Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51-52. szám

1981. DECEMBER 22. KÉT ÉVSZÁZAD: Mezőhegyes visszaszerzi régi hírnevét Kétszáz éves a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Kombinát 1784. december 20-án kelt ren­deletében II. József, a „kala­pos király” megbízta Csekonics József vérteskapitányt hogy „Mezőhegyes pusztán alkalma­tos ménest létesítsen.” Miért volt szük­ség a Császári és Királyi Ménesintézet létre­hozására? Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a háborúk miatt. A XVIII. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején az osztrák örökösödési és az azt követő hétéves háború ugyanis nemcsak súlyos emberáldozato­kat követelt, hanem hanyatlás­nak indította a lótenyésztést is. Ló nélkül azonban katonailag a Habsburg-birodalom csak fél­kezű óriás. Ki más segíthetne ezen, mint a „lóra termett” ma­gyar nemzet? Nos, Csekonics József munkához látott: a ka­tonai szervezetben tevékenyke­dő, mintegy 30 ezer katasztrá­­lis holdon létesített állami bir­tok — működésének első száz évében — csaknem kizárólag lótenyésztéssel foglalkozott. Törzsállományukat nagy gon­dossággal, a legelőnyösebb tu­lajdonságok figyelembevételé­vel válogatták és ennek tulaj­donítható, hogy a mezőhegyesi lovak hamarosan elismerést szereztek itthon és külföldön egyaránt. A mezőhegyesi te­nyésztők elévülhetetlen érdeme három kiváló lófajta — a No­­nius, a Gidrán és a Mezőhegye­si félvér — kitenyésztése. ★ Mezőhegyes életében új kor­szakot nyitott az 1867-es oszt­rák—magyar kiegyezés: a ma­gyar kormány vette át a császá­ri-hadügyi kincstártól a ménes­birtokot. A Magyar Földműve­lésügyi Minisztérium lótenyész­tési osztályának akkori vezető­je, Kozma Ferenc — látva, hogy az osztrák katonai igaz­gatás során a gazdálkodás lénye­gében csődbe jutott — erélyes kézzel, kimagasló szaktudással és fáradságot nem ismerő ügy­szeretettel fogott hozzá mind a ménes, mind a gazdaság fej­lesztéséhez. Ez utóbbiban jó segítőtársra talált Gluzek Gyu­la, kiváló mezőgazdasági szak­ember személyében. Az ered­mény nem maradt el: az 1878. évi párizsi világkiállításról ki­lenc mezőhegyesi mén arany­éremmel tért haza, és a kapita­­lizálódás útján megindulva szá­zadunk fordulóján Mezőhegyes­ből az ország legkorszerűbb ál­lami nagybirtoka, európai hírű gazdaság lett. Nemcsak lovakat tenyésztet­tek és számukra abraktakar­mányt termeltek, hanem szi­­mentáli tehenek és bikák im­portálásával megalapozták a szarvasmarha-tenyésztést, a nö­vénytermelés szerkezetinek átalakításával pedig tért hódí­tott az ipari növények — a cu­korrépa, a kender — magas színvonalú termesztése is. Ezt követte a feldolgozóipar fej­lesztése; megépült a cukorgyár, a szeszfőzde, a kendergyár, sőt téglagyár is létesült... Hetven kilométer hosszúságú kisvasút hálózta be a gazdaságot és a belterjes gazdálkodást a múlt század végén a gőzekék alkal­mazása jelezte. S az eredmény: európai viszonylatban is maga­san jegyzett termésátlagok. ★ Hazánk legősibb állami bir­toka státusát tekintve falu, ám patinás parkjai és sétányai, 16 műemléke, 25 műemlékjellegű és 32 védett épülete várost su­gall, a nagy múltat idézi. Milyen a mai Mezőhegyes? — Igaz, hogy a gazdaságot a II. világháború alaposan meg­tépázta, a nagyhírű ménest, az értékes lóállományt a fasiszta sereg elrabolta ... öt évre volt