Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
1987. FEBRUÁR 13. * KÖLTŐ: Aki nem rest porolni a másokért Serfőző Simon egy a küldetéstudatú írók közül: a vidék Magyarország lakója, versei, valóságfeltáró riportjai, drámái erről a hűségről vallanak; a történelem kerekének fordulataiban az embert keresi. Az embert, akit olykor a kerék alatt lel meg. Minden fordulatnak cselekvői és szenvedői vannak; olykor cselekvő szenvedői ... Olyan alkotó, aki pörölni sohasem rest másokért, s nemcsak írócsoport titkáraként, folyóirat szerkesztő-munkatársaként. Látóhatára ennél sokkal szélesebb: a haza változásgondjai is ott vannak horizontján. Négy verskötete — az ötödik gyűjteményes válogatás: fiatalon tisztelte meg a lehetőséggel a kiadó — és egy riportkönyve jelent meg, két drámáját játszották. Beszélgetésünknek az ad aktualitást, hogy nemrég olyan regénye látott napvilágot, amely gyermeki nézőpontból ábrázolja az ötvenes évek tanyasi, falusi történéseit — először a magyar irodalomban. — Ki ez a fiú ? Van-e köze Ser főző Simonhoz? — A tanya, ahol születtem s tizenhat éves koromig éltem, Szolnoktól tizenhárom, Zagyvarékastól pedig négy-öt kilométerre volt. Szüleim jó tíz éve költöztek be a faluba, utolsóként Zagyvarékas határából. A kinti, téeszföldekkel körülvett házat, istállót azonban csak nemrégiben bontották le. Romjaiban az ól még ma is megvan, s a gazban, elhagyatottságban szellősre ritkultan állnak az öreg, kivénhedt akác- és gyümölcsfák is, elkerülhetetlen sorsukra várva. Talán e lehangoló, szomorú látvány hatására is írtam az elmúlt években Tanyasi gyermekkor címmel azt a viszszaemlékezést, amelyben az itteni, az e tájon töltött gyerekéveimet igyekeztem föleleveníteni. Ahol a kanálisok, dűlők, mezsgyék környékén, nyilván ridegebb, viszontagságosabb volt az élet, mint mondjuk falun. Keményebb küzdelmet kellett vívni időjárással, hófúvással, méteres salakkal, szegénységgel, az ötvenes-hatvanas évek önkényeskedéseivel, a kiszolgáltatottsággal. Egyetlen végtelen, reggeltől estig tartó hajsza volt szüleim élete. Hiszen adót kellett fizetni, a beadást teljesíteni; földet akartak venni, gyarapítani, hogy előbbre jussanak, s ne kelljen haszonbérben a másokét vagy az államét művelni. Kicsi koromtól kezdve ott kellett velük, mellettük lennem, mindig a nyomukban. Kevés idő jutott játékra. A faluba is csak jelesebb ünnepek alkalmával jutottam be. Pedig oda szerettem volna gyakrabban is menni! Ha a falusi gyerekeknek élmény volt várost látni, nekem ugyanolyan nagy élményt jelentett a falu! Az említett kéziratot elfogadták, a Könyvterjesztő Vállalat azonban nem javasolta megjelentetését, azzal az indokkal, hogy olvasói igényre aligha tarthat számot. Konok ember lévén a dolgot nem hagytam anynyiban. Az élményeim feldolgozását folytatni kívántam, hiszen a líra, amelyet továbbra is fő műfajomnak tartok, bizonyos valóságdarabokat kivet magából, s én ezek megfogalmazását is fontosnak érzem. Mivel a kiadó további munkára biztatott, elhatároztam: regényt írok. Ezt a műfajt még úgysem próbáltam ki! Az is munkára sarkallt, hogy tudomásom szerint gyerekeknek az ötvenes évekről még nem írtak könyvet. Amit én nemcsak nekik szántam, hanem felnőtt olvasóknak is. A Gyerekidőben azt a gyerkőcöt, vadóc kiskölyköt szerettem volna életre kelteni, aki természetesen én voltam, s aki