Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
4 SZÁLAD FÖLD Nyugdíjasok: aki akar és tud, az dolgozhasson Életet az éveknek ... mármint az idős emberek éveinek. Ebben a témakörben tanácskozott nemrég a Hazafias Népfront Országos Elnökségének idős kordákkal foglalkozó munkabizottsága. Időszerű kérdés ez, hiszen a közvélemény figyelme is egyre jobban a nyugdíjasok felé fordul. Létszámuk ugyanis több mint kétmillió, ez pedig társadalmunkon belül — arányukat tekintve — majdnem huszonegy százalék. Az utóbbi évtizedekben megváltoztak a családszerkezetek, egyre kevesebb helyen fordul elő a több generáció együttélése, így hat számottevő idős ember maradt magára, anyagi gondokkal küszködve. Ugyanis a nyugdíjasok ötvenhét százalékának kétezer forinton alulia havi jövedelme. Emellett emelkedtek — emelkednek — a fogyasztói árak is, amelyek a nyugdíjas lakosságot érintik a legérzékenyebben. Megsegítésük össztársadalmi gond, éspedig elsősorban a tanácsok és tömegszervezetek közös feladata, szociális foglalkoztatók létrehozásával. Több szempontból is fontos dolog ez! Mert amíg az ember dolgozni tud, képes megteremteni a megélhetésének feltételeit, addig társadalmunk hasznos tagjának érzi magát. Ez kedvező hatással van pszichikai, egészségi állapotára, eltolja a tényleges megöregedés határát, még nyugdíjas korban is. • A foglalkoztatás összhangban van népgazdaságunk érdekeivel is. Igaz, a vállalatokkal szembeni követelmények feszítettebbek, beruházásaik pedig korlátozottabbak lettek. Ugyanakkor az igényekkel, változásokkal szemben gyorsabb reagálást vár tőlük a társadalom: minden elemében gazdaságos tevékenységet! Erre a szociális foglalkoztatás, a bedolgozói rendszer kiválóan alkalmas. Csak minimális beruházást igényel, mégis hasznot hoz a népgazdaságnak, meg az egyénnek egyaránt. Szervezése, megvalósítása mégis nehézkesen halad, pedig hát jogszabályok nem korlátozzák. Csupán hat megyében és Budapesten élnek e lehetőségekkel, hétezer bedolgozót foglalkoztatva. Mi az akadálya a bedolgozó hálózat megszervezésének a többi tizenhárom megyében? Csak anynyi, hogy e munkaforma kialakítása igényesebb, pontosabb szervezést igényel a vállalatoktól, szövetkezetektől, mint a „házon belüli” dolgozók foglalkoztatása. Hát ezért nem törődnek velük? Pedig akadnak jó példák, melyek követést érdemelnének. Kiskunlacházán négyszáz bedolgozó nyugdíjas négymillió forintot keresett az elmúlt esztendőben. A munkájuk minőségileg mindig kifogástalan volt, nem késtek a határidőkkel és panasz egyetlen esetben sem merült fel ellenük. A nyugdíjas bedolgozók munkadíja, tisztességes ellenértéke és nem jótétemény! Ideje lenne már többet foglalkozni velük az illetékes tanácsoknak, társadalmi és tömegszervezeteknek a nyugdíjasok és mindannyiunk hasznára. (tihanyi) A nagyszénási Október 6. Termelőszövetkezetben évente 300 ezer kanadai fehérgyémánt pulykát nevelnek. A bőség zavara: értékesítési nehézségek Pár évvel ezelőtt még nem hittem volna, hogy egyszer nálunk is értékesítési gondok lesznek — mondta nekem a nyáron egy meggytermelő, most pedig ugyanezt írja több almásgazda. Mondjuk meg nyíltan, a kisárutermelők legfőbb problémája ma a nem megfelelő értékesítési lehetőség. Termelni már szinte biztonságosan tudunk és nagy, sőt egyre nagyobb terméseket érünk el, egyre szebb árut produkálunk. Megsokszorozódott a szakértelem, a szorgalom, van eszköz a műveléshez, vegyianyag a tápláláshoz és a védekezéshez, az utóbbi években nem volt országunkat sújtó időjárási katasztrófa sem. És ma országunkban a házikertekben 60 millió gyümölcsfa található, s évente újabb 10 millió facsemetét ültetnek. (Természetesen kipusztulás is akad.) Amikor az alma- és agyümölcstermelés