Szabad Föld, 1977. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-25 / 39. szám

1976. SZEPTEMBER 25. TAMÁSI ÁRON NYOLCVAN ÉVE Most volna nyolcvanesztendős a magyar toll egyik legnagyobb hatású mestere, Tamási Áron. 1897. szeptember 20-án született az erdélyi Farkaslakán, és 1966. május 26-án halt meg Budapesten. Élete ugyanúgy bővelkedett tündérmesékbe illő fordulatokban, mint ahogy regényalakjainak sorsa. Képzeljük csak el, túl az óceánon, Amerikában, egy Tamási Áron nevű alkalmi újvilági lakos ötvenhat évvel ezelőtt, bankhivatalnoki munkája mellett, ilyen mondatot vetett papírra: „Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt, meghalt azonmódulag s angyal lett belőle .. Az Ördögváltozás Csíkban kezdőszavai voltak ezek és ott, az idegen környezetben annyiravégérvényesnek sikerültek, hogy azóta is könnyedén kiállták az idők minduntalan megújuló irodalmi selejtezéseit. Pedig a székely parasztok gyermekének élete nem úgy indult, hogy író válik Áronkából. Jóllehet idejében beíratták a székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumba, de ott a tanárok vajmi keveset vettek észre a diákocska talentumából. Még az érettségin is épp csak hogy átcsúszott a magyar irodalom nevű tantárgyból. Később, egyetemi évei alatt két írogató diáktársának pöffeszkedő fölénye ingerelte őt arra, hogy részt vegyen egy irodalmi pályázaton, ha nem egyébért, hát azért, hogy bizonyítsa: nem is olyan istencsudája az írás. Aztán az amerikai tartózkodás következett. Három esztendő az új világban, ismerkedés a bankszakmával. Mielőtt hajóra szállt volna, egy leányismerősének megígérte, hogy odakint sem teszi le a tollat, ír majd novellát és hazaküldi. Ügy is történt. Egyik elbeszélését a másik után rótta papírra az idegen környezetben és küldte haza az erdélyi lánykának. Végül egy kötetre való állt össze belőlük. Egy román ügyvéd vállalt kezességet a nyomdánál, hogy az Amerikában élő szerző megfizeti majd az előállítási költséget, a menyasszonyjelölt pedig előfizetőket gyűjtött a Lélekindulás címmel megjelentetendő kötethez. Az abban sorakozó írások színvonalára jellemző, hogy tizenhét közül tizenöt a pályája csúcsán álló író később megjelent összes novelláinak gyűjteményében is szerepelt. Tamási Áron lényegében azon a színvonalon szólalt meg már pályája kezdetén, ami a nagy sikerek korában is jellemezte írásművészetét. Szerinte ennek az volt a titka, hogy megmaradt benne „a székely világ, tartalmában és formájában is élő és íratlan irodalom gyanánt”. S ez a világ az olvasó számára olyan, mintha az élet vaskos igazságaival teleszórt meseországban járna. Teli van titokkal, sejtelemmel, gyilkoló dühvel és kínhalált vállaló szelíd türelemmel, derűvel és zajos égzengéssel, békességgel és halálos nagy indulatokkal. Tamási írásaiban úgy váltogatják egymást ezek, mint fejünk felett a nappalok és az éjszakák. Kritikusai hibáztatták ugyan a műveiben olykor fölbukkanó homály és a társadalmi kérdésekben kifejtett — időnként vitatható — nézetei miatt. Mások a valósághoz való szorosabb kapcsolatot kérték tőle számon. Ám ezek sem csökkentették az író alkotásainak lenyűgöző népszerűségét. E népszerűség oka elsősorban az volt, hogy Tamási népi hősei