Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-07-02 / 27. szám

1991. JÚLIUS 2. Itt a másodvetések ideje. Zsoldi István Békés határában a magágyat készíti elő A MINISZTÉRIUM KIVONUL A TERMELÉSBŐL gazdálkodás vállalkoz­ói alapon A cél nem kisebb, a feladat nem kevesebb, mint fölnöveszteni, alkalmassá tenni a mezőgazda­ságot (is) ahhoz, hogy kiállja a Közös Piachoz való majdani csatlakozás pró­báját, ezáltal lehetővé tenni a magyar nemzetgazdaság szerves beépülését Európa gazdasági vérkeringésébe. Bi­zonyára nem véletlen, hogy ezt a nagy­ra törő, a gazdálkodás szervezeti rend­szerében és szemléletében egyaránt gyökeres változtatásokat igénylő prog­ramot egy fiatalember, a Földművelés­­ügyi Minisztérium 39 éves közigazga­tási államtitkára, dr. Raskó György vá­zolta föl. Az újságíró még emlékszik Váncsa Jenő egykori MÉM miniszter méltat­lankodó kifakadására a 80-as évek má­sodik feléből: „Képzeljék el, sok válla­latvezető még most is tőlem várja, én mondjam meg, hogy ő mit termel­jen?!” (E helyzet kialakulása persze az egykori központosított pártállami aka­rat kényszerű és akkorra már kelle­metlenné, kerékkötővé váló következ­ménye volt.) Ehhez képest Raskó György, illetve a Földművelésügyi Mi­nisztérium programja már teljes és el­­pörölhetetlen önállóságot követel a mezőgazdasági termelés minden részt­vevőjétől. Úgyannyira, hogy a tárca (az FM) a jövőben tartózkodni is fog a ter­melés „nagy meccsétől”, pusztán part­jelzői, illetve bírói szerepet vállal eb­ben, játékosként azonban nem vesz részt. Ehhez a magántulajdoni vállal­kozásokon alapuló, a termelést és az egész élelmiszer-gazdaságot csak köz­­­­vetve irányító feladathoz rendeli saját szervezetét is. Ennek szellemében az FM csökkenti a termeléssel foglalkozó osztályok szerepét, új főosztályokat hoz létre, amelyeken a közvetett (így például a jogi, a közigazgatási) irányí­tással foglalkozók szerepe növekszik. Mindezt, erősen csökkentett, összesen 450 fős minisztériumi létszámmal látja majd el. A Földművelésügyi Minisztérium te­hát — ilyen értelemben — kivonul a termelésből. Ez persze nem jelent sem kevesebb, sem könnyebb munkát ab­ban, ami feladata és felelőssége ma­rad: a „játéktér”, azaz a teljes mezőgaz­dasági gazdálkodás tárgyi, jogi és szer­vezeti kereteinek biztosítása, a vállal­kozói alapon álló gazdálkodás fenntar­tása és folyamatos korszerűsítése. Ilyenformán logikus Raskó Györgynek az a kijelentése, miszerint ő nem áll sem a termelő, sem a kereskedő, sem pedig a feldolgozó pártján. Hiszen ha például a feldolgozóipar „bedugul”, az nagyon valószínű, hogy nem jó a ter­melőnek sem. A kereskedelem (mond­juk a külpiac) esetleges csődjéről már nem is beszélve. Az államtitkár a rész­érdekek pártja helyett az egésznek alapjául szolgáló hatékony tőkeműkö­dés pártján áll, függetlenül attól, hogy az milyen ágazatban van. És bizony nem rejti véka alá azt sem, hogy ebben a fölfogásban a minisztérium csak azo­kat „jegyzi”, csak azokkal tart kapcso­latot, akik ténylegesen hatékonyan működnek — a gazdasági versenyben érvényesülő természetes kiválasztódás szabályai szerint. Az FM termelésből való kivonulása nem jelenti (és nem is jelentheti!) azt sem, hogy felelősséget ne vállaljon azokért a termelőkért, illetve vállalko­zókért, akik a tőkéjüket a mezőgazda­ságba fektetik be, illetve abban koc­káztatják. Annak érdekében, hogy a fölkészült és szakavatott