Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
4 SZABAD FÖLD Tanulságos könyv az ipartelepítésről Sok szó esik mostanában a településfejlesztésről. Az eredményes településfejlesztés azonban nem képzelhető el megfelelő gazdasági alap nélkül. Ezt az alapot elsősorban az ipartelepítés adta és adja. Erről a kérdésről írt könyvet Tatai Zoltán. A könyv címe: „Iparunk területi szerkezetének átalakítása”. A cím szakos jellege ne vegye el senkinek a kedvét a könyv elolvasásától. Érdekes és hasznos olvasmány, nemcsak a szakemberek számára. Ez a kérdés eddig is sok vitát váltott ki és ezután sem lesz ez másképpen. A közvetlenül leginkább érintettek, a falvak lakói, a lakóik képviselői, a tanácstagok, a tanácsi vezetők, a téesz-irányítók és a községek más, értelmiségi emberei komoly érveket, bizonyító erejű adatokat kaphatnak e könyvből, álláspontjuk erősítéséhez, szavuk nyomatékosabbá tételéhez. A szerző annak idején — az Országos Tervhivatal munkatársaként — a Szabad Föld hasábjain is többször hangoztatta a gyorsabb ütemű ipartelepítés szükségességét, a nagyrészt Budapestre tömörített ipar káros voltát, küzdött azért, hogy ne lanyhuljon el az ipartelepítésről hozott párt- és kormányhatározat megvalósítása. A szerző ez újabb könyvében már jelentős eredményekről számol be, amelyek az ipar területi arányaiban kedvező változást hoztak. A könyvből vett adatok szerint a második világháború előtt a magyar iparnak több, mint a fele a fővárosban összpontosult. Még 1958-ban is negyvenöt százalékot tett ki a budapesti ipar. Ekkor született meg a párt- és kormányhatározat az ipartelepítés gyorsabb üteméről. Ettől kezdve lendületes fejlődés következett be a korábbi évekhez képest. Az ipar területi elhelyezkedésében jobb arányok kezdtek kialakulni. A fővárosi ipar részaránya 1983- ban már huszonnégy százalék alá csökkent. Joggal állapítja meg a szerző: „Az utóbbi negyedszázadban a mezőgazdaság szocialista átszervezése mellett az ipar területi szerkezetének átalakulása eredményezte a legnagyobb társadalmi-gazdasági átalakulást.” Igen, ez így van. A földművelés egyre nagyobb mértékű gépesítése folytán munka nélkül maradt embereket az ipartelepítés juttatta munkához és jövedelemhez, sőt a női egyenjogúság kiteljesedésének is ez volt elsősorban a gazdasági alapja. A könyv szemlélteti azt is, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek mennyiben járultak és járulnak hozzá az ipartelepítéshez, illetve a foglalkoztatási lehetőségek további bővítéséhez. A mezőgazdasági nagyüzemek bruttó termelésének 1960-ban csupán három és fél százalékát tette ki a nem mezőgazdasági termelés. Ez az arány 1982-ben huszonhat százalékra módosult. Végül a könyv írója felteszi a kérdést: befejezettnek tekinthető-e az ország iparosítása? A válasz: nem. Egyebek között az ipar területi arányainak további javítása szükséges. Az ország egyes részein még mindig vannak foglalkoztatási gondok. Persze azt is meg kell érteni, hogy minden kis faluban nem lenne célszerű ipart telepíteni, mert ez az elaprózás megbénítaná, gazdaságtalanná tenné az ipari tevékenységet. Az ingázás felszámolását tehát nem lehet ígérni. Óriási könnyebbséget jelent azonban az, is ha a falvakban lakó munkásoknak csak napi egy-két órát kell utazniok, mert így nem szakadnak ki családjuk köréből, vagyis a jó ipartelepítés egyben családvédelmet is jelent. T. S. A Magyar Optikai Művekben a közelmúltban új laboratóriumot adtak át rendeltetésének. Ebben a helyiségben történik a tőkés piacra kerülő geodéziai műszerek (teodolitok és szintezők) végső ellenőrzése, hitelesítése. (A MTI Fotó : Balaton József felvétele) Semmihez sem fogható élmény Vannak emberek, akikre