Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-23 / 25. szám
24 SZABAD FÖLD AZ ÉGBOLT ŐREI A légvédelmi helyőrség parancsnoka azt mondja, hogy katonái — a hordozó teherjárműről az indítóállványra — másfél perc alatt átszerelik a légvédelmi rakétát. Sőt! Titkolt hitetlenkedésemet csak fokozza további állítása, miszerint e kilencven másodpercben az elektronikus irányítórendszer segítségével még a célra is ráirányul a katonák által „szivar”-nak becézett rakétafegyver. — Harchoz! A parancsra egy féltucatnyi katona robog a rakétához: csattognak a bakkancsok, szerszámok, vezényszavak: „Egyes kész ... kettes kész ... Fordíts jobbra! Emeld meg! Csatlakoztass! Figyeld a görgőket! Vezesd rá... Motort indítsd. Felkészítésre bekapcsolni. Jelentem kész a szikronizálás ...” A rakéta ezüstösen, hidegen mered az égre. Csak egy gombot kell megnyomni valahol, és az „Ezüst Nyíl” elindul, s megsemmisítő tüzéreiével lecsap a légtérben betolakodóra. Tényleg, mindez lezajlott másfél perc alatt... — Honnan ismerem alezredes elvtárs? — Nem tudom. A légvédelmi vadászrepülő, kinek a fenti kérdést feltettem, alacsony, piros arcú ember. Korban egyidősek vagyunk, két négyes számmal jelöljük életkorunkat. Az alezredes tűnődik. Megnyugtatom, levegőben nem találkozhattunk, félek a repüléstől. Hát akkor? Mór melletti kisközségben született, süldő legény korában Pesten villamoskalauz volt, a hármas és ötvenötös járaton. Egyszer kirándult, vitorlás gépet látott, sportrepülő lett. Bevonult, vadászpilótaként repült JAK motoros gépen — az ötvenes években átszállt szuperszonikusra. A néphadsereg légvédelmének 25 éve alatt mindig a légterünk egyik őrzője volt. Felderül: — Valahol vidéken találkoztunk. — Nem Karcagon? — Látja, ez lehetséges. Ha a rakétások ilyen boszorkányos gyorsasággal képesek harckész állapotba lendülni — a képzelet rakétaszárnyain — az újságíró is visszaszáguld a kezdethez. Negyedszázaddal ezelőtt még csöves légvédelmi tüzérség védte hazánk légterét: átlagban hat-hétszáz lövés dördült el, amíg az ellenséges repülőt találat érte. Ma? Elindul egy rakéta, egy „Ezüst Nyíl", s a cél megsemmisül. Valaha a híradósok felszerelése nem volt több, mint háton hordott telefon és rádió adó-vevő készülék. Ma? Hatalmas rádióteleszkópok, lokátorok kutatják a légtér minden négyzetméterét, óriásteherautókra szerelt műszeres kocsikból veszik a radarkészülékek adásait, s a levegőóceán minden mozgó tárgya kerek, sárgaszínű képernyőkön rajzolódik a katona elé. A „JAK” és a „MÍG” típusú, motoros vadászgépek már a katonai múzeumban vannak, helyettük többszörös hangsebességgel, modern fedélzeti fegyverekkel felszerelt szuperszonikus vadászgépek őrzik hazánk légterének sérthetetlenségét. Az alezredessel most már azonos „légifolyosón repülünk”. Az ötvenes években Karcagon járt, az akkori Ságvári és Lenin Termelőszövetkezetben védte a közös gazdaságot a felbomlástól. A szuperszonikus vadászrepülőtől megkérdezték a karcagiak: „Magának a téesz a legfőbb gondja?” Sehogy se fért a fejükbe, hogy egy repülős tiszt tanyákra jár, agitál, mert nagyüzemi táblákat szeretne fentről látni. A barázdákig ereszkedő repülős jókat derült: „Tudják, az én gépem magasan jár és gyorsan repül. Magasról pedig messze lehet látni. Azt is látom, hogy maguk jó szövetkezetet fognak csinálni.” Milyen igaza lett! Most már nevekre is emlékszik: . .— Kovács Pista volt a városi párttitkár, Szentesi Laci meg a tanácselnök. Mi van velük? Tudja, egyszer ötvenhat végén látogatóim voltak Karcagról. Meglepődtem, mert jókora csomaggal állítottak be. Volt abban sonka, szalonna, tojás, meg ki tudja, mi minden. Lényeg az, hogy közölték velem, a volt Ságvári a Lenin Tsz-be olvadt és egy erős gazdaságot alakítottak ki. Látja, az ember hiába száll fel tízezer méter magasba, a szívét sokszor a földi dolgok dobogtatják meg jobban, amikor ilyen örömhírt kap azoktól, akik valaha nehezen tudták elfogadni a repülős agitátort. Ez a légvédelmi alegység egy hegy tetején őrzi hazánk légterét. Szép vidék, csak távol esik minden lakóhelytől, várostól, falutól. A légvédelemnél szolgáló katonát — legyen tiszt, vagy sorkatona — mindig nagy felelősség terheli: a levegőóceánban csupán képzeletbeli határ létezik, amit könnyen megsérthetnek. Tehát bármilyen tiszta az égbolt — a rakétást, a híradást, a vadászrepülőt az átlagosnál nagyobb fegyelem köti feladatához, s legyen a korszerű harceszköz bármilyen bonyolult, tökéletesen ismernie, kezelnie kell A tisztek 37 százaléka egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezik, a sorkatonák 35 százaléka érettségizett. Egy tizedes szerint — pápai gyerek, zömök testalkatú és harcias kis bajuszt visel — az