Szabad Föld, 1979. július-december (35. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-01 / 26. szám
1979. JÚLIUS 1. Kultúrhistória: a jelen és a múlt kölcsönhatása A napokban a Hazafias Népfront Agrártörténeti Albizottságának meghívója a magyar malomipar történetének állandó kiállítására invitált, a Soroksári útra. Bevallom, kissé vonakodva indultam el a zajos ferencvárosi gyárnegyedbe. Ám az egykori „Concordia”-malom négy szintjén elém táruló kép elfeledtette velem a füst- és porlepte városrészt. Az itt látott tárgyak, eszközök és dokumentumok révén alig egy óra leforgása alatt évezredeket jártam be; nyomon követhettem a kenyérgabona őrlésének történetét az időszámítás előtti időktől napjainkig. Csak ámultam és bámultam: hát ilyen is van már minálunk? Igen, van! Agrártörténeti értékeink, emlékeink felkutatása, összegyűjtése, rendszerezése és szakszerű bemutatása érdekében már eddig is sok minden történt. Gondoljunk csak például a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkásságára. De a Földművelésügyi, illetve a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium is sokat tett már e nemes ügyért. S a megyék, városok, falvak egész sorát említhetnénk. E munkát legtöbb helyen a népfrontbizottságok kezdeményezik, szervezik, s ebben lelkes segítőpartnereik az önkéntes gyűjtők, a diákok és a kisiskolások, vagyis mindazok, akiknek szívügyük a még meglevő értékek felkutatása és megmentése. E buzgó gyűjtőmunka egyik legújabb eredménye, hogy Kétegyházán a mezőgazdasági gépekből szakgyűjtemény és agrártörténeti emlékhely alakult. Felsővadászon az összegyűjtött anyag felhasználásával június 2-án a táj mezőgazdasági történetét bemutató múzeumot nyitottak. De még mindig sok a rejtőző, kallódó érték. Nemrégiben egy uradalmi majorból községgé fejlődött településen az egykori cselédekkel beszélgetve jómagam is érdeklődtem néhány olyan tárgy és okmány felől, amely a cselédsors velejárója volt: cselédkönyv, bérlevél, szegénységi bizonyítvány stb. Bizony alig akadt közöttük egy-két olyan ember, aki féltve őrizgeti. De — mint mondták — egy erre hivatott szervnek, intézménynek, múzeumnak vagy — ha volna ilyen — egy cselédemlékháznak szívesen odaadnák, hadd lássa az utókor is a szolgasors szomorú dokumentumait. Sokat hallunk, beszélünk, írunk mostanában a technika, a tudomány, az életforma gyors fejlődéséről. De ne feledjük: ez a fejlődés a múlt eredményeire, elődeink létesítményeire, termelési és háztartási eszközeire épül, s a fejlődés ezek ismerete nélkül meg sem érthető. Kultúrhistóriai jelentősége van tehát egy most talán még jelentéktelennek látszó kaszaüllőnek vagy kaszakalapácsnak is, hiszen ez a semmi szerszám is része, lépcsőfoka agrártörténetünknek. Talán még nem késő: mentsünk meg minden értéket. A. K. Újítás — megrendelésre Hogyan születik az újítás? Ezt kérdezem a Pankotai Állami Gazdaság egyik gépjavító műhelyében a munkásoktól. Nehezen indul az erről szóló eszmecsere. Majd egyikük, Süli Imre egyetlen szóval válaszol: — Kényszerből. — Hogy-hogy kényszerből? Ráparancsolt magára valaki, hogy újítson? — Nem így értem én ezt, hanem úgy, hogy a helyzet kényszerít. Hogy mennyit kínlódtunk mi azzal a kombájnnal azelőtt! Volt, hogy félóránként leállt... Süli Imre egyik ezermestere a gazdaságnak. Húsz év óta dolgozik itt. Szinte személyes tulajdonának érzi a keze alá kerülő gépeket. Alapelvként