Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-22 / 51-52. szám
1981. DECEMBER 22. KÉT ÉVSZÁZAD: Mezőhegyes visszaszerzi régi hírnevét Kétszáz éves a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Kombinát 1784. december 20-án kelt rendeletében II. József, a „kalapos király” megbízta Csekonics József vérteskapitányt hogy „Mezőhegyes pusztán alkalmatos ménest létesítsen.” Miért volt szükség a Császári és Királyi Ménesintézet létrehozására? Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a háborúk miatt. A XVIII. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején az osztrák örökösödési és az azt követő hétéves háború ugyanis nemcsak súlyos emberáldozatokat követelt, hanem hanyatlásnak indította a lótenyésztést is. Ló nélkül azonban katonailag a Habsburg-birodalom csak félkezű óriás. Ki más segíthetne ezen, mint a „lóra termett” magyar nemzet? Nos, Csekonics József munkához látott: a katonai szervezetben tevékenykedő, mintegy 30 ezer katasztrális holdon létesített állami birtok — működésének első száz évében — csaknem kizárólag lótenyésztéssel foglalkozott. Törzsállományukat nagy gondossággal, a legelőnyösebb tulajdonságok figyelembevételével válogatták és ennek tulajdonítható, hogy a mezőhegyesi lovak hamarosan elismerést szereztek itthon és külföldön egyaránt. A mezőhegyesi tenyésztők elévülhetetlen érdeme három kiváló lófajta — a Nonius, a Gidrán és a Mezőhegyesi félvér — kitenyésztése. ★ Mezőhegyes életében új korszakot nyitott az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés: a magyar kormány vette át a császári-hadügyi kincstártól a ménesbirtokot. A Magyar Földművelésügyi Minisztérium lótenyésztési osztályának akkori vezetője, Kozma Ferenc — látva, hogy az osztrák katonai igazgatás során a gazdálkodás lényegében csődbe jutott — erélyes kézzel, kimagasló szaktudással és fáradságot nem ismerő ügyszeretettel fogott hozzá mind a ménes, mind a gazdaság fejlesztéséhez. Ez utóbbiban jó segítőtársra talált Gluzek Gyula, kiváló mezőgazdasági szakember személyében. Az eredmény nem maradt el: az 1878. évi párizsi világkiállításról kilenc mezőhegyesi mén aranyéremmel tért haza, és a kapitalizálódás útján megindulva századunk fordulóján Mezőhegyesből az ország legkorszerűbb állami nagybirtoka, európai hírű gazdaság lett. Nemcsak lovakat tenyésztettek és számukra abraktakarmányt termeltek, hanem szimentáli tehenek és bikák importálásával megalapozták a szarvasmarha-tenyésztést, a növénytermelés szerkezetinek átalakításával pedig tért hódított az ipari növények — a cukorrépa, a kender — magas színvonalú termesztése is. Ezt követte a feldolgozóipar fejlesztése; megépült a cukorgyár, a szeszfőzde, a kendergyár, sőt téglagyár is létesült... Hetven kilométer hosszúságú kisvasút hálózta be a gazdaságot és a belterjes gazdálkodást a múlt század végén a gőzekék alkalmazása jelezte. S az eredmény: európai viszonylatban is magasan jegyzett termésátlagok. ★ Hazánk legősibb állami birtoka státusát tekintve falu, ám patinás parkjai és sétányai, 16 műemléke, 25 műemlékjellegű és 32 védett épülete várost sugall, a nagy múltat idézi. Milyen a mai Mezőhegyes? — Igaz, hogy a gazdaságot a II. világháború alaposan megtépázta, a nagyhírű ménest, az értékes lóállományt a fasiszta sereg elrabolta ... öt évre volt szükség, hogy a károkat kiheverjük. Sajnos az ötvenes években, az újrakezdés időszakában is nehezen talált magára Mezőhegyes, mert különböző koncepciók bénították az egészséges előrehaladást — tájékoztatott Supalak Pál, a kombinát vezérigazgatója. Ahogy szavaiból érzékeltem: az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta eltelt több, mzint másfél évtizedben jutott arra a pontra, hogy megkezdje visszaszerezni régi hírnevét. Ezt bizonyítja, hogy az utóbbi tizenegy évben tíz alkalommal nyerte el a Kiváló Vállalat címet és birtokosa a Munka Vörös Zászló Érdemrendnek. Három éve pedig az állami gazdaság helyett kiérdemelte a mezőgazdasági kombinát elnevezést. — Jelenleg mezőgazdasági kombinátunk évente két és fél milliárd forintos termelési értéket ér el. Csaknem 20 ezer hektáron gazdálkodunk, de vannak hatékony ipari ágazataink is, mint a vetőmag- és húsüzem, a takarmányfeldolgozó és a cukorgyár. 3700 dolgozót foglalkoztatunk, közülük 167 a diplomás szakember. Egy-egy dolgozónk idén átlagosan 673 861 forint értéket állított elő, s az egy főre jutó munkabér nálunk 62 631 forint. Növénytermesztési eredményeink — nemzetközi mércével mérve is — az élvonalba sorolnak minket, állattartás terén pedig a legjobb magyar gazdaságok közé tartozunk ... És a vezérigazgató véleményét számokkal is alátámasztotta. íme: míg 1968-ban az őszi búza átlagtermése hektáronként 3,77 tonna volt, addig az idei nyáron egy-egy hektárról 7,1 tonna termést takarítottak be. „Ez a fejlődés világviszonylatban is jelentős, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 5256 hektáron termeltünk búzát” — tette hozzá. Igaz, a tavalyi és az idei aszály ezen a békési tájon nagyon is megdézsmálta a kukoricát, de ez a növény 1981- ben 11,3 tonnás rekordterméssel fizetett, majd 1982-ben ezt is túlszárnyalva, 11,5 tonnás hektáronkénti átlaggal minden idők legnagyobb termését hozta — több, mint 3000 hektáron. De elismeréssel szólt a cukorrépáról is, amely ezer hektáros átlagában 41,5 tonnás átlagtermést adott. A vezérigazgató szerint azonban gazdálkodás meghatározó tényezője az állattenyésztés: napjainkban 85 ezer szarvasmarha, sertés és ló található náluk. Érdemes kiemelni, hogy teheneik átlagos tejhozama évi 6000 liter, évente 16 millió tejet adnak a népgazdaságnak (megjegyezve: minden magyar állampolgárra másfél liter mezőhegyesi tej jut), ugyanakkor 100 ezer sertést értékesítenek a Gyulai Húskombinát számára, vagy dolgoznak fel és árusítanak saját húsüzemükben. Mezőhegyes hírnevét kétszáz évvel ezelőtt a ló alapozta meg. Mennyire élő ma ez a hagyomány? — Mezőhegyes elképzelhetetlen ló nélkül — mondta a vezérigazgató. — Nemcsak a lótenyésztéssel kapcsolatos, műemléknek számító épületeket őrizzük féltő szeretettel, hanem a lovakkal is gondos gazda módjára, régi, jó tenyésztési módszerekkel bánunk. Jelenleg 900 lovunk van, verseny- és sportlovakat tenyésztünk. Ugrólovaink mind a hazai, mind a nemzetközi versenyeken előkelő helyezéseket érnek el. A budapesti ügető versenypályán évente 140 mezőhegyesi ló fut kiváló eredménnyel. Zápolya nevű lovunk például 1:16-os rekordjával a legjobb magyar ügető. Mi bizonyíthatná jobban tenyésztői munkánk eredményességét, mint az, hogy tavaly óta szűkebb hazánk nevét viseli új fajtánk: a Mezőhegyesi sportló...