rekonstrukciója megindult, nehéz volt előrelátni, mi lesz a helyzet 1982-ben. Most a kereslettel, a megtermett gyümölcs értékesítésével van baj. És ez most már nemcsak átmeneti, hullámzó, időleges jelenség, mint nemrég a máknál, fokhagymánál, karfiolnál előállt, hanem az értékesítési nehézség tartós, átfogó gonddá vált, a lehetőségek beszűkültek. Nem véletlen, hogy még a nyáron az alma értékesítés nehézségeivel foglalkozott a Szabolcs megyei népfrontfórum, nemrég pedig a Hazafias Népfront Országos Tanácsa keretében működő Fogyasztók Tanácsa a zöldség- és gyümölcsértékesítést tűzte napirendre. E társadalmi-tudományos tanácskozásokon megállapították, hogy a túltermelés csak viszonylagos. Hazánk nyílt gazdaságú ország a nemzeti jövedelem felét a külpiacokon realizálja, ennek egyharmada meg mezőgazdasági termék. Igen nagy tehát a külkereskedelmi kötődésünk. Ha az export visszaszorul, azonnal egy viszonylagos túltermelés áll elő. A szocialista országokkal megbízható kétoldali megállapodásaink vannak, ötéves időszakra. A Közös Piac országaiban viszont megkötöttségekkel találjuk magunkat szemben és hol spontán, hol politikai okokból, hol gazdasági megfontolásokból nem úgy veszik meg az árut, ahogy arra számítani lehet. Itt van az alma példája. A Szovjetunió 290 ezer tonna almát vásárolt, az összes többi exportunk nem teszi ki ennek a harmadát sem. ★ Másrészt nem vagyunk elég olcsók a világpiacon. Sajnos önköltségeinket már alig tudjuk tovább csökkenteni és vagy nem tudunk eladni, vagy ráfizetéssel termelünk. De nem megfelelő a fogyasztási áruösszetételünk sem. Az egy főre jutó zöldség- és gyümölcstermelésben a világelsők között vagyunk, az egy főre jutó zöldség- és gyümölcsfogyasztásban viszont hátul kullogunk (nem úgy, mint a hús- és alkoholfogyasztásban). A megtermett egymillió 200 ezer tonna almából a hazai lakosság fogyasztása csak 75-80 ezer tonna, plusz a termelő saját fogyasztása. A nagyüzemi zöldség- és gyümölcstermelés beruházás- és költségigényes, jövedelemszintje alacsonyabb, mint más mezőgazdasági termékeké. Így például 100 forint termelési költségre almánál 14 Ft jövedelem jut, őszibaracknál 3,50, szilvánál 4,50, míg búzánál 25, kukoricánál 20, napraforgónál 50 Ft. A kistermelők jövedelemszintje még elviselhető, ami nem annyira termelési költségek különbözőségéből adódik, hanem a jóval alacsonyabb forgalmazási költségekből. A nagyüzemi árura és a kisüzemi árunak arra a részére, mely a szervezett csatornákon jut el a fogyasztóhoz, útközben nagyon sok forgalmazási költség rakódik rá. Ezért van az, hogy amikor értékesítési nehézségekről panaszkodunk, ugyanakkor a vásárló drágállja az árut és ez is fékezi a fogyasztás növekedését. Egy dolog azonban biztosnaklátszik: hosszú távon nem lesz belföldi ellátási gondunk zöldségből és gyümölcsből, ha legalább ezt az érdekeltségi szintet megtartjuk. Az 1975—76-ban meghirdetett zöldségprogramra a kistermelési háttér és a piac szabadsága miatt már nincs szükség. Érvényét vesztette az a tétel is, hogy minden megtermelt árut át kell venni. A fórumok azonban nemcsak megállapították a gondokat, hanem kiutat is javasoltak. Például: létre kell hozni a kistermelők nagybani piacát. Az elvi döntés erre már meg is van, csak a helybiztosítás problémái késleltetik a megoldást. Ezenkívül be kell vezetni a bizományosi értékesítési formát is. ★ A tervezhetőség érdekében elsősorban a szerződéses termelésnek lesz létjogosultsága. A termelésnek piacra kell figyelnie, mivel egyre inkább a vevő határozza meg, hogy mit termeljünk. Ugyanakkor még több terméknél be kell vezetni a szerződéses árlépcsőt, hogy a termelő is érdekelt legyen a tárolásban. Ne „áruátvétel” és „áruelosztás” legyen, hanem kereskedelem. Ezért