sokáig, talán mindig emlékezünk, pedig csak kicsiny szerepet játszottak életünkben, s azután soha többé nem találkoztunk. Ilyen átmeneti, de nagy fontosságú ismeretség volt számomra Gabi madám. Évek múltán is emlékszem a szülésznő barna konyhára, kerek arcára, ívelt szemöldökére. A gyermekért egyedül küzd meg az asszony a szülőágyon, de aki magányát oldhatja, aki bátorításával, derűs nyugalmával segítheti, az a szülésznő. Még inkább így lehetett ez anyáink, nagyanyáink idejében. S ha ma, a klinikák, szülőotthonok fehércsempés, csillogó műszeres biztonságában oly fontos, alapvető a bába munkája, annál inkább az volt, amikor egyedül ő viselte a felelősséget, gyakran az ő szakértelmén, kitartásán múlott az emberélet. Aki már látott belülről szülőszobát, az tudja, hogy ez a rendkívül nőies munka milyen nagy állóképességet, fizikai erőt, kitartást igényel. S mivel manapság sajnos ritka a harmadik, negyedik gyerek, a nők hosszasan, nehezen szülnek, a bábák gyakran félnapokat is töltenek egy-egy vajúdó mellett. A gondozási tevékenységen túl, feladatuk a vajúdó anya állandó felügyelete, ellenőrző vizsgálata, és aztán, amikor maga a szülés folyik már, ők az orvos nélkülözhetetlen partnerei. Amikor Balogh Lászlónéról, Rozikáról megtudtam, hogy szülésznő, mindezek ismeretében először nem is akartam elhinni. A 26 éves 45 kilós, törékenynél is törékenyebb fiatalasszony azonban olyan hivatásszeretettel, lelkesedéssel beszél munkájáról, hogy kétkedésem hamarosan eltűnt. — Érettségi után ápolónőként dolgoztam itt a budapesti II. sz. Női Klinikán. Munka mellett végeztem el az ápolónőképzőt, majd a szülésznőképzőt. Tulajdonképpen alig több mint egy éve vagyok szülésznő. Ez azonban, tekintve a mi klinikánk óriási forgalmát, nem kevés szülést jelent. (S ahhoz, hogy az ember diplomát kapjon, már eleve legkevesebb 30 szülést kell önállóan levezetnie.) Nálunk az a rend, hogy mindenki egy évig van egy osztályon, aztán cserélünk. Én először a szülészeten voltam, most két hónapja a szeptikus osztályon dolgozom. Ide kerülnek például azok a terhes aszszonyok, akik lázasak, vagy vírusfertőzöttek, vagy bármi egyéb miatt el kell különíteni őket. Saját külön szülőszobánk van arra az esetre, ha betegünket ott éri a szülés. — Hét éve ennek a hatalmas klinikának a dolgozója. Melyik munkaterület, melyik osztály a legkedvesebb? (Sprecher Ildikó felvétele) — Természetesen a szülőszoba! — mondja Rozi madám.— De nem is hiszem, hogy akadna a kolléganőim között egy is, aki ne így válaszolna. Pedig ott a legnehezebb. Ugyan a mostani helyemen is szeretek lenni, mert nagyon változatos a munka. De azért a gyermek világra segítésének élményéhez semmi sem fogható. — Még most is élmény, jóval a századik szülés után is? — Igen, ezt nem lehet fásultan fogadni. Akármilyen fáradt vagyok, nem tudom megállni mosoly, sőt néha könnyek nélkül, amikor egy kisbaba megszületik és az édesanyja karjába tehetem ... — Sajnálja az asszonyokat a szenvedésért? — Hogy is mondjam csak? Nagyon együttérzek velük, de ez nem sajnálat. Persze, most a normális, rendes szülésekre gondolok. — S az apukák hogy viselkednek a nehéz órákban? — Általában jóval idegesebbek, mint a feleségük. És többnyire fiút várnak. Olyan is volt, aki három lány után nem vette át a negyediket, itthagyták nekünk. De azért az apukák többnyire megvigasztalódnak, ha lányuk is lesz. — Megviseli egy-egy kudarc? — Éppen az a bajom, hogy hazaviszek minden élményt. Jót is, rosszat is. Persze nagyon megvisel, ha egy újszülött meghal, még akkor is, ha tudom, hogy nem a mi hibánkból. De a klinikán nagyon alacsony a halálozási arány. S arra nagyon büszkék vagyunk, hogy nálunk időtlen idők