vállalkozók, illetve vállalkozások biztonsága megle­gyen, az ő számukra — hatékony ter­melés esetén — anyagi­­árugaranciá­kat is nyújt a minisztérium. Ennek fe­dezetét azonban nem központi forrás­ból, hanem magából a termelésből fog­ja előteremteni. Az úgynevezett előre nem látható esetekben (mint az aszály­kár, a vízkár, vagy járványok pusztítá­sa) a kárt szenvedett termelők, vállal­kozók kártalanítása a minisztérium fel­adata és anyagi felelőssége lesz. De ahol a rosszul fölmért, nem eléggé megalapozott vállalkozás nyomán a nemkívánatos következmény, a siker­telenség nyilvánvaló és belátható, ott a minisztérium semmilyen formában nem segít.­indezek együtt alapvető gon­dolkodásmód-váltást követel­nek meg nemcsak a hivatal­nokoktól, hanem a termelőktől, a mos­tani és majdani bárminemű vállalko­zóktól is. Ez az alapja, a kezdete an­nak, hogy hazánk és benne a magyar mezőgazdaság még ebben az évtized­ben Európa részévé legyen. Aminek persze meg lesz az ára is, de reméljük, egyszer majd mindezért mindannyian európai bért kapunk. Valló László MTI Fotó : B. Fazekas László M ­ Szakemberek tanácskoztak a tiszai és bodrogi személyszállí­tásról, sétahajózásról és áruszállításról Tiszaújvárosban. Az esemény apropója az Expo ’95, hiszen a tiszai és bodrogi hajó­zás fejlesztési elképzelései alapvetően kapcsolódnának a világ­­kiállításhoz. Mint a tiszaújvárosi és a környező települések önkormányzati vezetői elmondták: a Dunántúlhoz hasonlóan elsősorban az idegenforgalom fellendítéséről van szó, a tiszai hajózás segítsé­gével. Bekapcsolva az eddig kihasználatlan területeket, élénkít­vén a Tisza völgyi turizmust. A tervek összesen hetven Bodrog és Tisza menti település idegenforgalmának a fellendítésére ala­poznak a folyami hajózás megindításával. Közelebbi elképzelés a Sárospatak és Tokaj, Tiszaújváros és Tiszafüred, valamint a kiskörei víztároló térségének, vagyis a Tisza-tónak az össze­kapcsolása a vízi úton. A folyókon át ugyanis megközelíthe­­tőbbekké válnak a part menti települések. És ami gazdasági szempontból sem lényegtelen: olcsóbbá válik a szállítás. Ehhez persze a folyók léte önmagában véve nem elegendő. Járművek, kikötők, egyebek kellenek, amit divatos szóval „vízi infrastruktúrának” is nevezhetünk. Példa erre néhány olyan tele­pülés, amely ilyen szempontból máris lépéselőnyben van. Tokaj és Sárospatak ugyanis rendelkezik kikötővel, a kikötőtől nem messze szállodával, vendégek fogadására alkalmas éttermek­kel, kempingekkel és üzlethálózattal. Aki járt már a szép környezetű Tiszafüreden, vagy a nudis­tastrandjáról is híres, és manapság egyre felkapottabb Abád­­szalókon, annak nem kell különösebben bizonygatni, hogy a mesterségesen létesített Tisza-tó óriási idegenforgalmi lehető­ségeket rejt magában. Nyaranta egyre többen jönnek ide az or­szág minden tájáról, sőt, külföldről is, hiszen korántsem zsúfolt területről van szó. S ehhez mérten az itt eltöltött napok költsé­gei szerényebbek, mint például a Balaton környékén. A jövő szempontjából igen fontos az a tény, hogy a térségben már több helyen található olyan repülőtér is a folyó mellett, amely al­kalmas kisebb és közepes gépek fogadására. A tervek hát üdvösek és hasznosak, ám megvalósításukhoz jóval több pénz kellene — kikötők, vízi közlekedés rendszere, szállodák, éttermek stb. —, mint amennyit az önkormányzatok ehhez adni tudnának. A jó szándék és némi anyagi ráfordítás mellett a legtöbb, amit tehetnek: nemzetközi pályázatokat hir­detnek. Külföldi vállalkozók már konkrét szándékot mutattak ar­ra, hogy társulnak a tiszai személyhajózás fellendítésébe. K. G. J­úlius 1991. 