szükség, hogy a károkat kihe­verjük. Sajnos az ötvenes évek­ben, az újrakezdés időszakában is nehezen talált magára Mező­hegyes, mert különböző koncep­ciók bénították az egészséges előrehaladást — tájékoztatott Supalak Pál, a kombinát vezér­­igazgatója. Ahogy szavaiból érzékeltem: az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta eltelt több, mz­int másfél évtizedben jutott arra a pontra, hogy megkezdje vissza­szerezni régi hírnevét. Ezt bi­zonyítja, hogy az utóbbi tizen­egy évben tíz alkalommal nyer­te el a Kiváló Vállalat címet és birtokosa a Munka Vörös Zász­ló Érdemrendnek. Három éve pedig az állami gazdaság he­lyett kiérdemelte a mezőgazda­­sági kombinát elnevezést. — Jelenleg mezőgazdasági kombinátunk évente két és fél milliárd forintos termelési ér­téket ér el. Csaknem 20 ezer hektáron gazdálkodunk, de van­nak hatékony ipari ágazataink is, mint a vetőmag- és húsüzem, a takarmányfeldolgozó és a cukorgyár. 3700 dolgozót foglal­koztatunk, közülük 167 a dip­lomás szakember. Egy-egy dol­gozónk idén átlagosan 673 861 forint értéket állított elő, s az egy főre jutó munkabér nálunk 62 631 forint. Növénytermesztési eredményeink — nemzetközi mércével mérve is — az élvo­nalba sorolnak minket, állat­tartás terén pedig a legjobb magyar gazdaságok közé tarto­zunk ... És a vezérigazgató vélemé­nyét számokkal is alátámasztot­ta. íme: míg 1968-ban az őszi búza átlagtermése hektáronként 3,77 tonna volt, addig az idei nyáron egy-egy hektárról 7,1 tonna termést takarítottak be. „Ez a fejlődés világviszonylat­ban is jelentős, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 5256 hektáron termeltünk búzát” — tette hozzá. Igaz, a tavalyi és az idei aszály ezen a békési tá­jon nagyon is megdézsmálta a kukoricát, de ez a növény 1981- ben 11,3 tonnás rekordterméssel fizetett, majd 1982-ben ezt is túlszárnyalva, 11,5 tonnás hek­táronkénti átlaggal minden idők legnagyobb termését hozta — több, mint 3000 hektáron. De elismeréssel szólt a cukorrépáról is, amely ezer hektáros átlagá­ban 41,5 tonnás átlagtermést adott. A vezérigazgató szerint azon­ban gazdálkodás meghatáro­zó tényezője az állattenyésztés: napjainkban 85 ezer szarvas­­marha, sertés és ló található ná­luk. Érdemes kiemelni, hogy te­heneik átlagos tejhozama évi 6000 liter, évente 16 millió tejet adnak a népgazdaságnak (meg­jegyezve: minden magyar ál­lampolgárra másfél liter mező­hegyesi tej jut), ugyanakkor 100 ezer sertést értékesítenek a Gyulai Húskombinát számára, vagy dolgoznak fel és árusíta­nak saját húsüzemükben. Mezőhegyes hírnevét kétszáz évvel ezelőtt a ló alapozta meg. Mennyire élő ma ez a hagyo­mány? — Mezőhegyes elképzelhetet­len ló nélkül — mondta a ve­zérigazgató. — Nemcsak a ló­­tenyésztéssel kapcsolatos, mű­emléknek számító épületeket őrizzük féltő szeretettel, hanem a lovakkal is gondos gazda módjára, régi, jó tenyésztési módszerekkel bánunk. Jelenleg 900 lovunk van, verseny- és sportlovakat tenyésztünk. Ugró­­lovaink mind a hazai, mind a nemzetközi versenyeken előke­lő helyezéseket érnek el. A bu­dapesti ügető versenypályán évente 140 mezőhegyesi ló fut kiváló eredménnyel. Zápolya nevű lovunk például 1:16-os rekordjával a legjobb magyar ügető. Mi bizonyíthatná jobban tenyésztői munkánk eredmé­nyességét, mint az, hogy tavaly óta szűkebb hazánk nevét vise­li új fajtánk: a Mezőhegyesi sportló...