Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-05 / 6. szám

12 SZABAD FÖLD ­ ÖSSZETART-E A CSALÁD? Munkáscsaládok tízezrei élnek ma már lakótelepi panelházak­ban. Kik boldogan, kik rosszul. Tagadhatatlan, hogy egy család békéje és összetartozása nagy mértékben múlhat azon, milyen a lakáshelyzete. De igaz-e, hogy a panellakás a maga típusvol­tával merev formába önti a csa­ládok életét is, s a benne lakó­­kat alkalmatlanná teszi az egy­más iránti megértésre és alkal­mazkodásra? Mert Tarr Béla rendező „Panelkapcsolat” című filmje ilyesfajta veszélyre fi­gyelmeztet. Békétlen házasságokról re­gényt, drámát írni, filmet csi­nálni eléggé gyakori, szinte megszokott művészi tevékeny­ség, de erre azt mondhatjuk, hogy maga az élet szolgál min­tául az ilyen művekhez. Tarr Béla most a sivár, egyhangú környezet és életvitel házasság- és családromboló hatását igyek­szik nekünk kimutatni, mint ter­jedő tömegjelenséget, egy lakó­telepi házaspár mindennapi éle­tének bemutatásával. Kisebb­­nagyobb okokból és ürügyekből lobban fel köztük az összezör­dülés, a viszály, s a rendező egyáltalán nem tartja fontos­nak, hogy a férj és a feleség kö­zül mi, nézők, melyiknek adunk igazat. Ha úgy vesszük, igazuk van mindkettőjüknek, a baj in­kább abban rejlik: akár az egyik, akár a másik akarna lép­ni valamerre, hogy a vágyát, ké­pességét, személyiségét egy ki­csivel jobban érvényesítse, a másikban szinte áttörhetetlen falba ütközik. Ez a fal valójá­ban a panelfal, amiből igazán rugalmas, változatos lakhelyet épp úgy nem lehet építeni, mint rugalmas, változatos életet. Csakugyan „be lennénk fa­lazva” tulajdon vívmányaink­nak — amilyen fejlett szocialis­ta nagyüzemi termelésmód és a tömeges lakásépítés is — embe­rileg alig elviselhető „börtöné­be”? Sajnos — de inkább mon­danám hál’ istennek —, nem osztom Tarr Béla helyzetelem­zését és elméletét, bármennyi élethitellel is tölti meg a filmet két főszereplője, a tehetséges ka­posvári színészházaspár, Pogány Judit és Koltai Róbert. Bízom benne, hogy az ő házasságuk nagyobb egyetértésen alapszik, mint a filmbeli házaspáré, ame­lyet eljátszanak, még ha a játé­kuk ezúttal komolyabb is a szo­kottnál. A két színész mondhat­ni spontán indulattal csatázik előttünk, szinte a saját szavai­val. Remek színészi képességük­­höz nem férhet kétség, mint ahogy a fiatal rendező feltétlen jóakaratához sem, de ez az egész, úgy ahogy van, mégsem elég ér­dekes. . Azt elhiszem, hogy pontról pontra és szóról szóra viselked­het így egy ilyen házaspár. Nem hiszem azonban, hogy ezt érde­mes volt megfilmesíteni, kivált­képp ilyen hosszadalmassággal és részletességgel. Magam is val­lom Tarr Bélával együtt, hogy a lakótelepi családok és közös­ségek együttélését, munka- és felelősségmegosztási, kultúráló­­dási szórakozási problémái és lehetőségei még jórészt megol­datlanok, de én Tarrnál nagyobb optimizmussal és bizakodással nézek a lakótelepi jövő elé. S bár nem vagyok híve a mindent megszépítő és fényesre glanco­­ló műveknek, szívesebben lát­nék egy olyan magyar filmet, amelyik ennek a jövőnek az út­­ját-módját egyengeti. Habár, úgy hiszem, ahhoz egy kicsivel több gondolkodásra volna szük­ség, mint a vigasztalanság le­fényképezéséhez. Nem akarom sem lebecsülni, sem tréfára fordítani ezt a ko­moly dolgot, de tudok egy igazi családösszetartó filmről. A „Pa­nelkapcsolat” örökösen zsörtölő­dő főszereplőinek is azt mon­dom, fogják a gyermekeiket, s menjenek el együtt a „Hófehér­ke és a hét törpé”-hez. Most új­ra itt van nálunk Walt Disney­nek ez az 1937-ben készült tün­dökletes remeke, a világ első, egész műsort betöltő rajzfilmje, generációk bűbájos szórakozta­tója, mesébe­ ringatója. Tanúsít­hatom, változatlan frisseséggel állja az idő próbáját. Mindenekelőtt a hét törpét üdvözlöm sikeres visszatérésük alkalmából. A világért sem aka­rom megbántani Hófehérkét, hiszen ha tudom is előre, hogy nem fog