Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-05 / 6. szám
12 SZABAD FÖLD ÖSSZETART-E A CSALÁD? Munkáscsaládok tízezrei élnek ma már lakótelepi panelházakban. Kik boldogan, kik rosszul. Tagadhatatlan, hogy egy család békéje és összetartozása nagy mértékben múlhat azon, milyen a lakáshelyzete. De igaz-e, hogy a panellakás a maga típusvoltával merev formába önti a családok életét is, s a benne lakókat alkalmatlanná teszi az egymás iránti megértésre és alkalmazkodásra? Mert Tarr Béla rendező „Panelkapcsolat” című filmje ilyesfajta veszélyre figyelmeztet. Békétlen házasságokról regényt, drámát írni, filmet csinálni eléggé gyakori, szinte megszokott művészi tevékenység, de erre azt mondhatjuk, hogy maga az élet szolgál mintául az ilyen művekhez. Tarr Béla most a sivár, egyhangú környezet és életvitel házasság- és családromboló hatását igyekszik nekünk kimutatni, mint terjedő tömegjelenséget, egy lakótelepi házaspár mindennapi életének bemutatásával. Kisebbnagyobb okokból és ürügyekből lobban fel köztük az összezördülés, a viszály, s a rendező egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy a férj és a feleség közül mi, nézők, melyiknek adunk igazat. Ha úgy vesszük, igazuk van mindkettőjüknek, a baj inkább abban rejlik: akár az egyik, akár a másik akarna lépni valamerre, hogy a vágyát, képességét, személyiségét egy kicsivel jobban érvényesítse, a másikban szinte áttörhetetlen falba ütközik. Ez a fal valójában a panelfal, amiből igazán rugalmas, változatos lakhelyet épp úgy nem lehet építeni, mint rugalmas, változatos életet. Csakugyan „be lennénk falazva” tulajdon vívmányainknak — amilyen fejlett szocialista nagyüzemi termelésmód és a tömeges lakásépítés is — emberileg alig elviselhető „börtönébe”? Sajnos — de inkább mondanám hál’ istennek —, nem osztom Tarr Béla helyzetelemzését és elméletét, bármennyi élethitellel is tölti meg a filmet két főszereplője, a tehetséges kaposvári színészházaspár, Pogány Judit és Koltai Róbert. Bízom benne, hogy az ő házasságuk nagyobb egyetértésen alapszik, mint a filmbeli házaspáré, amelyet eljátszanak, még ha a játékuk ezúttal komolyabb is a szokottnál. A két színész mondhatni spontán indulattal csatázik előttünk, szinte a saját szavaival. Remek színészi képességükhöz nem férhet kétség, mint ahogy a fiatal rendező feltétlen jóakaratához sem, de ez az egész, úgy ahogy van, mégsem elég érdekes. . Azt elhiszem, hogy pontról pontra és szóról szóra viselkedhet így egy ilyen házaspár. Nem hiszem azonban, hogy ezt érdemes volt megfilmesíteni, kiváltképp ilyen hosszadalmassággal és részletességgel. Magam is vallom Tarr Bélával együtt, hogy a lakótelepi családok és közösségek együttélését, munka- és felelősségmegosztási, kultúrálódási szórakozási problémái és lehetőségei még jórészt megoldatlanok, de én Tarrnál nagyobb optimizmussal és bizakodással nézek a lakótelepi jövő elé. S bár nem vagyok híve a mindent megszépítő és fényesre glancoló műveknek, szívesebben látnék egy olyan magyar filmet, amelyik ennek a jövőnek az útját-módját egyengeti. Habár, úgy hiszem, ahhoz egy kicsivel több gondolkodásra volna szükség, mint a vigasztalanság lefényképezéséhez. Nem akarom sem lebecsülni, sem tréfára fordítani ezt a komoly dolgot, de tudok egy igazi családösszetartó filmről. A „Panelkapcsolat” örökösen zsörtölődő főszereplőinek is azt mondom, fogják a gyermekeiket, s menjenek el együtt a „Hófehérke és a hét törpé”-hez. Most újra itt van nálunk Walt Disneynek ez az 1937-ben készült tündökletes remeke, a világ első, egész műsort betöltő rajzfilmje, generációk bűbájos szórakoztatója, mesébe ringatója. Tanúsíthatom, változatlan frisseséggel állja az idő próbáját. Mindenekelőtt a hét törpét üdvözlöm sikeres visszatérésük alkalmából. A világért sem akarom megbántani Hófehérkét, hiszen ha tudom is előre, hogy nem