Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-07-02 / 27. szám
1991. JÚLIUS 2. Itt a másodvetések ideje. Zsoldi István Békés határában a magágyat készíti elő A MINISZTÉRIUM KIVONUL A TERMELÉSBŐL gazdálkodás vállalkozói alapon A cél nem kisebb, a feladat nem kevesebb, mint fölnöveszteni, alkalmassá tenni a mezőgazdaságot (is) ahhoz, hogy kiállja a Közös Piachoz való majdani csatlakozás próbáját, ezáltal lehetővé tenni a magyar nemzetgazdaság szerves beépülését Európa gazdasági vérkeringésébe. Bizonyára nem véletlen, hogy ezt a nagyra törő, a gazdálkodás szervezeti rendszerében és szemléletében egyaránt gyökeres változtatásokat igénylő programot egy fiatalember, a Földművelésügyi Minisztérium 39 éves közigazgatási államtitkára, dr. Raskó György vázolta föl. Az újságíró még emlékszik Váncsa Jenő egykori MÉM miniszter méltatlankodó kifakadására a 80-as évek második feléből: „Képzeljék el, sok vállalatvezető még most is tőlem várja, én mondjam meg, hogy ő mit termeljen?!” (E helyzet kialakulása persze az egykori központosított pártállami akarat kényszerű és akkorra már kellemetlenné, kerékkötővé váló következménye volt.) Ehhez képest Raskó György, illetve a Földművelésügyi Minisztérium programja már teljes és elpörölhetetlen önállóságot követel a mezőgazdasági termelés minden résztvevőjétől. Úgyannyira, hogy a tárca (az FM) a jövőben tartózkodni is fog a termelés „nagy meccsétől”, pusztán partjelzői, illetve bírói szerepet vállal ebben, játékosként azonban nem vesz részt. Ehhez a magántulajdoni vállalkozásokon alapuló, a termelést és az egész élelmiszer-gazdaságot csak közvetve irányító feladathoz rendeli saját szervezetét is. Ennek szellemében az FM csökkenti a termeléssel foglalkozó osztályok szerepét, új főosztályokat hoz létre, amelyeken a közvetett (így például a jogi, a közigazgatási) irányítással foglalkozók szerepe növekszik. Mindezt, erősen csökkentett, összesen 450 fős minisztériumi létszámmal látja majd el. A Földművelésügyi Minisztérium tehát — ilyen értelemben — kivonul a termelésből. Ez persze nem jelent sem kevesebb, sem könnyebb munkát abban, ami feladata és felelőssége marad: a „játéktér”, azaz a teljes mezőgazdasági gazdálkodás tárgyi, jogi és szervezeti kereteinek biztosítása, a vállalkozói alapon álló gazdálkodás fenntartása és folyamatos korszerűsítése. Ilyenformán logikus Raskó Györgynek az a kijelentése, miszerint ő nem áll sem a termelő, sem a kereskedő, sem pedig a feldolgozó pártján. Hiszen ha például a feldolgozóipar „bedugul”, az nagyon valószínű, hogy nem jó a termelőnek sem. A kereskedelem (mondjuk a külpiac) esetleges csődjéről már nem is beszélve. Az államtitkár a részérdekek pártja helyett az egésznek alapjául szolgáló hatékony tőkeműködés pártján áll, függetlenül attól, hogy az milyen ágazatban van. És bizony nem rejti véka alá azt sem, hogy ebben a fölfogásban a minisztérium csak azokat „jegyzi”, csak azokkal tart kapcsolatot, akik ténylegesen hatékonyan működnek — a gazdasági versenyben érvényesülő természetes kiválasztódás szabályai szerint. Az FM termelésből való kivonulása nem jelenti (és nem is jelentheti!) azt sem, hogy felelősséget ne vállaljon azokért a termelőkért, illetve vállalkozókért, akik a tőkéjüket a mezőgazdaságba fektetik be, illetve abban kockáztatják. Annak érdekében, hogy a fölkészült és szakavatott vállalkozók, illetve