27. HÉT A napokban egy ausztriai tartomány, Steiermark turisztikai prospektusa akadt a kezembe. S miután kigyönyörködtem ma­gam a hófödte hegycsúcsokról, a völgyekben megbúvó falvak­ról, a napsütötte rétekről készült fényképekben, olvasgatni kezdtem a szöveget. Nem volt hosszú, mégis sokat mondott. Kiderült belőle például, hogy a stájerországi falvakban egy­szerre tizenháromezer turista számára kínálnak szállást, s erre szép számmal akad vendég is; egy év alatt 670 ezer éjszakát töltöttek el itt a pihenni vágyók. Feljegyezték: az üdülők többsé­ge hazai vendég volt — hozzá majd’ minden második Bécsből érkezett —, legalább egy hétre jött, és főként gyermekes csalá­dok, valamint nyugdíjasok nyaraltak-teleltek ezen a vidéken. Nem beszélt ez a statisztika sem árról, sem bevételről. Csak azt árulta el, hogy a falusi házigazdáknál egyik évről a má­sikra hét százalékkal növekedett a forgalom, pontosabban eny­­nyivel hosszabb ideig tartott összességében a vendégeskedés. Nagy fantázia persze nem kell hozzá, hogy ennyiből is tudjuk: ott, a szomszédban sokak számára megfizethető a falun eltöl­tött szabadság, ugyanakkor megtalálják a számításukat a ven­déglátók is. Nem vitás, ettől mi még meglehetősen messze vagyunk. De biztató, hogy az utóbbi években a magyar falvakban is mind több család rendezkedik be a turisták fogadására. Úgy látszik, nálunk is egyre inkább számításba veszik a falusi háztartások­ban a vendéglátásból szerezhető forintokat, s ezért ma már a háziak apraja-nagyja igyekszik a hozzájuk érkezők kedvében járni. Pontosan nem tudni, mennyien vannak­­ iránymutatásul a Magyar Falusi és Tanyai Vendégfogadók Szövetségéhez tarto­zókra hivatkozhatunk csupán. Eszerint szerte az országban már csaknem hatszáz falusi család várja a nyaralókat, és, ha minde­nütt telt ház lenne, úgy egyszerre háromezren éjszakázhatná­nak e helyeken. Az alig két éve alakult szövetség a vendégforgalomra vo­natkozó adattal nem tud szolgálni, azt azonban tapasztalják: az első házigazdák mellett már egyre több falusi önkormányzat is fantáziát lát a turizmusban. Polgármesterek, jegyzők érdeklőd­nek náluk, kérnek tanácsot, várnak segítséget elképzeléseik megvalósításához. S ugyan mi másról árulkodik ez, ha nem ar­ról: sok vidékünkön a helybeliek a szülőföldjükön akarnak bol­dogulni, s ezt — legalábbis részben — a falusi turizmustól re­mélik. Az effajta hajlandóságot a nyugat-európai országokban már évtizedek óta erőteljesen támogatja a vidék, a falu megma­radásában, fejlődésében érdekelt állam. Egyszerű az oka, ugyanis kiszámították: sokszorosan okosabban használják fel az adófizetők pénzét akkor, ha a központi forrásokból inkább a falvakra, az ott élők körülményeinek javítására költenek, mint­sem a szülőföldjüket elhagyó, városokba kényszerülő családok számára szükséges élet- és munkafeltételek megteremtésére. Az említett számítás a nyugati országok gyakorlatában már szemmel láthatóan igen jól bevált. Nem kétséges, a falun élők — s nemkülönben a városlakók — boldogulását mi is egy ah­hoz hasonló politikától várhatjuk. Olvasóinkkal együtt remélem, hogy nem vagyok naiv, ha úgy gondolom, ez a várakozás nem tart már soká. (jjLcUtf OJsi: ) SZABAD FÖLD 3

Next