fog rajta a gonosz mostoha gálád fondorkodása, azért mindvégig szívből szurkolok a boldogságáért. Hófehérke szép ugyan, amiként rút a gonosz mostoha, s délceg a királyfi, de ezt helyettük akármelyik emberszínész, talán még jobban is, megteszi. Mulatságosság, eredetiség, szellemesség dolgában viszont egyikük sem vetekedhet a hét pompás törpével. No meg báj tekintetében az erdő állatkáival és madaraival. Őértük volt igazán érdemes a rajzfilmművészetnek ezt az örökbecsű gyöngyszemét létrehozni. Hej hó, hej hó, vígan dalolni jó — hangzik a híres dalban Hófehérke és a hét törpe filozófiája. És azért ez sem kutya! Igaz, a mai panelházakban gyenge a hangszigetelés, ennek ellenére itt is összejöhetne egy-egy este a család, jó, kiadós veszekedés helyett — egy kis együttdalolásra. Sas György mozivii, Hófehérke és a hét törpe Pogány Judit és Koltai Róbert Legenda és valóság Jászberényben a múzeum bejáratánál üvegszekrénybe áll. Benne szépmívű kürt, elefántagyarból kifaragva. Lehel kürtjei? Hosszan nézegetem, és felötlik bennem az Anonymus legenda. Szúrós tekintetű, hetyke bajszú magyar hallgatja, Konrád német herceg kurta ítéletét: — Karóba vele! Lehel vezér rezzenés nélkül áll, majd emelt hangon rászól, vagyis rádörren: — Az rendben van. De mi lessz az utolsó kívánsággal? — Hát mi volna az, magorok vezíre? — Nem sok! Csak bele akarok fújni a kürtömbe. Bele én, egyszer utoljára! No, megadatik! — Nem bánom! Hozzátok ide, hadd trombitáljon. Lehel megmarkolta a kürtöt, belefújt, majd hirtelen magasra emelte, és rettentő erővel lecsapott Konrád fejére. Közben ezeket mondta: — Szolgám leszöl a másvilágon, hallod-e! Poroszlók ugrottak Lehelre, ámde ő lerázta magáról. Rájuk szólt: — Mehetünk, fattyúk! Hun az a karó? Nagyjából így szól a legenda, de más a valóság. Bizáncban készült a gazdagon díszített kürt a X. század táján és Lehel vezér kezében sohasem volt. Ismeretlen a Jászberénybe kerülésének időpontja és körülménye is. Valamikor a török hódoltság után vihették oda. Azóta a legendával összekapcsolva őrzik, mivelhogy valóban kincset ér. — tihanyi — 1983. FEBR Régi név — új S2 Évadnyitás télen. A Józsefvárosi Színház minden székén egy-egy szál szegfű, s egy áttetsző műanyag dosszié, benne a januári bemutatók, az ifjúsági előadások részletes programja. Évadnyitás a tél közepén? Ki hallott ilyet? A színházi évad — mint ismeretes — ősszel, szeptember-október hónapokban kezdődik, nem télvíz idején. Mi történt a Kulich Gyula téri színházban? Sokak figyelmét elkerülte, hogy a rendhagyó színházi „varázslat” miatt hivatalosan, papírforma szerint, 1983. január 1-én alakult meg Budapesten két színházból három színház. Fél évbe telt az előkészítés — nem is csekély — munkája, mára van már székháza a Népszínháznak és a Katona József Színháznak, s régi helyén, új kamaraszínházzal megkezdte újjászervezett munkáját a Nemzeti Színház is. Kezdjük az utóbbival: a Nemzeti Színház székháza továbbra is a Hevesi Sándor téren található, míg a kamaraszínháza a Várban. S mivel a Várszínház működéséhez alig néhány emberre van szükség, a Várban alig néhány szoba tartozik ma már a Nemzeti Színházhoz. A Várszínház többi helyisége a Népszínházé. Kivéve a színháztermet, amely a Nemzetié. A Petőfi Sándor utcában levő, önállósított Katona József Színház irodái és egyéb helyiségei részére az Asbóth utcában a Népszínház „keretéből” biztosítottak helyet, mivel a Katona József Színház az átépítés előtt és után is a Nemzeti kamaraszínházaként működött, s ehhez elegendő volt néhány kisebb szoba. Magyarán, ez azt jelenti, hogy a Népszínház egész apparátusa a budai Várban található? Erről szó sincs. A Várszínház épületében székel a Népszínház igazgatósága: Miszlay István igazgató, Petrik József főrendező, dr. Vajda Dezső ügyvezető igazgató, Horváth Árpád irányításával a művészeti