a pásztorkodást, az otthoni állandó parancsolgatást végképp megunva úgy gondolja, hogy iskolás korba lépve új élet várja. S mikor rádöbben, hogy mindent ott kell folytatnia, ahol abbahagyta, hiába szegül ellen, azt hiszi, a szülei nem szeretik őt: a munkájáért tartják, ruházzák, etetik csak. Hogy ez így van-e, a végére akar járni. Csak amikor a szüleit bajban látja — lefoglalják a hízót —, áll melléjük, s eszmél rá sorsukra. Azt hiszem, ezek az élmények, az ő s mások életének megrázkódtatásai késztettek s késztetnek mindmáig írásra. A sorsuk kimondásának vágya, országgá kiáltása, ily módon igazságot szolgáltatni számukra. — Váci Mihálytól kapott belépőjegyet az irodalomba az az egykori tanyasi kisgyerek. Mikor történt? — Tizennyolc-tizenkilenc éves voltam, amikor 1961-ben az akkor induló Új írás bemutatott. Igazi pályára lépésemet ekkortól számítom. A nyitás, az újra levegőhöz jutás, az irodalomba való nagy visszatérések ideje volt ez. Nagyszerű érzés volt együtt szerepelni más, akkoriban pályát kezdő költők társaságában olyan, újra szóhoz jutó nagyjainkkal, mint Illyés Gyula, Sinka István, Nagy László, Weöres Sándor vagy a prózaírók közül Tamási Áron, Veres Péter, Szabó Pál. Ekkoriban én már második-harmadik éve Budapesten, illetve Újpesten éltem, dolgoztam segéd-, majd betanított munkásként. Hétvégeken rendszeresen hazajártam, ingáztam hetente a főváros és a tanya között. Az otthoni körülményekről, szövetkezetesítésről, változásokról is mindent tudtam. Ezeket az eseményeket megjelenítő verseim azonban nem jelentek meg, s majdnem az irodalomból is kikoptam, hiszen a következő évben elvittek katonának, ahonnan csak 1965 tavaszán szereltem le. Utána pedig Miskolcra sodródtam. S ha egy évre rá meg is jelent az első verskötetem, sok időbe telt, míg újra magamra találtam. Az újrakezdés, s most már vidéken, nem kis erőfeszítésbe került. Megtapasztaltam, s tapasztalom máig, hogy a főváros-központúságból következően mit jelent szinte másodrendű állampolgárnak lenni, többségben is kisebbségben élni, aminek fölszámolására nagyon kevés történik. S hogy a vidék önállótlansága mennyi szellemi, erkölcsi és gazdasági kárt, veszteséget okoz. Mint íróember pedig naponta érzem, szenvedem meg azt a hátrányt, hogy a tűztől, irodalmi értéktőzsdéktől messzire élek. Velem együtt sokan mások is osztoznak ebben a sorsban, akik között barátaim, szellemi édestestvéreim vannak. Kitartásuk, hitük engem is erősít. — Serfőző Simon azt a fajta költészetet képviseli, amely a magyar líra fő vonulatát alkotja, mindig sorskérdések foglalkoztatták. Politizáló, protestáló, közösséget vállaló, gondjainkat számba vevő, tudatosító költészet ez. Ugyanakkor mindig reményt sugárzó, bizakodásra, kitartásra serkentő. A főként a hetvenes években, Zagyván innen és túl gyűjtött riportjaira is ez jellemző. Ezekben a sorsváltások (téeszesítés, „kétlakiság”-bélyeg, földvesztés stb.) traumáit is ki akarta írni magából, a gyógyítás szándékával. — Arról akartam tudósítani, hogy annyi baj, viszontagság után mennyi élni akarás, szorgalom élt az emberekben, amelyből persze rengeteg elpocsékolódott. Végre dolgozhattak a háztájiban, annyi jószágot tarthattak, amennyit akartak, már nem szabták meg. A sérüléseket igyekeztek elfelejteni, s kezdtek bizakodni: jobb idők jönnek, érdemes dolgozni. S kaptak az