igazságra törekvő, tisztaszívű szegényemberek, akik az urak önkénye és a sors irgalmatlansága előtt sem hajtották meg fejüket. Első regénye a Szűzmáriás királyfi címet viselte. Az még 1928- ban jelent meg. Négy évvel később látott napvilágot az Ábel a rengetegben. Annak a remeklésének olyan sikere volt, hogy a szerző később megírta a kis székely pásztor kalandos életútjának folytatását Ábel az országban és Ábel Amerikában című könyveiben. Tamási az élete delét követő időktől fogva Budapesten élt. A felszabadulás után egy ideig tiszteletből meghívott képviselője volt az országgyűlésnek. Néhány nem könnyű év elteltével 1953-ban megjelent a Hazai tükör című kötete, amely a következő évben a Kossuth-díjat jelentette számára. Haláláig dolgozott, utolsó munkája a Vadrózsa ága című visszaemlékezéskötet, már befejezetlenül, csonkán látott napvilágot. Tamási Áron a Szabad Földnek is nagyra becsült, mindig szívesen látott szerzője volt, írásainak megjelenése mindig ünnepet jelentett lapunk történetében. Még emlékszünk csöndes szavára, még látjuk érzelmes-csúfondáros mosolyát, még emlékszünk a boldog pillanatokra, amikor fölbonthattuk az új Tamási-kéziratot rejtő borítékot. Igazából azonban azzal emlékezünk rá, ha kézbe vesszük nem fakuló szépségű műveit és olvasásra ajánljuk mindazoknak, akiknek szíve, értelme nyitott a drága magyar nyelv varázsa és a kikezdhetetlen bájú mese szépsége előtt. Bajor Nagy Ernő Új könyvek Faragó Ilona: Az öltözködés ábécéje. Az öltözködésre való neveléshez nem illemtani szabályok kellenek, inkább jó tanácsok. A könyv segít megismerni amit eddig nem, vagy hiányosan tudtunk. (20.— Ft Minerva) Gyulai—Demeter—Pelle: Karcsú leszek. Korunk szépségideálja a karcsú, jó mozgású nő és férfi. Ennek ellenére korunk egyik népbetegsége mégis a túltápláltság, elhízás olyan nagymétékben, hogy harcot indítottak ellene. Ehhez kíván csatlakozni ez a könyv is, mely sok hasznos tudnivalót tartalmaz. (20.— Ft Minerva) Cs. Gergely Gizella—Haáz Sándor: Udvarhelyi varrottasok. A mintagyüjtemény 57 udvarhelyi varrottas mintáját és öltésmódját mutatja be. (135.— Ft Kriterion Könyvkiadó) Kötés-horgolás. A kötés-horgolás sorozat VI. kötete. Megismertet a kézimunkázás alapvető tudnivalóival: 175 új modell és 47 új külön minta leírását, fotóját — és ahol szükséges — szabásmintáját közli. A modellek között egyaránt találhatunk, gyerekek, serdülőknek, nőknek és férfiaknak valókat, télre-nyárra és különböző alkalmakra viselhetőket. (45.— Ft Kossuth Könyvkiadó) Verne: A Franklin kifut a tengerre. Egy hajó kifut a tengerre, és hamarosan nyoma vész. A kapitány feleségének egyetlen célja: felkutatni az elveszett hajót és kapitányát, akiről makacsul hiszi, hogy életben maradt. A kutató útról és a gondos nyomozásról szól a nálunk kevéssé ismert Verne-regény. (34.