vállalkozások biztonsága meglegyen, az ő számukra — hatékony termelés esetén — anyagiárugaranciákat is nyújt a minisztérium. Ennek fedezetét azonban nem központi forrásból, hanem magából a termelésből fogja előteremteni. Az úgynevezett előre nem látható esetekben (mint az aszálykár, a vízkár, vagy járványok pusztítása) a kárt szenvedett termelők, vállalkozók kártalanítása a minisztérium feladata és anyagi felelőssége lesz. De ahol a rosszul fölmért, nem eléggé megalapozott vállalkozás nyomán a nemkívánatos következmény, a sikertelenség nyilvánvaló és belátható, ott a minisztérium semmilyen formában nem segít.indezek együtt alapvető gondolkodásmód-váltást követelnek meg nemcsak a hivatalnokoktól, hanem a termelőktől, a mostani és majdani bárminemű vállalkozóktól is. Ez az alapja, a kezdete annak, hogy hazánk és benne a magyar mezőgazdaság még ebben az évtizedben Európa részévé legyen. Aminek persze meg lesz az ára is, de reméljük, egyszer majd mindezért mindannyian európai bért kapunk. Valló László MTI Fotó : B. Fazekas László M Szakemberek tanácskoztak a tiszai és bodrogi személyszállításról, sétahajózásról és áruszállításról Tiszaújvárosban. Az esemény apropója az Expo ’95, hiszen a tiszai és bodrogi hajózás fejlesztési elképzelései alapvetően kapcsolódnának a világkiállításhoz. Mint a tiszaújvárosi és a környező települések önkormányzati vezetői elmondták: a Dunántúlhoz hasonlóan elsősorban az idegenforgalom fellendítéséről van szó, a tiszai hajózás segítségével. Bekapcsolva az eddig kihasználatlan területeket, élénkítvén a Tisza völgyi turizmust. A tervek összesen hetven Bodrog és Tisza menti település idegenforgalmának a fellendítésére alapoznak a folyami hajózás megindításával. Közelebbi elképzelés a Sárospatak és Tokaj, Tiszaújváros és Tiszafüred, valamint a kiskörei víztároló térségének, vagyis a Tisza-tónak az összekapcsolása a vízi úton. A folyókon át ugyanis megközelíthetőbbekké válnak a part menti települések. És ami gazdasági szempontból sem lényegtelen: olcsóbbá válik a szállítás. Ehhez persze a folyók léte önmagában véve nem elegendő. Járművek, kikötők, egyebek kellenek, amit divatos szóval „vízi infrastruktúrának” is nevezhetünk. Példa erre néhány olyan település, amely ilyen szempontból máris lépéselőnyben van. Tokaj és Sárospatak ugyanis rendelkezik kikötővel, a kikötőtől nem messze szállodával, vendégek fogadására alkalmas éttermekkel, kempingekkel és üzlethálózattal. Aki járt már a szép környezetű Tiszafüreden, vagy a nudistastrandjáról is híres, és manapság egyre felkapottabb Abádszalókon, annak nem kell különösebben bizonygatni, hogy a mesterségesen létesített Tisza-tó óriási idegenforgalmi lehetőségeket rejt magában. Nyaranta egyre többen jönnek ide az ország minden tájáról, sőt, külföldről is, hiszen korántsem zsúfolt területről van szó. S ehhez mérten az itt eltöltött napok költségei szerényebbek, mint például a Balaton környékén. A jövő szempontjából igen fontos az a tény, hogy a térségben már több helyen található olyan repülőtér is a folyó mellett, amely alkalmas kisebb és közepes gépek fogadására. A tervek hát üdvösek és hasznosak, ám megvalósításukhoz jóval több pénz kellene — kikötők, vízi közlekedés rendszere, szállodák, éttermek stb. —, mint amennyit az önkormányzatok ehhez adni tudnának. A jó szándék és némi anyagi ráfordítás mellett a legtöbb, amit tehetnek: nemzetközi pályázatokat hirdetnek. Külföldi vállalkozók már konkrét szándékot mutattak arra, hogy társulnak a tiszai személyhajózás fellendítésébe. K. G. Július 1991. 