★ És hogyan élnek az emberek, akik Mezőhegyes egykori hír­nevét nap mint nap — a dol­­gos hétköznapokon — tevékeny közreműködésükkel helytállá­sukkal alapozzák? Mezőhegye­sen járva — mintha a városban sétálna a látogató. A hajdani cselédlakások helyén a kombi­nát jelentős anyagi támogatásá­val 600 korszerű otthon épült, itt a gazdaság strandja és fe­dett uszodája, ott a sportpálya, emitt a művelődési otthon tíz­ezer kötetes könyvtárával, am­ott a 120 gyermek kényelmes óvódája csalogatja a krónikás, hogy ismerkedjen a mai való­,­sággal... Mindehhez aranyfedezet a mezőhegyesiek alkotó munkája; rekordjaik saját életüket is em­beribbé varázsolják. M. L. Hogy is volt az régen ? Nem először hallom, olva­som azt, amire most egy nem­rég megjelent könyvben rábuk­kantam, mármint, hogy a máso­dik világháború előtt a magyar mezőgazdaság Európában a leg­elmaradottabbak közé tartozott Ez a — nem tudom másnak ne­vezni — sztereotípia ugyanis az elmúlt negyven esztendőben szervesen beépült politikai nyel­vezetünkbe. Valami tudatalatti törekvés lehetett ez, hogy jelez­zük: a felszabadulással valami gyökeresen új kezdődött. Az 50- es években persze lehetett ez már tudatos is, mert mezőgazda­­sági eredményeink enyhén szól­va nem voltak dicsérhetőek, hát akkor legalább csepüljük a ré­git. Később azután valahogy megfeledkeztünk arról, hogy he­lyére tegyük a dolgokat. Pedig, akik ebben a szakmá­ban mozognak, azok jól tud­ják, hogy a két háború között volt már nekünk bánkúti bú­zánk és Fleischmann kukori­cánk, volt bonyhádi vöröstarka marhánk és mezőhegyesi nó­­niusz lovunk, dunántúli fehér hússertésünk, makói hagymánk, nagykőrösi uborkánk, hevesi cseresznyénk. Kisparasátjok is használták már nálunk a SZAK ekét, amikor másutt még igen sokan szántottak faekével. Sok volt nálunk az aranykalászos gazda és nem kellett messzire menni, hogy mintaszerű nor­folki négyes vetésforgót láthas­son az ember. Kétségtelen, hogy feudális volt nálunk a birtokmegoszlás és a hárommillió koldus országát sem lehet vitatni. De, ha a me­zőgazdaság színvonalát és ter­méseredményeit nézzük, akkor legyünk tárgyilagosak és ne használjunk másfajta fogalma­kat a múltra, mint a jelenre, mert erre semmi szükség. Milyenek voltak akkor a kö­rülmények? Az első világháború után az országra rászakadt az infláció, majd minden logika el­lenére a cséplőgépet, traktort, gőzeket vásárolt erősebb parasz­tok éppen a stabilizáció — a pengő — következtében mentek tönkre. És egy összehasonlítás: az évtizedfordulón kirobbant a gazdasági világválság. Lényegé­ben most is az van. És a régi is „begyűrűzött”. Bolettáért (ga­bonajegy) kinek volt kedve so­kat termelni? A konjunktúrát tulajdonképpen csak a második háború előtti és a háború kez­deti évei hozták meg. 1944-ben olyan termés pusztult el föld­jeinken, ami után még 15-20 év múlva is megnyaltuk volna mind a tíz ujjúnkat. Tehát nem kullogtunk mi a legutolsók kö­zött! Csak sanyarú volt a nép sorsa. Korábbi tanulmányaimból tu­dom, hogy Magyarországon az első mezőgazdasági forradalom nem az 1960-as évek végén volt, hanem a múlt század utolsó harmadában. A kiegyezés után, a végre kedvező „közgaz­dasági környezetbe” jutott ma­gyar mezőgazdaság olyan lendü­lettel fejlődött, hogy megcsodál­ták egész Európában. A század­­fordulón nem is voltunk mi olyan nagyon