alkalmon! Hiszen ezek az emberek, amíg élnek , dolgoznak, ez az életük, sorsuk. Ki akartam magamból írni ezeket az élményeket, egyúttal elírni is verseim elől, hogy azok láthatárát ki tudjam terjeszteni. Drámáimban pedig ki akartam bontani azokat a konfliktusokat, amelyek az 1959—60-as években történtek, amikor a téeszeket szervezték. Aztán amelyeken azok az emberek mentek keresztül, akik falujukból, földjeikről szétriadva az ingázó vonatra ültek, s gyökértelenné, otthontalanná lettek a városok albérleteiben, munkásszállásain. Végül pedig, amelyek a mindenáron való gyarapodni akarásból, önzésből fakadnak, s teszik tönkre, juttatják lejtőre sok embernek az életét. E három drámának a kiadására Otthontalanok közös címmel a Magvető kiadó vállalkozik. Megjelenése a következő évre várható. — Az Amíg élünk című riportkönyv írásai, az újabb riportok, versek, a drámák a ma közösségi bajaira kívánnak figyelmeztetni, s már nemcsak egy szűkebb tájról hírt adni. Hogyan summázhatnánk ezeket? — Tehetősebbek lettünk ugyan (bár ez kisnyugdíjasainkra, nagycsaládosokra, szülői segítség nélkül induló pályakezdőkre aligha vonatkozik), „pendült valamit az ország”, ahogy apám mondta, ami igaz is. De milyen áron? Azt már nem tette hozzá. Bizakodóbbak, kiegyensúlyozottabbak lettünk-e? Megállt-e a népesség fogyása? Hazaszeretőbbek lettünk-e? Gondunk-e a jövő, vagy a magunknak élés még inkább eluralkodik . ..? Sorskérdések valóban. A költőnek dolga, hogy nekünk szegezze ezeket! Leskó László Serfőző Simon Fotó: Fejér Endre I 1 Mennyit ér meg egy gól? A hatalommal történő visszaélésnek lehetnek burkolt és nyílt, vagyis — ami ezzel egyértelmű — fondorlatosan félrevezető és brutálisan erőszakos módszerei. Annyit jó néhányan már tulajdon tapasztalatainkból megtanulhattunk, hogy a kétféle módszer rendszerint együtt jár, ritkán nélkülözheti egymást. Kiváló rendezőnk, Kosa Ferenc „A mérkőzés” címmel új filmet alkotott, amely elsősorban erőszakos oldaláról ábrázolja a veszedelmes hatalmi tébolyt. Vitathatatlanul érdekes, lebilincselő, sodró iramú film. Kosa nemcsak mint rendezője, hanem mint írója is a történetnek — igen szorosra burkolja a vásznon a helyzetet, amelyben a szereplők színt vallanak magukról. Kénytelenek rá. A cselekmény időpontjának megválasztása is ennek érdekében áll: 1956 nyarán tudvalevőleg kiélezett és túlfűtött hangulatú volt nálunk az általános politikai légkör. Ráadásul a cselekmény bonyodalmának kiindulópontja egy akkor lejátszott, borotvaélen, táncoló futballmeccs. Egyetlen gólon is sok múlhat ezen a mérkőzésen, nevezetesen az, hogy annak a kisvárosnak, ahol a film játszódik, a dédelgetett labdarúgócsapata benn marad-e vagy kiesik az NB II-ből. Jól tudjuk, hogy a futball nemcsak a nemes szenvedélynek, játékkedvnek, hanem alantas indulatoknak is lehet a kiélési módja. S mint amikor benzines hordókkal teli hombárba egy szál égő gyufát dobnak, úgy robbantja ki a végzet útján elinduló eseményeket itt, e meccsen, egy meg nem adott gól. Rigó Dezső, a hatalomtól és becsvágytól megittasult labdarúgószakosztályi vezető borzalmasan, kegyetlenül, gyilkos elégtételt vesz a szabályosan eljáró játékvezetőn. Szemtanú is akad, Balla Bálint, a megyei lap főszerkesztője, aki — méltóan hivatásához és lelkiismeretéhez — lapjában nyilvánosság elé akarja tárni a valóságot. A közönséges