27. HÉT A napokban egy ausztriai tartomány, Steiermark turisztikai prospektusa akadt a kezembe. S miután kigyönyörködtem magam a hófödte hegycsúcsokról, a völgyekben megbúvó falvakról, a napsütötte rétekről készült fényképekben, olvasgatni kezdtem a szöveget. Nem volt hosszú, mégis sokat mondott. Kiderült belőle például, hogy a stájerországi falvakban egyszerre tizenháromezer turista számára kínálnak szállást, s erre szép számmal akad vendég is; egy év alatt 670 ezer éjszakát töltöttek el itt a pihenni vágyók. Feljegyezték: az üdülők többsége hazai vendég volt — hozzá majd’ minden második Bécsből érkezett —, legalább egy hétre jött, és főként gyermekes családok, valamint nyugdíjasok nyaraltak-teleltek ezen a vidéken. Nem beszélt ez a statisztika sem árról, sem bevételről. Csak azt árulta el, hogy a falusi házigazdáknál egyik évről a másikra hét százalékkal növekedett a forgalom, pontosabban enynyivel hosszabb ideig tartott összességében a vendégeskedés. Nagy fantázia persze nem kell hozzá, hogy ennyiből is tudjuk: ott, a szomszédban sokak számára megfizethető a falun eltöltött szabadság, ugyanakkor megtalálják a számításukat a vendéglátók is. Nem vitás, ettől mi még meglehetősen messze vagyunk. De biztató, hogy az utóbbi években a magyar falvakban is mind több család rendezkedik be a turisták fogadására. Úgy látszik, nálunk is egyre inkább számításba veszik a falusi háztartásokban a vendéglátásból szerezhető forintokat, s ezért ma már a háziak apraja-nagyja igyekszik a hozzájuk érkezők kedvében járni. Pontosan nem tudni, mennyien vannak iránymutatásul a Magyar Falusi és Tanyai Vendégfogadók Szövetségéhez tartozókra hivatkozhatunk csupán. Eszerint szerte az országban már csaknem hatszáz falusi család várja a nyaralókat, és, ha mindenütt telt ház lenne, úgy egyszerre háromezren éjszakázhatnának e helyeken. Az alig két éve alakult szövetség a vendégforgalomra vonatkozó adattal nem tud szolgálni, azt azonban tapasztalják: az első házigazdák mellett már egyre több falusi önkormányzat is fantáziát lát a turizmusban. Polgármesterek, jegyzők érdeklődnek náluk, kérnek tanácsot, várnak segítséget elképzeléseik megvalósításához. S ugyan mi másról árulkodik ez, ha nem arról: sok vidékünkön a helybeliek a szülőföldjükön akarnak boldogulni, s ezt — legalábbis részben — a falusi turizmustól remélik. Az effajta hajlandóságot a nyugat-európai országokban már évtizedek óta erőteljesen támogatja a vidék, a falu megmaradásában, fejlődésében érdekelt állam. Egyszerű az oka, ugyanis kiszámították: sokszorosan okosabban használják fel az adófizetők pénzét akkor, ha a központi forrásokból inkább a falvakra, az ott élők körülményeinek javítására költenek, mintsem a szülőföldjüket elhagyó, városokba kényszerülő családok számára szükséges élet- és munkafeltételek megteremtésére. Az említett számítás a nyugati országok gyakorlatában már szemmel láthatóan igen jól bevált. Nem kétséges, a falun élők — s nemkülönben a városlakók — boldogulását mi is egy ahhoz hasonló politikától várhatjuk. Olvasóinkkal együtt remélem, hogy nem vagyok naiv, ha úgy gondolom, ez a várakozás nem tart már soká. (jjLcUtf OJsi: ) SZABAD FÖLD 3