rajta a gonosz mosto­ha gálád fondorkodása, azért mindvégig szívből szurkolok a boldogságáért. Hófehérke szép ugyan, amiként rút a gonosz mostoha, s délceg a királyfi, de ezt helyettük akármelyik em­berszínész, talán még jobban is, megteszi. Mulatságosság, erede­tiség, szellemesség dolgában vi­szont egyikük sem vetekedhet a hét pompás törpével. No meg báj tekintetében az erdő állat­káival és madaraival. Őértük volt igazán érdemes a rajzfilm­­művészetnek ezt az örökbecsű gyöngyszemét létrehozni. Hej hó, hej hó, vígan dalolni jó — hangzik a híres dalban Hófehérke és a hét törpe filo­zófiája. És azért ez sem kutya! Igaz, a mai panelházakban gyen­ge a hangszigetelés, ennek elle­nére itt is összejöhetne egy-egy este a család, jó, kiadós vesze­kedés helyett — egy kis együtt­­dalolásra. Sas György mozivii, Hófehérke és a hét törpe Pogány Judit és Koltai Róbert Legenda és valóság Jászberényben a múzeum be­járatánál üvegszekrénybe áll. Benne szépmívű kürt, elefánt­agyarból kifaragva. Lehel kürt­jei? Hosszan nézegetem, és fel­ötlik bennem az Anonymus le­genda. Szúrós tekintetű, hetyke bajszú magyar hallgatja, Kon­­rád német herceg kurta ítéle­tét: — Karóba vele! Lehel vezér rezzenés nélkül áll, majd emelt hangon rászól, vagyis rádörren: — Az rendben van. De mi lessz az utolsó kívánsággal? — Hát mi volna az, magorok vezíre? — Nem sok! Csak bele akarok fújni a kürtömbe. Bele én, egy­szer utoljára! No, megadatik! — Nem bánom! Hozzátok ide, hadd trombitáljon. Lehel megmarkolta a kürtöt, belefújt, majd hirtelen magasra emelte, és rettentő erővel lecsa­pott Konrád fejére. Közben eze­ket mondta: — Szolgám leszöl a másvilá­gon, hallod-e! Poroszlók ugrottak Lehelre, ámde ő lerázta magáról. Rájuk szólt: — Mehetünk, fattyúk! Hun az a karó? Nagyjából így szól a legenda, de más a valóság. Bizáncban ké­szült a gazdagon díszített kürt a X. század táján és Lehel ve­zér kezében sohasem volt. Is­meretlen a Jászberénybe kerü­lésének időpontja és körülmé­nye is. Valamikor a török hó­doltság után vihették oda. Az­óta a legendával összekapcsol­va őrzik, mivelhogy valóban kincset ér. — tihanyi — 1983. FEBR Régi név — új S2 Évadnyitás télen. A Józsefvárosi Színház min­den székén egy-egy szál szegfű, s egy áttetsző műanyag dosszié, benne a januári bemutatók, az ifjúsági előadások részletes programja. Évadnyitás a tél közepén? Ki hallott ilyet? A színházi évad — mint ismeretes — ősszel, szeptember-október hónapok­ban kezdődik, nem télvíz ide­­jén. Mi történt a Kulich Gyula té­ri színházban? Sokak figyelmét elkerülte, hogy a rendhagyó színházi „va­rázslat” miatt hivatalosan, pa­pírforma szerint, 1983. január 1-én alakult meg Budapesten két színházból három színház. Fél évbe telt az előkészítés — nem is csekély — munkája, má­ra van már székháza a Nép­színháznak és a Katona József Színháznak, s régi helyén, új kamaraszínházzal megkezdte újjászervezett munkáját a Nem­zeti Színház is. Kezdjük az utóbbival: a Nem­zeti Színház székháza továbbra is a Hevesi Sándor téren talál­ható, míg a kamaraszínháza a Várban. S mivel a Várszínház működéséhez alig néhány em­berre van szükség, a Várban alig néhány szoba tartozik ma már a­ Nemzeti Színházhoz. A Várszínház többi helyisége a Népszínházé. Kivéve a szín­háztermet, amely a Nemzetié. A Petőfi Sándor utcában levő, önállósított Katona József Szín­ház irodái és egyéb helyiségei részére az Asbóth utcában a Népszínház „keretéből” biztosí­tottak helyet, mivel a Katona József Színház az átépítés előtt és után is a Nemzeti kamara­­színházaként működött, s ehhez elegendő volt néhány kisebb szoba. Magyarán, ez azt jelenti, hogy a Népszínház egész apparátusa a budai Várban található? Er­ről szó sincs. A Várszínház épületében szé­kel a Népszínház igazgatósága: Miszlay István igazgató, Petrik József főrendező, dr. Vajda De­zső ügyvezető igazgató, Horváth Árpád irányításával a művésze­ti titkárság, valamennyi