★ És hogyan élnek az emberek, akik Mezőhegyes egykori hírnevét nap mint nap — a dolgos hétköznapokon — tevékeny közreműködésükkel helytállásukkal alapozzák? Mezőhegyesen járva — mintha a városban sétálna a látogató. A hajdani cselédlakások helyén a kombinát jelentős anyagi támogatásával 600 korszerű otthon épült, itt a gazdaság strandja és fedett uszodája, ott a sportpálya, emitt a művelődési otthon tízezer kötetes könyvtárával, amott a 120 gyermek kényelmes óvódája csalogatja a krónikás, hogy ismerkedjen a mai való,sággal... Mindehhez aranyfedezet a mezőhegyesiek alkotó munkája; rekordjaik saját életüket is emberibbé varázsolják. M. L. Hogy is volt az régen ? Nem először hallom, olvasom azt, amire most egy nemrég megjelent könyvben rábukkantam, mármint, hogy a második világháború előtt a magyar mezőgazdaság Európában a legelmaradottabbak közé tartozott Ez a — nem tudom másnak nevezni — sztereotípia ugyanis az elmúlt negyven esztendőben szervesen beépült politikai nyelvezetünkbe. Valami tudatalatti törekvés lehetett ez, hogy jelezzük: a felszabadulással valami gyökeresen új kezdődött. Az 50- es években persze lehetett ez már tudatos is, mert mezőgazdasági eredményeink enyhén szólva nem voltak dicsérhetőek, hát akkor legalább csepüljük a régit. Később azután valahogy megfeledkeztünk arról, hogy helyére tegyük a dolgokat. Pedig, akik ebben a szakmában mozognak, azok jól tudják, hogy a két háború között volt már nekünk bánkúti búzánk és Fleischmann kukoricánk, volt bonyhádi vöröstarka marhánk és mezőhegyesi nóniusz lovunk, dunántúli fehér hússertésünk, makói hagymánk, nagykőrösi uborkánk, hevesi cseresznyénk. Kisparasátjok is használták már nálunk a SZAK ekét, amikor másutt még igen sokan szántottak faekével. Sok volt nálunk az aranykalászos gazda és nem kellett messzire menni, hogy mintaszerű norfolki négyes vetésforgót láthasson az ember. Kétségtelen, hogy feudális volt nálunk a birtokmegoszlás és a hárommillió koldus országát sem lehet vitatni. De, ha a mezőgazdaság színvonalát és terméseredményeit nézzük, akkor legyünk tárgyilagosak és ne használjunk másfajta fogalmakat a múltra, mint a jelenre, mert erre semmi szükség. Milyenek voltak akkor a körülmények? Az első világháború után az országra rászakadt az infláció, majd minden logika ellenére a cséplőgépet, traktort, gőzeket vásárolt erősebb parasztok éppen a stabilizáció — a pengő — következtében mentek tönkre. És egy összehasonlítás: az évtizedfordulón kirobbant a gazdasági világválság. Lényegében most is az van. És a régi is „begyűrűzött”. Bolettáért (gabonajegy) kinek volt kedve sokat termelni? A konjunktúrát tulajdonképpen csak a második háború előtti és a háború kezdeti évei hozták meg. 1944-ben olyan termés pusztult el földjeinken, ami után még 15-20 év múlva is megnyaltuk volna mind a tíz ujjúnkat. Tehát nem kullogtunk mi a legutolsók között! Csak sanyarú volt a nép sorsa. Korábbi tanulmányaimból tudom, hogy Magyarországon az első mezőgazdasági forradalom nem az 1960-as évek végén volt, hanem a múlt század utolsó harmadában. A kiegyezés után, a végre kedvező „közgazdasági környezetbe” jutott magyar mezőgazdaság olyan lendülettel fejlődött, hogy megcsodálták egész Európában. A századfordulón nem is voltunk mi