— Ft. Móra Ferenc Könyvkiadó) KÖSZÖNTŐ HELYETT... A téves a Hevesi Szemle. Ez így nem igaz. Nálunk az újságok, folyóiratok évfordulói, sohasem pontosak. De az ünneplésük mégis jogos. Egerben 1949- ben jelent meg először egy folyóirat Üzenet címmel. Ez szép csöndben elhalt. Azután 1958- ban halottaiból feltámadt és ismét útjára indult még mindig Üzenet címmel. Különböző okok miatt azonban az Üzenet másodszor is elmúlt. Valószínű, hogy csak a papír, de nem a gondolat, mert tetszhalálából az egriek néhány év múlva újra szülték és most már öt éve életvidáman terjeszti Heves megyében a szocializmus gondolatát. Igaz, nemző (és szülő) szülei ma arra érdemes tanárok, könyvtárosok, nyelvészek, irodalomtörténészek, mérnökök, jogászok, újságírók és több száz avatott tollú szerző. Amikor öt éve kezembe vettem a Hevesi Szemle első évfolyamának első számát, még nem sejthettem pontosan, mivé fejlődik, mi lesz afolyóiratból. Csupán az újszülött kezén az a kis cédula, a beköszöntő hirdette, hogy „megnövök én, felnövök én...” Az egészséges fejlődésre biztosítékot a szülők, a szerkesztők névsora, személye adott, valamint az a legegyszerűbb tény, hogy tudniillik már az első szám is (a gyermek is) mutatta magát. „Egészséges vagyok. Én vagyok , én. A kezemen levő cédulát nem cserélték el sem Miskolccal, sem Debrecennel, sem Szegeddel, sem senkivel. Nézzétek, minden vonásom hasonlít a szüleimére, természetem teljesen rájuk ütött”. Semmi szemforgatás. Mint olvasó, de mint szerző is örültem az első számnak, hiszen az első számban megjelent az én elbeszélésem is. Szerzőnek lenni különös állapot. Tudom én azt jól, mennyire tud örülni és akár a vakságig elfogulttá válni az ember, saját írását látva, olvasva egy rangos folyóiratban. De az is eszembe jutott akkor, az első szám lapjainak forgatása közben, hogy lassan két évtizede már, hogy Gyurkó Gézával és Farkas Andrással volt egy csendes kísérletünk egy állandó Heves megyei irodalmi folyóirat megteremtésére. Vajúdtak a hegyek, született egy kis egér. Néhány szám után, mint írtam, a folyóirat megszűnt. A bukás azonban mégsem volt akkora, hogy két évtizedig hallgasson Eger. Jómagam a városból Pestre szakadtam, a hallgatás okát ma sem ismerem. A hallgatás legfeljebb csak arra volt jó: nagyon meg kell gondolni, milyen természetű legyen az új folyóirat. A gondolat ilyen hosszú kihordása hasznos volt: jó eredményt, színvonalas kiadványt szült. Bármennyire büszke vagyok, hogy ámbátor bukott, de mégiscsak a mostani rangos folyóirat elődjének szerkesztője voltam, s még büszkébb arra, hogy az újnak is szerzője lehetek, szomorúan meg kell állapítanom, hogy én azok közé az átlagemberek közé tartozom, akik először is olvasók, s csak később és nagyon is másodlagosan számítok szerzőnek. Szerkesztőnek pedig balsorsom nagyon is véletlenül sodort a lap élére. Ezt abból is megállapíthattam, hogy mennyire örültem, milyen örömmel olvastam a Hevesi Szemle öt évfolyamának minden számát. S milyen örömmel olvastam minden megjelent számban minden szerző minden sorát. 17 éves megyei vagyok persze. S nekem sem „... térkép e táj”. És befolyásol, persze, hogy ismerem a szerzőket személyesen is, némelyiket éppen harminc éve már. De akit nem ismerek személyesen, de arrafelé, a hegyek lábánál, a szőlőtőkék között él, nekem mind rokonom. Még mélyebbre ásva, ismerem írásaik alanyait, tárgyait, az embereket, a helyhatározókat, mindre név szerint és névtelenül is ráismerek, akkor is, ha sohasem éltek, sohasem léteztek. Mert akkor is éltek és léteztek, ha őket csupán kitalálták. Ha az íróik őket csupán megálmodták. Hiszen