tago­zatvezető (Kertész László zenei igazgató, Kerekes Pál és Györgyfalvay Katalin, a táncta­gozat irányítói, Malgot István, a mozgásszínház vezetője, a dramaturgia. Rajtuk kívül a gazdasági-pénzügyi osztály (ve­zetését nemrégiben vette át Ócsai József, aki eddig a szol­noki Szigligeti Színház gazda­sági igazgatója volt), az admi­nisztratív ügyeket intéző több osztály, a Várban kapott helyet a korrepetáló zeneszoba. A Népszínház apparátusának másik része az Asbóth utcában található (itt van például a pró­baterem), a színház fővárosi és vidéki szervezési részlege, a sze­mélyzeti csoport, a párt­, a szakszervezet helyisége, itt szé­kel Csongrádi Mária irányítá­sával a színház Közművelődési Pódiuma. A közelben vannak a műhelyek, ahol asztalosok, la­katosok, kárpitosok dolgoznak, a varrodák, ahol a női és a fér­fijelmezek készülnek, a festő­tárban a díszletek kapják meg végleges formájukat. S ezenkí­vül van még a színháznak sa­ját gépkocsi-telephelye, javító­­műhellyel — jelezve, hogy a Népszínháznak továbbra is egyik legfőbb feladata, eljuttat­ni az élő színházat az ország távolabbi helységeibe is. De egyelőre még maradjunk a fővárosban, hiszen itt székel — a VIII. kerületi Kulich Gyu­la téren a Népszínház színházi centruma, a Józsefvárosi Szín­ház. Az anyaszínház — ahogy meghittebben nevezik, s ahol mindennap van előadás, évente 260, melynek hozzávetőleg a f­iét a gyermekek számára k­özítik. Mi található a Kulich Gy. téren? Színházterem, hozzáta­tozó próbateremmel, társalgóv­­öltözőkkel. Kicsiny színház,­­ arra jó és alkalmas, hogy — József Attila Színházhoz hason­lóan — a VIII. kerület (és vele határos Kőbánya, Feresy­város) közkedvelt színháza le­gyen, a fővárosi színházi vili szerves része, régi igények­­ elégítője.­­ Mivel kedveskedik az 198 január 1-vel önállóvá vált Női színház a közönségének, a fővá­rosban és vidéken? — kérde­zem Miszlay István igazgatótó — Olyan évadot szeretnén létrehozni, amelyben magyt szerzők darabjait játsszuk, Pes­ten és vidéken egyaránt. Nap­jainkban, amikor meglehetőse élénk vita bontakozott ki a szír házak és az írók között arra hogy miért nem becsülik elég­gé a ma élő írók színpadi mű­veit, mi a polemizálás helyet cselekszünk. Azzal nyilvánítja ki véleményünket, hogy elvi fej­tegetések helyett daraboké adunk elő. Nem véletlen az se, hogy a Kulich Gyula téri anya­színházat Fejes Endre ma ma szinte klasszikus értékű darab­jával, a Vonó Ignác­cal nyitja meg. Két olyan nagyszerű szí­nészvendég részvételével, min Margittay Ági és Madaras Jó­zsef. Ez a mű, szerintünk, a XX. századi magyar drámaíro­dalom örökbecsű alkotása. Több hasonló érték született az utób­bi két-három évtizedbe­n a ma­gyar színházakban, ezek közt szeretnénk színpadjainkon töb­bet átmenteni a mai néző szá­mára. Január végén Gyárfa Miklós „Férfiaknak tilos” két részes vígjátékát, Visky Andrá zenéjével, mutatjuk be, s a nő főszerepre a színpadon évek óta nem látott Váradi Hédi Kos­suth-díjas művészt, a Nemzet Színház tagját kértük fel. — Úgy tudom, a Népszínhá megújhodott szerepkört kíván adni a Közművelődési Pódium­nak. Valóban így van ez? — Igen. Már csak azért is mert egyre több jelzést kaptunk arra, hogy a fővárosban és vi­dékon egyaránt a szakközépis­­kolába és szakmunkásképzőbe járó fiatalok igénylik az éli színházat, s főként a magyar irodalom ismeretét. Ugyanak­kor a színház művészei közt mind többen vesznek részt ön­­ként, szívesen e pódiumműso­rokban. Csak néhány jellemző példát említenék. Karinthy Fri­gyes munkáiból a színház kő művésze, Holl János és Illyés Mária, zenés összeállítást készí­tett és ad elő, két operaéneke­sünk, Zöld Ildikó és Bordás De­zső, Bartók—Kodály-emlékmű­­sort mutat be, Bodza Klára régi magyar mulatságokból készítet összeállítást, Korompay Val Kosztolányi Dezső, Zubor Ág­nes Arany János, Borhy Gergely Jelenet a Népszínház Háry János előadásából

Next