Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-17 / 25. szám

1988. JÚNIUS 17. MERRE TARTTHAN­A SZEKERE FALUN? Társadalmi-gazdasági gondjaink közepette különösen di­cséretes az a vállalkozás, amelyet Vas megye, Vasvár város és Csehimindszent község művelődésirányítói és színházpár­toló polgárai karoltak fel, megteremtve a találkozó anyagi és szellemi bázisát. Nem véletlen, hogy éppen ez a település adott otthont a háromnapos rendezvénysorozatnak. „Vas”-ban majd két tu­cat községi színtársulat bizonyította életképességét az elmúlt években. A találkozóknak is nagy a hagyománya. Nyolcvan­hatig Vépen rendezték meg a falusi színjátszók megyei fesz­tiválját, a régi járási szemléket pedig jelenleg is jól helyettesí­tik a bajánsenyei és sitkei összejövetelek. Erre két okból is szükség van. A megyében nem működik hivatásos színház és kevés a tájelőadások fogadására alkal­mas intézmény. Másrészt ma már bevallhatjuk, hogy az 1960-as évek erőltetett körzetesítési programja a kistelepülé­sek fogyását, kiüresedését siettette. A tanács, az iskola, a közművelődési intézmény és az értelmiség falvaink legtöbb­jéből „kivonult”. Ezért őrölhetünk, ha a műkedvelők színjá­téka megmaradt, illetve megújult. A csehimindszenti színházi napok versenyprogramjában öt megye kilenc együttese lépett fel, vállalva a szakma és a helyi közönség ítéletét. A szabadidő — többnyire az éjszakai órák — kitöltése is a színjáték jegyében zajlott. A megszokott falusi játékstílustól eltérő jellegű előadásokat három városi csoport jóvoltából láthattak a jelenlévők. A vasvári Vitamin Színpad Csatapaté, avagy vígjáték a hídon címmel Klicpera groteszkjét, a szombathelyi Ferrum Színpad a David Laing műveiből szerkesztett Gubancok című verses kabaréját mu­tatta be, a jugoszláviai Lendvából érkezett színjátszók pedig három Moliére-egyfelvonásosból Szívek és szarvak címmel hoztak létre egységes szerkezetű és sodró lendületű produk­ciót. Moliére-művel a versenyprogramban is találkozhattunk. A bajánsenyeiek korábban nagysikerű Botcsinálta doktora Sejberné Horváth Ilona rendezésében ezúttal erőtlennek tűnt. A Sitkei Színkör a Tragikus hirtelenséggel című Fey­­deau-bohózatot mutatta be. Különösen a színész-rendező Nagy Gábor alakítása dicsérhető. A házigazda csehimind­szentiek D. Wilde A kísértet házhoz jön című komédiájának Fejér István által nem a legszerencsésebben „magyarított” változatát adták elő Horváth Barnabásné rendezésében, sa­ját közegükben osztatlan sikert aratva. A Zala megyei Mi­háld színjátszói — rendező Tóbei Mihály — a falusi csopor­tok műsorából sokszor „visszaköszönő” Tabarin-tréfát (Me­góvott szüzesség) adták elő, jó ízléssel, bár a kelleténél kissé visszafogottabban. A nemrég újjáalakult csempészkopácsi együttes színrelépését és puritán tisztaságú előadását rész­ben dicsérhetjük, ugyanakkor a statikus szószínházi jelleg meghaladására biztatjuk őket. (Le Sage: Turcaret úr című darabját Angler Józsefné és Pungor Zoltán rendezte.) Valamennyi együttes munkájának akárcsak futó értékelé­sére sincs helyünk... A szakmai zsűri öt szereplőnek tárgyjutalmat, a csoportok­nak pénzjutalmat nyújthatott át. A legnagyobb elismerésben az ostffyasszonyfai, a zsámbéki és mogyoródi színjátszók ré­szesültek. Utóbbiak elnyerték a sorkikápolnai Keszőce Szín­pad által védett és most továbbadott vándordíját. Országos bronz minősítést kapott a sitkei, a megyei, a miháldi és a csehimindszenti együttes. Arany fokozatot ért el a szombat­­helyi Ferrum Színpad és az ostffyasszonyfai csoport. A részt­vevők általában igényelték a produkciók szakmai elemzését, de élve jogukkal, több társulat nem kérte a hivatalos minősí­tést. Néhány örvendetes jelenségről feltétlenül illik szólnunk. Nemcsak az együttes élére, hanem a játszók közé is vissza­tértek a pedagógusok és az egyéb szellemi foglalkozások képviselői. Az életkori rétegződés is sokkal árnyaltabb, mint például a 70-es években. Az ifjak és szülők generációja sok produkcióban „együtt van”. A nemzedékek találkozásának hatása remélhetőleg az amatőr művészetnél tágabb területen is érvényesül. További tanulság, hogy igényesebbé vált és önállóbb arculatot nyert az együttesek műsora. Bár hagyo­mányos népszínművel ezúttal nem találkoztunk, a