iskolázottságnak ez az oka. — Itt nem elég ha valaki jól képzett katonaként szerel le. A légvédelemnél a kiképzés után rögtön mindent tudni kell, ami a légtér őrzéséhez szükséges. A feladatunkhoz mérten a készültségünk is állandó, egyetlen katonával sem lehet kevesebb az állományunk — mondjuk eltávozás miatt — mint amennyire szükség van egy adott pillanatban a cselekvéshez. — De szabadság azért van? — Természetesen. Ha hírlapíró repüléssel beszélget, rögtön légi kalandra „vadászik”. Az alezredesem somolyog. Kérdezném csak meg a feleségét: nem akkor fél, ha repül, hanem akkor szorong, ha egyedül hajt Moszkvicsával az országúton. Mert szeret száguldani, ha lehet, száz kilométeres sebesség felett járni. A repülés hőseit az alegységek számontartják. Egy százados esete. Gépén elektromos hiba keletkezik — megszakad vele a rádiókapcsolat. Az idő ködös, a látási viszonyok az átlagosnál is rosszabbak. Felismeri a Dunát, repülőteret keres. A köd lent sűrűsödik, tovább repül. A Tisza vidékén jár, s itt kísérli meg a leszállást. Sikerült Amikor a gép megállt, az utolsó csepp üzemanyag is kifogyott belőle. Hasonló az esete egy alezredesnek. Bizonyos irányító kar beékelődik, addig köröz, mígnem a tartaléküzemanyaggal sikerül landolni. Sajnos, tragikusan is végződött már gyakorló repülés. Egy légi őrjáratot teljesítő tiszt hangját egészen a becsapódásig megőrizte a magnószalag. Amikor emlékeznek rá — s a hősöket nem felejtik el sohasem — pergetik a magnószalagot ... — Egészséges? — Nincs panaszom. A cigarettát nem fogadja el, öt éve leszokott a dohányzásról a Karcagról ismert alezredesem. Nyugodt, csendes ember, sportszerűen él —, másként nem is lehet — ahogy ő mondja: a „szónikus” repülő. Hízni nem lehet, annak fogyasztás a vége. Nem árulja el a receptet a civil kövérek számára. Repülőtársa ölelgeti, ugratja: „Repül még a veteránunk.” Látom az én néhai repülős agitátoromon, hogy egyáltalán nem neheztel a veterán jelző miatt, sőt, jót derül. Bajtársaival együtt — rakétásokkal, híradósokkal, technikai személyzettel — sokáig akar még őrjáratot teljesíteni a légtérben. Griff Sándor 1971. JÚNIUS 23. ,... Az igazgató házvezetőnője feldúltan telefonál gazdájának a hivatalba: — Tessék azonnal hazajönni, mert a felesége őnagysága felakasztotta magát a szalonban! — Na és, levágta a kötélről? — kérdezi az igazgató kétségbeesetten. — Dehogyis vágtam le. A főnök még izgatottabban kérdezi: — Szerencsétlen lélek, hát miért nem segített rajta? — Azért, kérem — hangzik a válasz —, mert amikor észrevettem, egészen még nem halt meg... ■ Az osztályban nyelvtanórám az igeidőkről tanulnak. A tanítónő Gyurit szólítja fel: — „Én mosakszom, te mosakszol, ő mosakszik” — milyen időben van ez? Gyuri gondolkodás nélkül rávágja: — Szombaton este, tanító nééni! Alapos vizsgálat után az orvos azt kérdezi páciensétől: — Szereti ön a konyakot? — Nem, doktor úr, soha nem iszom — hangzik a válasz. — Dohányzik? — Nem, soha nem gyújtottam rá. Tulajdonképpen semmiféle káros szenvedélyem nincs. — Na jó — feleli töprengve az orvos —, akkor még töröm a fejemet, hogy mitől kellene önt eltiltanom... Braun úr a szomszédjának meséli: — Képzelje, mi történt velem a minap! Hát egyszer csak látom, ott áll előttem egy hatalmas oroszlán. Azt gondolja, megijedtem? Szó sincs róla! Azonmód hátat fordítottam neki. — És hol történt ez? — érdeklődik a szomszéd. — Az állatkertben.■ — őrmester úr — szólítja meg Párizsban egy férfi a rendőrt —, néhány órával ezelőtt hagytam itt a kocsimat, és most nem találom. — Talán ellopta valaki? — kérdezi a rendőr. — Az lehetetlen— feleli az illető —■, hiszen biztosítottam lopás ellen ... Két jó barát hajótörést szenved. Már órák óta egy szál deszkába kapaszkodva hánykolódnak a viharos tengeren. Egyikük nagyon fél, s ijedtségében elhadar egy miatyánkot, majd felsóhajt: — Irgalmas istenem, könyörülj rajtam, szegény bűnösön. Rengeteget vétkeztem az életben, számtalanszor megcsaltam a feleségemet, más nőket becsaptam, alkoholista voltam, káromkodtam, és így tovább. Esküszöm neked, uram, ha most megmenekülök, soha többé nem csinálok ilyesmiket, s ígérem, becsületes, új életet kezdek! — Abbahagyhatod — szólal meg a barátja —, hajó közeledik felénk! ■ Rösner úr a társaságnak nyári élményeiről számol be.A többi között Spanyolországban járt. — Madridban — meséli —, egy étteremben bifszteket kívántam, pirított gombával. Igen ám, de spanyolul egy mukkot sem tudok, ezért papirost fogtam, rárajzoltam egy bikát és egy gombát, aztán mutatom a pincérnek — És megértette a kívánsá- got? — kérdezi valaki. — Sajnos, nem — legyint Rösner —, hozott azonban egy napernyőt és egy bikaviadalra szóló belépőjegyet...