gyilkosságnak azonban nem szabad kitudódnia. Beindul hát az elhallgattató, megfélemlítő, megkörnyékező hatalmi gépezet, amelyet Rigó Dezső mozgat. Bálla Bálintot a lakásán törvénytelenül letartóztatják. Bálla fejére azonban sokasodik a baj, amikor jogos vonakodása, önvédelme folytán az egyik letartóztató rendőrtiszt halálát okozza. Fejet fejért —• így áll ezután ennek a másik, most már sokkal komolyabb mérkőzésnek a tétje Rigó és Bállá között. Nincs kétség afelől, hogy az igazság Bállá oldalán áll a ravasz és jogtipró Rigóval szemben. S a film nézője lélegzetvételnyi szünethez sem jut az izgalmak átélésében. Kósa és a vele régóta összeszokott Sára Sándor, most mint operatőr, direkt, vagyis egyenes, mindenféle áttételektől mentes hatásokra tör. Még ahol jelképnek is felfogható eszközöket alkalmaznak, ilyen például a véres WC-kagyló szerepe az esetben, mellbevágóan szókimondó a képi képzettársításuk. Ez a torkon ragadó erőteljesség olyan filmalkotói teljesítmény, amihez láthatólag megalapozott művészi képességek kellenek és vannak is jelen a vásznon. A moziközönség túlnyomó többsége állítja, hogy olykor a hideg és nyers rémület futkározzon a hátán, és magyar filmtől ezt pozitív értelemben ritkán kapja meg. Ám az ilyen éles filmalkotói fogalmazáshoz, amennyiben valóságos politikaitörténelmi vizekre bocsátják a bűnügyi történet hajóját, nem nélkülözhető a pontos iránytű sem. Hogy mást ne mondjak: ha a film megidézi szinte naptárszerű konkrétsággal 1956 nyarát, ez esetben az akkori vezetési gyakorlatra jellemző, s ne az önkény egy korábbi szakaszában használatos módszereket állítson előtérbe, mivel az megzavarja a politikai-történelmi tisztánlátást. Az csak javára írandó egy filmnek, ha nem száraz elméleti tudnivalókat kíván a vászonra vinni, de az izgalomkeltés közben — vagy éppen érdekében — sem szabad megfeledkezni arról, hogy helytálló és ne épp csak nagyvonalúan odavetett tényismereteket hagyományozzon az utókorra. Annál is inkább, mivel az esetből levonható tanulságokat tovább kívánja adni a következő koroknak, nekünk és utódainknak — ez félreérthetetlenül kiolvasható a filmből. A történelmi hűség kötelme alól sok esetben feloldást adhat a költői meseszövő szándék, ám aktuális politikai mondanivaló közvetítéséhez még a mesei indítéknál is erősebben kell érvényre jutnia a historikus felelősségtudatnak. Az már legfeljebb csak logikai botlás, hogy a film szerint a megyei lap letartóztatott és fogva tartott szerkesztőjét, a feleségén kívül senki sem keresi kinti környezetéből, mintha senkit sem érdekelne, hová tűnhetett el. Célratörő alakítások, pontos összjáték — ez, amivel a színészek kiveszik részüket „A mérkőzés” magasra hangolt előadásából. Kozák András kissé romantikus Balla megformálásában, de ez feszült ellentétet alkot a Szilágyi Tibor által felöltött Rigó-figura recsegő nagyhangúságával. Szép és elhihető jelenség a kétségbeesett Balláné alakjában — Molnár Piroska magyar hangjával — a lengyel Alicija Jackiewicz, s a maga rangos szintjén jó a nemtelen cél érdekében felhasznált középcsatár szerepében Koncz Gábor, ugyanúgy igazságtevő megyei rendőrkapitányként Bessenyei Ferenc, az ő játékának eredménye is, hogy a végén még hosszan elgondolkodhatunk, igazság-e az és mennyire, amit a film képvisel. Sas György Kósa Ferenc, a film rendezője SZABAD FÖLD 13