színját­szás paraszti gyökereit mégis érzékeltük, főleg az ostffyasz­­szonyfaiak és bajánsenyeiek játékában. A komédia vásári, moliére-i és szalonvígjátéki változata egyaránt jelen volt. A pódiumjáték műfaji jegyei a zsámbékiak betlehemesében és a megyeiek előadásában voltak érzékelhetők. A mogyo­ródiak diákszínpados státusa újdonságként hatott a falusi kö­zegben. A változatosságnak is köszönhető, hogy a közönség jól szó­rakozott, a csoportok pedig tanulhattak egymástól. És ez a végeredmény talán nem is kevés. A tervek szerint kétévenként megismétlődő rendezvény megérdemelné az országos szervek figyelmét és támogatá­sát. A jövő érdekében! Török Gábor A csehimindszenti színjátszó-találkozóról Jelenet a bajánsenyei színjátszók A botcsinálta doktor előadásából (Kiss Teodóra felvétele) A SZENT JOBB ÜRÜGYÉN Láttam, ahogy az állam páncél­autóján a pápa és a nemzet lobo­góinak lengése közepette megér­kezett Veszprémbe a Szent Jobb, államalapító I. István királyunk ránk maradt ereklyéje. Láttam ki­váncsiak hadat özönleni a várba, és zarándokok népes csoportjait templomuk zászlai és mindannyi­unk trikolórja alatt vonulni az ün­neplő istentiszteletre. Valami hal­latlan, megmagyarázhatatlan izga­tottság vett erőt rajtam. Úgy érez­tem, rendkívüli, tán történelmi ese­mény tanúja vagyok. A nemzeti közmegegyezés égbeszökő, kima­gasló jelképét láttam ott tornyosul­ni, amely fölülemelkedett valláson, pártálláson, amely tán a jövőt vetí­­tette ell­énk. Nemzeti öntudatunk, magyarságunk kapcsolt össze bennünket a templomban. Hittem abban, hogy hazánk meg­újulása máris megkezdődött, hogy kormányunk tiszta szívvel és őszintén elkövet mindent a mosta­ni bajainkból való kilábalásért. Eszembe jutott, volt már minálunk vagy másfél száz esztendeje egy reformkor Széchenyitől, Kossuth­­tól fémjelzetten, akik tudták, a hon fölvirágoztatásában akkor remény­kedhetünk igazán, ha valahány lo­vunk csak akad, mind egyazon szekér elé kötjük húzatni azt. A ká­tyúból kijutni ma sem bírunk más­ként. Fényképezőgépek kattogtak, vi­deokamerák csövei követték a tör­ténéseket megörökíteni a külsősé­geket. Igazi nyomokat, kinek-kinek maradandóakat mégis a szívek vi­asztábláiba sajtolódott emlékraj­zolatok hagyhattak csupán. Egé­szen biztos vagyok benne, így gondolkodott a város tanácselnö­ke is, amikor a nagy nyilvánosság előtt beszédet mondott, méghozzá a püspök után. Mekkora fordulatt ki gondolta volna (maga sem) még néhány év előtt, amikor magas megyei párt­vezetőként munkálkodott, hogy egyszer valaha is együtt szerepel majd olyan emberrel, aki másként gondolkodik, mint ő. Tűzött a nap. Az a nap, amely ugyanúgy küldi sugarait a földgo­lyó keleti és nyugati féltekéjére. Amint ott hunyorogtam, lelki sze­meim előtt megjelent két élő jobb kéz, amely aláírja az egyezményt, s utat nyit a fegyvermentes világ felé. Gyarmati József J r t ­ A mai középkorúak előtt is jórészt ismeretlen a hazai szerzetesrendek történe­te, szerepe­l mindaz, amit fennállásuk alatt betöltöttek hazánkban az egyház és a kultúra felvirágoztatásában. Napjainkban legfeljebb csak az köztudott róluk, hogy az egyházi iskolákban szigorú rend és fegyelem alatt magas színvonalon sajátítják el a tanulók az ismereteket és ez felkészültségükben is megmutatkozik. Szerzetes tanáraik papok, akik a teológiai tanulmányok mellett az egyetemeken és főiskolá­kon szereztek képesítést arra, hogy pedagógiai munkát folytassanak. Hazánkban az iskolák államosítása után 1950-ben az állam és a katolikus egy­ház között megkötött egyezmény alapján az egyház nyolc gimnáziumot kapott vissza. Itt szerzetesek tanítanak. A bencések Győrött és Pannonhalmán, a ference­sek Szentendrén és Esztergomban, a piaristák Budapesten és Kecskeméten, az is­kolanővérek Budapesten és Debrecenben vezetik gimnáziumaikat; közülük hat mellett diákotthonuk is működik. Ezt az eleddig meglehetősen zárt világot tárja föl előttünk az a kötet, amely „Boldogok, akik házadban laknak” címmel jelent meg az idei könyvhétre a Cor­vina Kiadó gondozásában. Gazdag és sokoldalú képet kapunk a kötetből a szerzetesrendekről. A beveze­tő tanulmányok összefoglalóit rendfőnökök vagy munkatársaik közreműködésé­vel Lukács László teológus állította össze. Szebeni András