hangoztatja: a gép azért van, hogy dolgozni lehessen vele. Hasonlóan gondolkodik Pádár István, aki szűkszavúbb Süli Imrénél is. Ennyit mond csak: — Hiába jártunk alkatrész után. A IFA-kocsi állt már hetek óta. A szállítóeszköz pedig úgy kellett a gazdaságban, mint egy falat kenyér. Egy napon Pádár István jelentette, hogy üzemképes a kocsi. De még mindig nem tudom hogyan születtek ezek az újítások. Surányi Antal üzemvezető segít, így kezdi: — Minden újításnál először az alapgondolat születik meg. Süli Imre újításánál az alapgondolat az volt, hogy a tőkés országból vásárolt nagy értékű kombájnon az ékszíjak azért szakadoznak szét órákon belül, mert a földről kemény rögök, sárcsomók vagy egyéb kárt okozó anyagok verődnek fel rá. Ezt kellett hát megakadályozni egy védőlemezzel. Pádár Istvánnál pedig az alapgondolat az volt, hogy ha eredeti típusú alkatrész nincs, van más, hasonló típusú gépalkatrész és kellő megmunkálás után azt is bele lehet építeni az IFA- kocsikba. Persze ezek az alapgondolatok már az újítások kivitelezésének részei. De hogyan szánja el magát valaki az újításra? Hiszen nem köteles rá. Salánki Tibor gépészmérnök, a gazdaság újítási felelőse egy hirdetményt mutat. Címe: „Újítási feladatterv 1979. évre”. A hirdetmény felhívással fordul a gazdaság valamennyi dolgozójához, hogy újítson. Tizenöt pontban sorolja fel azokat a műszaki vagy egyéb kérdéseket, amelyekre a gazdaság vezetői megoldást várnak. Emeljünk ki egyet a tizenöt megoldandó kérdés közül. Miután az aratás ideje van, nézzük az 1-es számú kérdést, mely így szól: „Kalászosok betakarításánál a CD—100, 105 és az E—512-es kombájnok a szalmát rendben szétszórják, gyors és olcsó szalmabetakarítási módszert kérünk az újítóktól. Feladattervi különdíj: hatezer forint.” A különdíj a rendes újítási díjon felül jár. Anyagilag tehát erősen ösztönzik itt az újítókat. Ám az anyagi juttatás csak egy része, sőt csak kis része az eredményes újítómozgalomnak. Erről egyebek között akkor kapok képet, amikor a fentebb már említett Süli Imrét arról kérdezgetem, hogy mennyi újítási díjat szokott kapni. Gondolkodás nélkül rávágja: — Ha egy fillért nem adnának, akkor is újítanék. Ki sem lehet beszélni, mekkora öröm volt számomra, amikor a műszakilag nagyon fejlett tőkés országból érkezett újabb szállítmányú gépekre már gyárilag rá volt építve az a tartozék, amelyet én találtam ki. Talán a gyár által ide küldött szakemberek a szerviz munkák során figyelték meg az újítást, talán más úton jöttek rá a konstrukciós hibákra. Mindegy. A lényeg az, hogy az új gépek már a Süli Imre által kigondolt tartozékokkal érkeznek. A lélektan tudósai ezt úgy mondanák, hogy sikerélmény. — Egymagában a sikerélmény is kevés erkölcsi ösztönzést ad, — hangsúlyozza Gerébi József, a gazdaság igazgatója. — Mert a sikerélmény már azután jelentkezik, amikor az újító újított, az újítást elfogadták és alkalmazták. De mi van előtte? Ezután az igazgató kifejti, hogy szerinte hogyan lehet ösztönözni az embereket arra, hogy gondolkodjanak, törjék a fejüket, a jót is cseréljék fel jobbra, ha ilyen gondolatuk támad és ezt adják is közre. Az igazgató a véleményét így összegezi: — Tudom, hogy tartalmatlan szóvirágnak tűnik, de mégis azt mondom: az újítómozgalom alapja, az, hogy az emberek magukénak érezzék azt a vállalatot, illetve gazdaságot, ahol dolgoznak. Az igazgató meghatározása