Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-23 / 25. szám

24 SZABAD FÖLD AZ ÉGBOLT ŐREI A légvédelmi helyőrség pa­rancsnoka azt mondja, hogy ka­tonái — a hordozó teherjármű­ről az indítóállványra — más­fél perc alatt átszerelik a lég­védelmi rakétát. Sőt! Titkolt hitetlenkedésemet csak fokozza további állítása, miszerint e ki­lencven másodpercben az elekt­ronikus irányítórendszer segít­ségével még a célra is ráirányul a katonák által „szivar”-nak be­cézett rakétafegyver. — Harchoz! A parancsra egy féltucatnyi katona robog a rakétához: csat­tognak a bakkancsok, szerszá­mok, vezényszavak: „Egyes kész ... kettes kész ... Fordíts jobbra! Emeld meg! Csatlakoz­tass! Figyeld a görgőket! Ve­zesd rá... Motort indítsd. Fel­készítésre bekapcsolni. Jelen­tem kész a szikronizálás ...” A rakéta ezüstösen, hidegen me­red az égre. Csak egy gombot kell megnyomni valahol, és az „Ezüst Nyíl” elindul, s megsem­misítő tüzéreiével lecsap a lég­térben betolakodóra. Tényleg, mindez lezajlott másfél perc alatt... — Honnan ismerem alezredes elvtárs? — Nem tudom. A légvédelmi vadászrepülő, kinek a fenti kérdést feltettem, alacsony, piros arcú ember. Korban egyidősek vagyunk, két négyes számmal jelöljük életko­runkat. Az alezredes tűnődik. Megnyugtatom, levegőben nem találkozhattunk, félek a repü­léstől. Hát akkor? Mór melletti kisközségben született, süldő le­gény korában Pesten villamos­kalauz volt, a hármas és ötven­­ötös járaton. Egyszer kirándult, vitorlás gépet látott, sportrepülő lett. Bevonult, vadászpilótaként repült JAK motoros gépen — az ötvenes években átszállt szuper­szonikusra. A néphadsereg lég­védelmének 25 éve alatt mindig a légterünk egyik őrzője volt. Felderül: — Valahol vidéken találkoz­tunk. — Nem Karcagon? — Látja, ez lehetséges. Ha a rakétások ilyen boszor­kányos gyorsasággal képesek harckész állapotba lendülni — a képzelet rakétaszárnyain — az újságíró is visszaszáguld a kez­dethez. Negyedszázaddal ezelőtt még csöves légvédelmi tüzérség védte hazánk légterét: átlagban hat-hétszáz lövés dördült el, amíg az ellenséges repülőt talá­lat érte. Ma? Elindul egy raké­ta, egy „Ezüst Nyíl", s a cél megsemmisül. Valaha a híradó­sok felszerelése nem volt több, mint háton hordott telefon és rádió adó-vevő készülék. Ma? Hatalmas rádióteleszkópok, lo­kátorok kutatják a légtér min­den négyzetméterét, óriásteher­autókra szerelt műszeres ko­csikból veszik a radarkészülé­kek adásait, s a levegőóceán minden mozgó tárgya kerek, sárgaszínű képernyőkön rajzo­lódik a katona elé. A „JAK” és a „MÍG” típusú, motoros va­dászgépek már a katonai mú­zeumban vannak, helyettük többszörös hangsebességgel, mo­dern fedélzeti fegyverekkel fel­szerelt szuperszonikus vadász­gépek őrzik hazánk légterének sérthetetlenségét. Az alezredessel most már azo­nos „légifolyosón repülünk”. Az ötvenes években Karcagon járt, az akkori Ságvári és Le­nin Termelőszövetkezetben véd­te a közös gazdaságot a felbom­lástól. A szuperszonikus vadász­repülőtől megkérdezték a kar­cagiak: „Magának a téesz a leg­főbb gondja?” Sehogy se fért a fejükbe, hogy egy repülős tiszt tanyákra jár, agitál, mert nagy­üzemi táblákat szeretne fent­­ről látni. A barázdákig ereszke­dő repülős jókat derült: „Tud­ják, az én gépem magasan jár és gyorsan repül. Magasról pe­dig messze lehet látni. Azt is lá­tom, hogy maguk jó szövetkeze­tet fognak csinálni.” Milyen iga­za lett! Most már nevekre is emlék­szik: . .