olyan nagyon messze Dániától vagy Németországtól. Most azonban nem erről van szó. A két világháború közötti színvonal bizonyítékait keresve beástam magam a MÉM könyvtárába. Egyedül nem sokra mentem volna, de segítettek a gyakorlott, kedves könyvtáros hölgyek. így is fülig poros lettem, a ceruzám csaknem elkopott a számolásban, mire az itt következő adatokat kibányásztam. Bemelegítésül lássuk az utolsó „békebeli békeév”, az 1913-as esztendő adatait. (Az adatokat mindig mázsában, de hektáronkénti átlagtermésben adom meg.) Tehát a búza terméshozama 1913-ban: Ausztria 13,4, Belgium 25,2, Bulgária 16, Franciaország 13,2, Nagy-Britannia 21,1, Hollandia 24,2, Németország 19,9, Olaszország 12,2, Oroszország 9,1, Románia 14,1, Szerbia 10,7, „a Magyar Szent Korona Országaiban” pedig 13,2 mázsa. A kukorica Ausztriában 11,9, Bulgáriában 17,7, Franciaországban 13,2, Olaszországban 17,5, Oroszországban 8,6, Romániában 14, Szerbiában 10,1, Magyarországon pedig 18,9. A burgonya Belgiumban 200, Németországban 134, Olaszországban 61, Szerbiában 47, Magyarországon 78 mázsa hektáronként. Valami már ebből is látszik. De nézzük a két háború közötti éveket. Itt már csak a kerek számokig osztottam és szoroztam, tájékozódásnak ez is jó. Tehát az 1932. évi búzatermés: Ausztria 16, Belgium 26, Bulgária 11, Csehszlovákia 17, Dánia 29, Franciaország 16, Jugoszlávia 7, Lengyelország 8, Hollandia 31, Németország 21, Olaszország 15, Románia 5, Spanyolország 11, Magyarország 10. Ugyanebben az évben a kukorica: Bulgária 13, Franciaország 14, Jugoszlávia 17, Olaszország 21, Románia 11, Magyarország 20. Lépjünk előre, búzatermés 1935-ben. Ausztria 18, Belgium 25, Bulgária 12, Csehszlovákia 17, Dánia 33, Franciaország 15, Görögország 8, Jugoszlávia 9, Lengyelország 11, Hollandia 30, Németország 22, Olaszország 15, Portugália 11, Spanyolország 9, Románia 6, Magyarország 13. Kukorica: Bulgária 14, Franciaország 17, Jugoszlávia 12, Olaszország 17, Portugália 6, Spanyolország 16, Románia 10, Magyarország 23. Jól tudom, hogy ezekkel az adatsorokkal nem lehetne egy doktori disszertációt megvédeni. De bízom abban, ennyi tény felsorolása is elegendő a pontosabb kép megrajzolásához. A számok igen tisztán mutatják, hogy azok a belterjes mezőgazdaságú országok — Dánia, Hollandia, Belgium —, amelyek ma a világranglistát vezetik, már korán külön csoportba tartoztak. Az európai élmezőnyben azonban Németország sem szakadt le nagyon tőlük. Csehszlovákiáról már akkor tudtuk, hogy az ottani mezőgazdaság valóban európai. Azonban mi sem voltunk az utolsók közötti Olaszországgal általában álltuk a versenyt, és ami szerintem a legdöntőbb érv: a francia mezőgazdaságnak hol a nyomában lépkedtünk, hol egy picit jobbak voltunk. Márpedig kíváncsi vagyok, mit szólnának a francia farmerek, ha azt hallanák, hogy ők a két háború között az európai mezőgazdaság egyik legelmaradottabb csoportjába tartoztak. Általában és joggal keserű emlékekkel gondolunk a két világháború közötti életünkig helyzetünkre. De legalább ott ne becsüljük alá magunkat, ahol ez méltánytalan. Apáink, nagyapáinknak tartozunk ezzel, akik sokat nélkülöztek, embertelenül sokat dolgoztak, szegények voltak, de — a rossz körülmények ellenére is — nem gazdálkodtak rosszul. Földeák Béla SZABAD FOK) 23