titkárság, valamennyi tagozatvezető (Kertész László zenei igazgató, Kerekes Pál és Györgyfalvay Katalin, a tánctagozat irányítói, Malgot István, a mozgásszínház vezetője, a dramaturgia. Rajtuk kívül a gazdasági-pénzügyi osztály (vezetését nemrégiben vette át Ócsai József, aki eddig a szolnoki Szigligeti Színház gazdasági igazgatója volt), az adminisztratív ügyeket intéző több osztály, a Várban kapott helyet a korrepetáló zeneszoba. A Népszínház apparátusának másik része az Asbóth utcában található (itt van például a próbaterem), a színház fővárosi és vidéki szervezési részlege, a személyzeti csoport, a párt, a szakszervezet helyisége, itt székel Csongrádi Mária irányításával a színház Közművelődési Pódiuma. A közelben vannak a műhelyek, ahol asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak, a varrodák, ahol a női és a férfijelmezek készülnek, a festőtárban a díszletek kapják meg végleges formájukat. S ezenkívül van még a színháznak saját gépkocsi-telephelye, javítóműhellyel — jelezve, hogy a Népszínháznak továbbra is egyik legfőbb feladata, eljuttatni az élő színházat az ország távolabbi helységeibe is. De egyelőre még maradjunk a fővárosban, hiszen itt székel — a VIII. kerületi Kulich Gyula téren a Népszínház színházi centruma, a Józsefvárosi Színház. Az anyaszínház — ahogy meghittebben nevezik, s ahol mindennap van előadás, évente 260, melynek hozzávetőleg a fiét a gyermekek számára közítik. Mi található a Kulich Gy. téren? Színházterem, hozzátatozó próbateremmel, társalgóvöltözőkkel. Kicsiny színház, arra jó és alkalmas, hogy — József Attila Színházhoz hasonlóan — a VIII. kerület (és vele határos Kőbánya, Feresyváros) közkedvelt színháza legyen, a fővárosi színházi vili szerves része, régi igények elégítője. Mivel kedveskedik az 198 január 1-vel önállóvá vált Női színház a közönségének, a fővárosban és vidéken? — kérdezem Miszlay István igazgatótó — Olyan évadot szeretnén létrehozni, amelyben magyt szerzők darabjait játsszuk, Pesten és vidéken egyaránt. Napjainkban, amikor meglehetőse élénk vita bontakozott ki a szír házak és az írók között arra hogy miért nem becsülik eléggé a ma élő írók színpadi műveit, mi a polemizálás helyet cselekszünk. Azzal nyilvánítja ki véleményünket, hogy elvi fejtegetések helyett daraboké adunk elő. Nem véletlen az se, hogy a Kulich Gyula téri anyaszínházat Fejes Endre ma ma szinte klasszikus értékű darabjával, a Vonó Ignáccal nyitja meg. Két olyan nagyszerű színészvendég részvételével, min Margittay Ági és Madaras József. Ez a mű, szerintünk, a XX. századi magyar drámaírodalom örökbecsű alkotása. Több hasonló érték született az utóbbi két-három évtizedben a magyar színházakban, ezek közt szeretnénk színpadjainkon többet átmenteni a mai néző számára. Január végén Gyárfa Miklós „Férfiaknak tilos” két részes vígjátékát, Visky Andrá zenéjével, mutatjuk be, s a nő főszerepre a színpadon évek óta nem látott Váradi Hédi Kossuth-díjas művészt, a Nemzet Színház tagját kértük fel. — Úgy tudom, a Népszínhá megújhodott szerepkört kíván adni a Közművelődési Pódiumnak. Valóban így van ez? — Igen. Már csak azért is mert egyre több jelzést kaptunk arra, hogy a fővárosban és vidékon egyaránt a szakközépiskolába és szakmunkásképzőbe járó fiatalok igénylik az éli színházat, s főként a magyar irodalom ismeretét. Ugyanakkor a színház művészei közt mind többen vesznek részt önként, szívesen e pódiumműsorokban. Csak néhány jellemző példát említenék. Karinthy Frigyes munkáiból a színház kő művésze, Holl János és Illyés Mária, zenés összeállítást készített és ad elő, két operaénekesünk, Zöld Ildikó és Bordás Dezső, Bartók—Kodály-emlékműsort mutat be, Bodza Klára régi magyar mulatságokból készítet összeállítást, Korompay Val Kosztolányi Dezső, Zubor Ágnes Arany János, Borhy Gergely Jelenet a Népszínház Háry János előadásából