— Kovács Pista volt a városi párttitkár, Szentesi Laci meg a tanácselnök. Mi van velük? Tudja, egyszer ötvenhat végén látogatóim voltak Karcagról. Meglepődtem, mert jókora cso­maggal állítottak be. Volt ab­ban sonka, szalonna, tojás, meg ki tudja, mi minden. Lényeg az, hogy közölték velem, a volt Ságvári a Lenin Tsz-be olvadt és egy erős gazdaságot alakítot­tak ki. Látja, az ember hiába száll fel tízezer méter magasba, a szívét sokszor a földi dolgok dobogtatják meg jobban, ami­kor ilyen örömhírt kap azoktól, akik valaha nehezen tudták el­fogadni a repülős agitátort. Ez a légvédelmi alegység egy hegy tetején őrzi hazánk légte­rét. Szép vidék, csak távol esik minden lakóhelytől, várostól, falutól. A légvédelemnél szolgá­ló katonát — legyen tiszt, vagy sorkatona — mindig nagy fele­lősség terheli: a levegőóceánban csupán képzeletbeli határ léte­zik, amit könnyen megsérthet­nek. Tehát bármilyen tiszta az égbolt — a rakétást, a híradást, a vadászrepülőt az átlagosnál nagyobb fegyelem köti feladatá­hoz, s legyen a korszerű harc­eszköz bármilyen bonyolult, tö­kéletesen ismernie, kezelnie kell A tisztek 37 százaléka egyete­mi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezik, a sorkatonák 35 százaléka érettségizett. Egy tize­des szerint — pápai gyerek, zö­mök testalkatú és harcias kis bajuszt visel — az iskolázott­ságnak ez az oka. — Itt nem elég ha valaki jól képzett katonaként szerel le. A légvédelemnél a kiképzés után rögtön mindent tudni kell, ami a légtér őrzéséhez szükséges. A feladatunkhoz mérten a készült­ségünk is állandó, egyetlen ka­tonával sem lehet kevesebb az állományunk — mondjuk eltá­vozás miatt — mint amennyire szükség van egy adott pillanat­ban a cselekvéshez. — De szabadság azért van? — Természetesen. Ha hírlapíró repüléssel be­szélget, rögtön légi kalandra „vadászik”. Az alezredesem so­molyog. Kérdezném csak meg a feleségét: nem akkor fél, ha repül, hanem akkor szorong, ha egyedül hajt Moszkvicsával az országúton. Mert szeret szágul­dani, ha lehet, száz kilométeres sebesség felett járni. A repülés hőseit az alegysé­gek számontartják. Egy száza­dos esete. Gépén elektromos hi­ba keletkezik — megszakad ve­le a rádiókapcsolat. Az idő kö­dös, a látási viszonyok az átla­gosnál is rosszabbak. Felismeri a Dunát, repülőteret keres. A köd lent sűrűsödik, tovább re­pül. A Tisza vidékén jár, s itt kí­sérli meg a leszállást. Sikerült Amikor a gép megállt, az utolsó csepp üzemanyag is kifogyott belőle. Hasonló az esete egy al­ezredesnek. Bizonyos irányító kar beékelődik, addig köröz, mígnem a tartaléküzemanyag­gal sikerül landolni. Sajnos, tra­gikusan is végződött már gya­korló repülés. Egy légi őrjáratot teljesítő tiszt hangját egészen a becsapódásig megőrizte a mag­nószalag. Amikor emlékeznek rá — s a hősöket nem felejtik el sohasem — pergetik a mag­nószalagot ... — Egészséges? — Nincs panaszom. A cigarettát nem fogadja el, öt éve