óta nem halt bele senki a szülésbe! Aztán nagyon sajnálom az olyan gyerekeket, akiket itthagynak, miközben tudom, hogy az intézményünkben működő meddőség vizsgálóban hány és hány nő vár, sokszor csak a puszta reményre. — A fiatal szülésznő egyben fiatalasszony is. Saját gyermekét majd úgy fogja megszülni, hogy mindent tud már a szülésről ... — Bizony tartanak is a szülésznők a saját szülésüktől, éppen azért, mert annyi mindent látnak munkájuk során. De hát persze azért lesznek majd saját gyermekeim. Újlaki Ágnes 1985. JANUÁR 5. Ördögi kör: hogyan szakíthatnánk meg?1 . Én, a vásárló panaszkodom, mert a boltban megint becsaptak; én, az ügyfél panaszkodom, mert a hivatalban úgy bántak velem, mintha a hivatalnok feudális kényúr lenne, én meg jobbágy. Én, a kereskedő panaszkodom, mert olyan kevés az alapfizetésem, hogy ha „mindent beszámítok”, akkor sem éri el egy átlagos segédmunkás fizetését, ráadásul az áruszállítók ma is becsaptak : hat üveg sörön csak a ku- pák volt „ép”, sör épp nec ! volt bennük. Én, a száz. H munkás panaszkodom, mert I boltban és otthon a szomszéd B doknál semmibe sem veszne!- I mert én csak szállítóműnké. ■ vagyok. Ráadásul a sofőrünk J egész nap csak a volán mögött J ül, arra sem hajlandó, hogy egy üres ládát odébb tegyen J én cipelek mindent és a papír-B munka is az én dolgom, be:jflzeg a jattból megkéri a rész Én, a sofőr panaszkodom, n, nem engedik, hogy én is rajkodjak, vagy ha engedik, kár csak a fele bért kap, mint a rakodó ugyanazért a munkáért. Én, az üzemi dolgozó panaszkodom, mert nem kapok állandóan munkát, van, amikor félkézzel is elbodogulok, de van, hogy ha öt kezem volna, az sem lenne elég, és ilyenkor egyáltalán nem vigasztalnak a lógós idők. Én, a hivatalnok panaszkodom, mert a főnökömnek valahogy sohasem marad annyi ideje, hogy meghallgassa a véleményemet. Az ügyfelek meg csak bosszantanak engem, pedig annyi a rendelet, az utasítás és a körlevél, hogy lehetetlenség köztük az eligazodás ... Lehetne folytatni szinte a végtelenségig ezt a panaszáradatot. Olybá tűnik, hogy panasznemzet, Tiborc-nemzet lettünk. A panaszokban van egy közös vonás: akot a panaszra főként egymásnak szolgáltatunk. Az egyik helyen elrontott dolog a második, a harmadik, a tizedik, a századik helyen is visszaköszön és mindenütt újabb panaszok forrása lesz. Valahogy úgy vagyunk mi egymással, mint régen a középiskolában voltak egymással a diákok. Az elsőst megalázta a másodikos, a másodikost a harmadikos, a negyedikes pedig jogot formált arra, hogy mindet megalázza. És természetesen a következő tanévben az újdonsült másodikos nem habozott megalázni a zöldfülű elsőst, a legkevésbé sem zavartatván magát attól a ténytől, hogy a saját megaláztatásait nem tőle szenvedte el. Ez nem ie volt lényeges, csupán az volt a lényeg: a sérelmet valakin meg kell torolni. Szerintem legfeljebb eddig a szintig jutottunk még el, no nem az általános iskolások, hanem mi, felnőttek. Pedig éppen ideje volna, hogy ezt az ördögi kört végre megszakítsuk valahol. Hogy felismerjük végre: oly mértékben függünk már egymástól, — és ez a függés egyre erősödik —, hogy ez sokkal jobb nekem, ha tisztességgel elvégzem a munkámat, mert akkor előbb-utóbb én sem leszek kiszolgáltatott, hanem nekem is abban a szerencsében lesz részem, hogy engem is kiszolgálnak. És akkor már lesz okom bízni olyan idő eljövetelében, amikor ezt nem szerencsémnek, hanem jogomnak, mi több, természetes álláspontomnak tarthatom. Van még egy alapos indokom: a győzelem reménye. Győzelem a legszívósabb ellenség: a saját hiba ellen. Mert ezt legyőzni az egyetlen olyan győzelem, ahol csak győztes van, a vesztes pedig nincsen. Dr. Gergely Sándor