fotóművész pedig 120 színes fényképfelvételen örökítette meg a szerzetesrendek mindennapjait, az isko­lák életét, a liturgikus szertartásokat és a vallási ünnepeket. A fotóművész mint­egy öt év alatt dolgozta fel képekben ezt a világot. A reprezentatív kötetet — igen gondos munkával — a békéscsabai Kner Nyomdában készítették el. A könyvet a közeljövőben angol és német nyelven is kiadják, hogy a külföldiek is megismer­hessék a magyar szerzetesrendek mai tevékenységét. A kötet megjelenésével egyidejűleg a Budavári Palotában a Magyar Nemzeti Galéria rendezett bemutatótárlatot a kötet nagyméretű, színes felvételeiből. K. Gy. SZABAD FÖLD 13 A Gyilkos — nem gyilkos? A hazugságvizsgáló gép premierje „Gyilkos, nem gyilkos” a cí­me dr. Bodnár Lajos most meg­jelent könyvének. Krimi vagy nem krimi? — ez a kérdés is fölmerül olvasása során. Nyil­vánvalóan mindkettő. A jogi for­dulatok alapján ez utóbbiak is különösen érdekesek, mert Magda Jánost — ugyanis róla, a szolnoki gyermekgyilkosság­gal gyanúsított vádlottról van szó — első fokon Szolnokon halálra ítélték, a Legfelsőbb Bí­róság pedig hatályon kívül he­lyezte az ítéletet, új eljárást ren­delt el. De azt már nem Szolno­kon, hanem Budapesten folytat­ták le. A budapesti bíróság Szolnokon helyszíni szemlét tartott, majd ítéletével bizonyí­tottság hiányában a vádlottat felmentette, a határozatot a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelte. A könyv azonban nem csupán a jogi fordulatokat ismerteti. A szerző élvezetes stílusban, olvasmányos módon meséli el azt, ahogyan egy ilyen főbenjá­ró ügyben az események a bíró­ság előtt zajlanak: a gyanúsítás alapjául szolgáló körülménye­ket, a nyomozást, a szakértői véleményeket, a különös ha­zugságvizsgálatot stb. A hazugságvizsgáló gép pre­mierjére, első alkalmazására, ebben az ügyben került sor Ma­gyarországon. A szakértő sze­rint ez az eszköz a szervezet­ben végbemenő változásokat méri, ingerekre reagál. A kis­lánnyal összefüggő kérdések­nél a vádlottnál olyan reakciók keletkeztek, amelyek azt erősí­tették, hogy ő követte el a bűn­­cselekményt. Probléma volt az is, vajon a vádlott egy sírboltról el tud-e húzni egy százhetven kilo­gramm súlyú fedlapot; mikor és hol tartózkodott közvetlenül a bűncselekmény időpontjában; melyik tanúvallomás mit erősít meg? Magda János személyének felismerése, azonosítása, ugyancsak lényeges kérdés. A Fővárosi Bíróság szolnoki helyszíni szemléje alkalmával a vádlott a temetőben a megjelölt helyre lefeküdt, hogy ebben a helyzetében az utcáról nézve hogyan lehet odalátni. Ennek részleteit úgy meséli el a szer­ző, hogy az, ha nem a valóság­ban történt volna, krimibe il­lene. Általában ritkán ismerkedhe­tünk meg közvetlenül egy bírói eljárás bonyolultságával. Ám aki kezébe veszi dr. Bodnár La­jos könyvét, az feltétlenül érzi, hogy mennyire összetett fel­adat az ítélkezés, miben áll min­denkor a bíróság felelőssége. Mert döntenie kell: bűnös vagy ártatlan az előtte álló vádlott. A tévedés jóvátehetetlen, külö­nösen halálos ítélet esetében, de olyankor is, amikor már hosszú ideig tartó szabadság­­vesztés után derül ki, hogy nem az elítélt az elkövető. Mint tudjuk, az első fokon ho­zott ítélet után végül Magda Já­nost felmentették. Erről írja dr. Bodnár Lajos: „A bűnösség kérdésében nem a nyomozó gyanúja, nem a vád, nem is a védelem képviselőjének állás­pontja, hanem egyedül a bíró­ság döntése a mértékadó.” Vajon mi az, amit a szerző — a többi között — az ítéletek in­dokolásából a legfontosabbak­nak tart? A Fővárosi Bíróság: „A köz­vetett bizonyítékok nem alkot­tak olyan összefüggő logikai láncolatot, amelyből egyedül és kizárólag a vádlott bűnössége következik.” '­• Magda János ma rács mögött van. Ugyanis újra a bíróság elé került, mert — miután 1985. augusztus 13-án szabadult, 1985 novemberében konyha­késsel nyakon szúrta élettársát, tavaly júniusban pedig ugyanőt ököllel nagy erővel arcul ütötte. Aztán augusztusban könnyű testi sértést követett el szom­szédasszonyával szemben. A jogerős büntetés: háromévi és hat hónapi fegyház, valamint szigorított őrizet. * A kislányt 1983. október 25-én gyilkolták meg, miközben az iskolából hazafelé tartott. Az elkövetőt azóta sem találták meg ... Dr. P. I. I

Next