán becsapta. Igen, igen. A kerületi tanács az megtiltotta az ilyen keres­kedelmet. Hibás döntés, és hoz­zá,­ a kerületi tanács az nekik nem mondhat semmit, mert semmi közük egymáshoz. Sze­benyei tudja. Ők közvetlenül a minisztériumhoz tartoznak. Me­lyikhez? Mindegyikhez. Nahát a tudósok. Azok meg zavarodottan néznek az ember­re. Miféle téma ez? A kutyák, a macskák, meg a gazdák, akik keresik a jószágaikat. Igen, ez így van. Dehát nem jogászok ők, és az állatok kellenek a fontos kísérletekhez, és semmiféle szerv nem oldja meg helyettük ezeket a gondokat. De mi az, hogy hetven forint? Egyből szá­molni kezdenek, bizonylatokat vesznek elő, és azt mondják: egy kutya átlagos ára 137,37 forint Na most mi van? Mindegy. Bizonyítják. És fáj nekik, hogy ilyen sok, mert 15 éve még csak 20 forint volt egy kutya, meg azt mondják, hogy ki vannak szolgáltatva a szállítóknak, akik megállás nélkül emelik az ára­kat. De még ez is jó, mert leg­alább van. Ha nem lenne, akkor mi lenne? Megállnának a kísér­letek. Ettől félnek. Nem magu­kat sajnálják, hanem a beteg embereket. Ez a szép benne. És azt mondja a tudósok egyik gazdasági vezetője, hogy évente több mint kétezer kutyát vesznek a BUKISZ-tól. Plusz macska. De nem kell a botrány, még ha lopják is őket, mert ak­kor mi lesz? Hát nem gondol­kodnak? Egy tény­észtelep? Ááá! Erre a gyógyszergyáraknak van pénzük. Bede Tiborné a Mezőföldi ÁFÉSZ előadója meg azt mond­ja, hogy a­ BUKISZ odaviszi ezeket a top galambokat. Évente körülbelül 20 ezret. Lehet 30 fo­rintjával számolni darabját, ha elsőosztályúak. Bede Tiborné amikor eredmé­nyei elismerése képpen kiküld­ték Olaszországba (merthogy oda exportálják a galambokat a MAVAD megbízásából.) meg­nézte, hogy mire kell ennyi az olaszoknak. Volt csodálkozás. El­engedik a galambokat és ver­senyben lelövik őket. Ez ott passzió, ő igazán nem szól bele, de megkérdezte az olaszt: miért nem fogják őket itt a Szent Márk téren, annyi sok van? Azt mondta az olasz: nem lehet, azok békegalambok. Bede Tibornét igazán nem za­varják a világ nagy dolgai, de hogy van ez? Az olasznak drá­gább ingyen a saját galambjára lőni, mint két és háromnegyed svájci frankért a magyarra? Hát az ember esze összegu­bancolódik. Szebenyi István, a főoszályvezető, azt se tudja, hogy nem is szabadna nekik se kutyákkal, se macskákkal se galambokkal üzletelni. Akár lo­pott, akár nem. Tiltja a jogsza­bály. És azt se tudja, érthetetlen, hogy valójában mennyit is for­galmaznak egy évben. Hát a millió megvan. Csak ő nem tudja, mert körül van véve mindenféle gondokkal és ilyen kis tételekre nincs ideje. Vagy micsoda. Mégis csak meg kéne nézni azt a kasszát, ha egy vezető ennyire tájéko­zatlan a dolgok felől. Ránki Péter varát PERCEK — Hogy értsem azt kapitány úr, hogy 48 órás eltávozást ad nekem?! — Nagyon praktikus öngyújtó, harminc évenként kell csak tölteni. ‘— Fiam, gyorsan hívd a rendőrséget! Amíg távol voltam, kiraboltak minket... — Szeretnék bemutatkozni! Kovács János rágógu­­mikészítő kisiparos vagyok... 1973. SZEPTEMBER 2. GAZOS TÖRTÉNET Valamelyik visszaemlékezésé­ben Jókai Mór írja, hogy az 1837-ben megnyílt Nemzeti Szín­háznak külön látványossága, volt a gázvilágítás. Ez akkoriban még szinte csodaszámba ment. A színháznak eleinte saját gázfejlesztő berendezése volt. Később, amikor 1855-ben felépí­tették a nagy gázgyárat, ettől kezdve a gyárból szállították a gázt a színház esti előadásaihoz. Mivel a pesti csőhálózat még nagyon kicsi volt, a Nemzeti Színháznak egy óriási bőrtömlő­be préselték az egy-egy estéra szükséges világítószert. A bőrtömlő alakja a cethalé­hoz hasonlított, s négy ember vitte a vállán. A járókelők min­den alkalommal megbámulták a „cethalat”, amelyből aztán a színházban áteresztették a gázt egy fémtartályba. Ebből csövek vezették el a lámpákhoz. Egy este valami rettenetesen hosszú, kettős öngyilkossággal végződő tragédia bemutató-elő­adása volt. Színészek és nézők egyaránt unták a hosszadalmas történetet. Éjfél közeledett már, de még mindig nem volt vége a drámá­nak. Az ügyelő egyszer csak­ rémül­ten rohan a kulisszák mögé: — Hölgyeim és uraim, nagy a baj! — mondja ijedten a színé­szeknek. — A legsürgősebben be kell fejezni az előadást, mert már alig van gáz a tartályban, csak percekig tart... Nem vár­hatjuk meg, hogy sötétben ma­radjunk, a nézőtéren könnyen kitörne a pánik. Könyörgöm, amilyen, gyorsan csak tudják, fejezzék be a darabot! A híres Szentpétery Zsigmond, aki eddig mint „kegyetlen apa” a kulisszák mögött jelenésére várt, hogy majd hosszú prédiká­ció után kiátkozza és öngyilkos­ságba kergesse a szerelmes fia­talokat, most — az ifjú pár leg­nagyobb ámulatára — széles mosollyal megy a színpadra, gyengéden a fiú és a leány vál­lára teszi kezét, és nyájasan így szól hozzájuk: — Édes gyermekeim! Köny­­nyelműségteket megbocsátom. Remélem, véglegesen jó útra tértek, és békességben éltek. Is­ten áldása és atyai áldásom rá­tok! Legyetek boldogok! A szerelmesek forrón és mo­hón átölelik egymást — végté­re is megmenekültek a „halál­tól”. Az ügyelő erre gyorsan le­eresztette a függönyt. Vége! A közönség nagyon elégedett volt, örült a fiatalok boldogsá­gának, a derűs befejezésnek, és főként annak, hogy végre haza­mehet vacsorázni, hiszen már igen későre jár... Csak a boldogtalan szerző nem örült, értetlenül és elkese­redetten bámult maga elé: nerre ismert rá tulajdon darabjára, mert a tragédia vidáman vég­ződő színdarabbá — majdnem vígjátékká változott... És mindennek a gáz volt az oka... AZ ÉLŐ KLASSZIKUS Egyik legnagyobb élő költőnk­től barátja megkérdezte: — Mondjad, milyen érzés élő klasszikusnak lenni? — Hát ez olyasmi — felelte a költő —, mint amikor a heringet már élő korában besózzák...

Next