csak akkor volna tartalmatlan, ha semmi nem történne annak érdekében, hogy itt a dolgozók valóban magukénak érezzék a gazdaságot. De a hosszú évek során oly sok minden történt itt azért, hogy erős szálak kössék ide az itt dolgozó embereket, hogy otthonosan érezzék magukat. Egyébként az otthon megjelölés szó szerint is érthető. Tavaly például ötvennégy törzsgárdatag kapott lakást és a lakásépítési akció tovább folytatódik. A gazdaság dolgozóinak 70— 80 százaléka valamilyen fokon törzsgárdatag. Kialakulóban vannak az itt élő családi dinasztiák, amelyek tagjai nemzedékről nemzedékre váltják egymást. Andrikó István, az országos hírű juhász például már nyugdíjba ment, de a rokonai, hozzátartozói nagyrészt itt dolgoznak. Az igazgató is a gazdaság neveltje. Közel három évtizede dolgozik itt a különféle munkaköri beosztásokból egyre feljebb emelkedve. De visszatérve az újításokhoz: Az újító egymagában nem újító. Rengeteg buktatón kell átjutnia, mire újításából valóság lesz. Ha nem kapna segítséget, elmenne a kedve és példája másokra is visszariasztó lenne. De itt az újító mindenféle segítséget megkap. Ha valaki fejében megszületik egy értékes gondolat, nyomban munkába lép az újítási felelős, aki leírja és lerajzolja az újítást, az üzemgazdász kiszámítja a várható hasznát, a jogász a törvények tekintetében egyengeti az ügyet és így tovább. Kérdésem az igazgatóhoz, hogy a gazdaságban megszületett sok-sok újítás közül melyiket tartja a legértékesebbnek. A következőt említi: — Egy aranyérmes újításunk van, amelyből találmány lett. Ennek jelentősége túlnőtt a gazdaság keretein, sőt a szakmát is meghaladó általános érvényű találmány lett, mert környezetvédelmi szerepe is van. Az aranyérmes újító Oláh József. Társai: Andor László és Barna Ferenc. Az újítás lényege: nagyrészt állattenyésztő gazdaságról lévén szó, évente szinte elviselhetetlen teherként jelentkezett az anyagmozgatás tekintetében a közel ötvenezer sertés szilárd és híg trágyája. Egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni. Igen erős volt a környezetszennyező hatása is. Az már elképzelhetetlen volt, hogy a régi módon a talajerővisszapótlására használják fel. Ehhez lapáttal, villával dolgozó ember már nem akad. Gépi úton kellett megoldani a kérdést. A találmány egy évi haszna másfél millió forint. És ez a többlet most már minden évben jelentkezik. De természetesen még ennél is jóval nagyobb, szinte felmérhetetlen a haszna a környezetvédelem tekintetében. Kukkantsunk bele még egy kicsit a gazdaság újítási statisztikájába: 1977-ben egy híján száz újítást jelentettek be; 1978- ban negyvenhat újítást fogadtak el; ez évben pedig harminchét újítást fogadtak el eddig. A legjobb újítási évben, 1977-ben az újításokból származó többletjövedelem meghaladta a hárommillió forintist. Hasonlításul említsük meg, hogy a gazdaság tavalyi tiszta jövedelme 38 millió forint volt. Abban, hogy ez a kedvezőtlen adottságú, korábban ráfizetéses állami gazdaság szilárd, jól jövedelmező gazdasággá vált, nagy része van a pankotai újítóknak is. Teszkó Sándor SZABAD FÖLD 3 Árhullám vonult végig a Dunán. A hét elején Budapestnél 658 cm vízszinttel tetőzött (bal oldali kép). A győriek kedvenc strandját is elárasztotta a víz. A játszótéren és a sportpályán (jobb oldali képünk) csak csónakkal lehetett közlekedni (MTI Fotó : E. Várkonyi Péter és Matusz Károly felvételei) I