éppen ez a nagy vicc, ez az írás lényege. Ez az író lelkének, agyának, képzeletének kvinteszenciája, hogy olyant tudjon álmodni nekem, az olvasónak, hogy lopáson a szerzőt ne tudjam rajtakapni. Olvastam Farkas András barátom versét. „Egy egri kiállításról”, és tudom, pontosan tudom, kiről szól, kit dicsér, kit marasztal el. És azt is, hogy miért írja: „Nékem a semmi az absztrakt / Csaknem egészen egyenlő, / Hogy ha a fájdalom árán / Hogy ha a jó öröm útján / Futva rabolni akarnám / Azt, ami nékem igazság. / Azt, ami nékem a jellem, / Azt, ami olyan egyéni, / Hogy lopakodva, szerényen, / Adja kezembe a kulcsot / Végre bejuton a szerző / Titkaihoz, rokonának.. /Rögtön a kulcshoz!? Igen, rögtön a kulcshoz, Heves megye, Eger, az alkotó és a szerző lelkét nyitni, érteni. Elnézést Farkas Bandi, nálam van a kulcs, mert tudom, kiről, kikről szól az ének. És hogyne tudnám, hogyne érteném, hogyne ismerném Gyurkó Géza (főszerkesztő): „Aki megtalálta a Napot” című elbeszélésének, vagy ríkatójának szereplőjét, Erzsi néniét és mindazt, amit a szerző az idős asszony életével, tetteivel, munkájával el akar mondani ..Folytatni kéne a szerzők és cikkek és elbeszéléseik, verseik felsorolását. De hát remélem, néhány jelzésből is érthető, mire gondolok én most, az ötödik (vagy hányadik?) évfordulón. A szerzők, szereplőik az emberek, persze az ország minden táján megtalálhatók, sorsuk ugyanaz. És mégis. A lelkük más... Az egyéniségét senki sem vetkőzheti le. Az emberek, a tájak, a városok, a hegyek, a folyók egyéniségét egyetlen szerző sem veheti el A jó szerző nem is akarja elvenni. Suki Andor A Hazafias Népfront Országos Tanácsa Kossuth Lajos születésének 175. évfordulója alkalmából emlékülést rendezett Budapesten, az Újvárosháza dísztermében. Beszédet mondott dr. Szabad György egyetemi tanár. (MTI-fotó : Szebellédy Géza felvétele) Hatezer éves szerszámok Három hónapja nyitotta meg kapuját a Csepel-sziget második múzeuma Szigetszentmiklóson, a Kékgolyó u. 2. szám alatt. Három termet töltenek meg a Honismereti Szakkör által összegyűjtött tárgyak. Láthatók itt megkövesedett fadarabok, őskori állatok csontjai, mammutagyai, tengeri kagylók és csigák vázai. Megtekinthetők az első, emberi kéz által alkotott eszközök, amelyek a szakemberek véleménye szerint hatezer évesre becsülhetők, számos kőbalta és egyéb eszközök, csontszerszámok, bronzedények és ékszerek. Ezek mind a község határából kerültek a múzeumba. A kiállított tárgyak között vannak római feliratos kövek, pénzérmék, edénycserepek, akadnak Árpád-kori gyűrűk, fegyverek, középkori oklevelek másolatai, a török időkre emlékeztető tárgyak, adójegyzékek. Az ezeréves település sokféle tárgyi emléke tekinthető meg e kiállításon, egészen 1944-ig. Külön vitrinben gyűjtöttük össze a faluban született és élt, valamint a ma is élő híres személyek fényképeit, iratait. Egy tabló munkásmozgalmi emlékeket őriz, a Szalmás-kórus szigetszentmiklósi tartózkodását mutatja be. A három terem egyikében kapott helyet a falu néprajza: a szoba-konyha tárgyai, a paraszti gazdálkodás eszközei. Vasárnaponként a környéken kirándulóknak érdemes megállni és betekinteni e szerény múzeumba. Vöő Imre Szigetszentmiklós SZABAD FÖLD .