leszokott a dohányzásról a Karcagról ismert alezrede­sem. Nyugodt, csendes ember, sportszerűen él —, másként nem is lehet — ahogy ő mondja: a „szónikus” repülő. Hízni nem lehet, annak fogyasztás a vége. Nem árulja el a receptet a civil kövérek számára. Repülőtársa ölelgeti, ugratja: „Repül még a veteránunk.” Látom az én néhai repülős agitátoromon, hogy egy­általán nem neheztel a veterán jelző miatt, sőt, jót derül. Baj­társaival együtt — rakétások­­kal, híradósokkal, technikai sze­mélyzettel — sokáig akar még őrjáratot teljesíteni a légtérben. Griff Sándor 1971. JÚNIUS 23. ,...­ Az igazgató házvezetőnője feldúltan telefonál gazdájának a hivatalba: — Tessék azonnal hazajönni, mert a felesége őnagysága fel­akasztotta magát a szalonban! — Na és, levágta a kötélről? — kérdezi az igazgató kétségbe­esetten. — Dehogyis vágtam le. A főnök még izgatottabban kérdezi: — Szerencsétlen lélek, hát miért nem segített rajta? — Azért, kérem — hangzik a válasz —, mert amikor észre­vettem, egészen még nem halt meg... ■ Az osztályban nyelvtanórám az igeidőkről tanulnak. A taní­tónő Gyurit szólítja fel: — „Én mosakszom,­ te mosak­­szol, ő mosakszik” — m­ilyen időben van ez? Gyuri gondolkodás nélkül rá­vágja: — Szombaton este, tanító néé­ni! Alapos vizsgálat után az or­­vos azt kérdezi páciensétől: — Szereti ön a konyakot? — Nem, doktor úr, soha nem iszom — hangzik a válasz. — Dohányzik? — Nem, soha nem gyújtottam rá. Tulajdonképpen semmiféle káros szenvedélyem nincs. — Na jó — feleli töprengve az orvos —, akkor még töröm a fejemet, hogy mitől kellene önt eltiltanom... Braun úr a szomszédjának meséli: — Képzelje, mi történt velem a minap! Hát egyszer csak lá­tom, ott áll előttem egy hatal­mas oroszlán. Azt gondolja, megijedtem? Szó sincs róla! Azonmód hátat fordítottam ne­ki. — És hol történt ez? — ér­deklődik a szomszéd. — Az állatkertben.■ — őrmester úr — szólítja meg Párizsban egy férfi a rend­őrt —, néhány órával ezelőtt hagytam itt a kocsimat, és most nem találom. — Talán ellopta valaki? — kérdezi a rendőr. — Az lehetetlen­­— feleli az illető —■, hiszen biztosítottam lopás ellen ... Két jó barát hajótörést szen­ved. Már órák óta egy szál deszkába kapaszkodva hányko­lódnak a viharos tengeren. Egyikük nagyon fél, s ijedtsé­gében elhadar egy miatyánkot, majd felsóhajt: — Irgalmas istenem, könyö­rülj rajtam, szegény bűnösön. Rengeteget vétkeztem az élet­ben, számtalanszor megcsaltam a feleségemet, más nőket be­csaptam, alkoholista voltam, ká­romkodtam, és így tovább. Es­küszöm neked, uram, ha most megmenekülök, soha többé nem csinálok ilyesmiket, s ígérem, becsületes, új életet kezdek! — Abbahagyhatod — szólal meg a barátja —, hajó közele­dik felénk! ■ Rösner úr a társaságnak nyá­ri élményeiről számol be.­­A többi között Spanyolországban járt. — Madridban — meséli —, egy étteremben bifszteket kí­vántam, pirított gombával. Igen ám, de spanyolul egy mukkot sem tudok, ezért papirost fog­tam, rárajzoltam egy bikát és egy gombát, aztán mutatom a pincérnek — És megértette a kívánsá-­­ got? — kérdezi valaki. — Sajnos, nem — legyint Rösner —, hozott azonban egy napernyőt és egy bikaviadalra szóló belépőjegyet...

Next