a több csatornás rendszert fenn kell tartani, sőt fokozni szükséges. A termelési kedv tartásához pedig biztosítani kell a megfelelő jövedelemszintet, ezért a forgalmazási költségtényezőket — amennyire csak lehet — le kell faragni. Szükséges erősíteni a szerződéses fegyelmet és fix árformát biztosítani a termelő védelmében. A panaszok és a javaslatok egyaránt már a legilletékesebbek asztalán fekszenek. Igaz, a panasz, az most is panasz, de talán mégis egy fokkal jobb, ha az a gondunk, hogy sok van mint amikor a hiányok okoztak problémát a fogyasztóknak. Szegő Lajos 1943. JANUÁR 1. Levelek ürügyén: tudunk segítőkészek íz lenni Egész esztendőben azt halljuk, olvassuk, néha magunk is tapasztaljuk, hogy az emberek bizony elidegenednek egymástól, sokszor nem törődnek egymással — még szükség idején, még égbekiáltó esetekben sem. Szinte mindennaposak a cserbenhagyásos gázolások hírei. Vajon hány egyéb, kevésbé közismert cserbenhagyás fordul elő? Lehet, hogy már nem tudunk egymás iránt segítőkészek lenni ? 1982-ben összegyűjtöttem egykét olyan tapasztalatomat, amelyek azt bizonyítják: igenis, tudunk, méghozzá időnként szokatlan, meglepő módon. Egy éve jelent meg írásom a Szabad Földben egy nyugalomba vonult erdészről, aki két boldog házassága után is, tragikus körülmények folytán, idős korára magányos férfi maradt. Nem sokkal később levelet kaptam egy tizenkilenc éves fiútól, aki most végzi erdőmérnöki tanulmányait, és felajánlotta segítségét a nyugdíjas erdésznek. Ezt írta: „Talán hihetetlenül hangzik, de tudnék néhány olyan tanácsot adni, ami segítene a bácsin”. A tizenkilenc éves fiú a hatvanon felüli férfinak. Mit fűzzék hozzá? Mégis akadnának segítői kész fiatalok — bármilyen naív elképzeléssel —, akik odafigyel- nek már kiöregedett pályatársaikra? De említhetek szép példát a nemzedékek viszonyának for-dítottjáról is. Szintén az elmúlt évben írtam lapunkban egy fiatal egyetemista lányról, aki falujában maradt, onnan jár be a város főiskolájára. De hát odahaza se élhet másképp, mint általában a városi fiatalok. Ez ma már természetes. A helyi pletyka mégis megkeseríti mindennapjainkat. Nem gondoltam volna, hogy írásomra egy tősgyökeres budapesti és idős asszony reagál a legszenvedélyesebben. Idézek a levél- ből: „Családom nincs. Olvas ,tam a kislány esetét, akit alap-talanul rágalmaznak. Kár bírósághoz fordulnia, a pletykától úgyse lesz szabadulása. Legjobb hátat fordítani az egésznek. ‘ Szívesen befogadnám, itt zavartalanabbal folytathatná tanulmányait.” Ezt tehát egy idős aszony ajánlotta fel egy fiatal lánynak. Nem igaz, hogy egyikőnk a másikunkra soha oda se figyel. Ám az igaz, hogy nemcsak érzelmi indítékok ösztönöznek bennünket. A segítő- s készség azonban mindenképpen . * megbecsülendő. •Íme, még egy személyes tapasztalatom az elmúlt évből. Ugyanúgy ősz táján indultam vadászatra, a téli hónapok előtti gondjaink nyomába. Többek közt szóvá kellett tennem, a ma már falusi portákon is használatos kis konyhai vízmelegítő meghibásodásának, alkatrészpótlásának problémáit. Illetékes vállalatok nem jelezték segítő- készségüket. Ellenben az írás megjelenése után rövidesen lelvelet kaptam egy özvegyaszszonytól. „Nekem van ötliteres vízmelegítőm, amit még nem használtam, a fiam hozta, de nekem más megoldás adódott. Szívesen felajánlom, ha a rászorulót érdekli.” De hány hasonló ajánlat érkezik a lapunk-bán szinte rendszeresen megjelenő „Aki tud, segítsen” című leveleinkre. Ezekhez megint csak mit fűz- ezek hozzá? Legfeljebb csak mennyit: tudunk mi segítőkészek lenni még úgy is, hogy azzal példát szolgáltathatunk akár társadalmi szerveknek, vállalatoknak, közintézményeknek, vagyis azoknak, akik erre hivatottak. Szüts László