messze Dániától vagy Németországtól. Most azon­ban nem erről van szó. A két világháború közötti színvonal bizonyítékait keresve beástam magam a MÉM könyv­tárába. Egyedül nem sokra men­tem volna, de segítettek a gya­korlott, kedves könyvtáros höl­gyek. így is fülig poros lettem, a ceruzám csaknem elkopott a számolásban, mire az itt követ­kező adatokat kibányásztam. Bemelegítésül lássuk az utolsó „békebeli békeév”, az 1913-as esztendő adatait. (Az adatokat mindig mázsában, de hektáron­kénti átlagtermésben adom meg.) Tehát a búza termésho­zama 1913-ban: Ausztria 13,4, Belgium 25,2, Bulgária 16, Fran­ciaország 13,2, Nagy-Britannia 21,1, Hollandia 24,2, Németor­szág 19,9, Olaszország 12,2, Oroszország 9,1, Románia 14,1, Szerbia 10,7, „a Magyar Szent Korona Országaiban” pedig 13,2 mázsa. A kukorica Ausztriában 11,9, Bulgáriában 17,7, Francia­­országban 13,2, Olaszországban 17,5, Oroszországban 8,6, Romá­niában 14, Szerbiában 10,1, Ma­gyarországon pedig 18,9. A bur­gonya Belgiumban 200, Német­országban 134, Olaszországban 61, Szerbiában 47, Magyarorszá­gon 78 mázsa hektáronként. Va­lami már ebből is látszik. De nézzük a két háború kö­zötti éveket. Itt már csak a ke­rek számokig osztottam és szo­roztam, tájékozódásnak ez is jó. Tehát az 1932. évi búzatermés: Ausztria 16, Belgium 26, Bulgá­ria 11, Csehszlovákia 17, Dánia 29, Franciaország 16, Jugoszlá­via 7, Lengyelország 8, Hollan­­dia 31, Németország 21, Olaszor­szág 15, Románia 5, Spanyol­­ország 11, Magyarország 10. Ugyanebben az évben a kuko­rica: Bulgária 13, Franciaország 14, Jugoszlávia 17, Olaszország 21, Románia 11, Magyaror­szág 20. Lépjünk előre, búzatermés 1935-ben. Ausztria 18, Belgium 25, Bulgária 12, Csehszlovákia 17, Dánia 33, Franciaország 15, Görögország 8, Jugoszlávia 9, Lengyelország 11, Hollandia 30, Németország 22, Olaszország 15, Portugália 11, Spanyolország 9, Románia 6, Magyarország 13. Kukorica: Bulgária 14, Francia­­ország 17, Jugoszlávia 12, Olasz­ország 17, Portugália 6, Spa­nyolország 16, Románia 10, Ma­gyarország 23. Jól tudom, hogy ezekkel az adatsorokkal nem lehetne egy doktori disszertációt megvédeni. De bízom abban, ennyi tény fel­sorolása is elegendő a ponto­sabb kép megrajzolásához. A számok igen tisztán mutatják, hogy azok a belterjes mezőgaz­daságú országok — Dánia, Hol­landia, Belgium —, amelyek ma a világranglistát vezetik, már korán külön csoportba tartoz­tak. Az európai élmezőnyben azonban Németország sem sza­kadt le nagyon tőlük. Csehszlo­vákiáról már akkor tudtuk, hogy az ottani mezőgazdaság való­ban európai. Azonban mi sem voltunk az utolsók közötti Olaszországgal általában álltuk a versenyt, és ami szerintem a legdöntőbb érv: a francia mező­­gazdaságnak hol a nyomában lépkedtünk, hol egy picit jobbak voltunk. Márpedig kíváncsi va­gyok, mit szólnának a francia farmerek, ha azt hallanák, hogy ők a két háború között az eu­rópai mezőgazdaság egyik legel­maradottabb csoportjába tar­toztak. Általában és joggal keserű emlékekkel gondolunk a két vi­lágháború közötti életünkig helyzetünkre. De legalább ott ne becsüljük alá magunkat, ahol ez méltánytalan. Apáink, nagy­apáinknak tartozunk ezzel, akik sokat nélkülöztek, embertelenül sokat dolgoztak, szegények vol­tak, de — a rossz körülmények ellenére is — nem gazdálkodtak rosszul. Földeák­ Béla SZABAD FOK­) 23

Next