Szabad Föld, 2005. július-december (61. évfolyam, 26-52. szám)

2005-10-21 / 42. szám

♦ Fogyó holdkor könnyebb 14. oldal ♦ Mindennap virágban 21. oldal ♦ Csonttolvaj jár ♦ Őszi közöttünk pásztorünnep 16. oldal 23. oldal Az otthonos magazin ♦ Jogi esetek 14. oldal ♦ Az orvos válaszol 16. oldal ♦ Mit­ hol? 17. oldal ♦ Kutyaposta 20. oldal Szemérmes szegénységben Csitt, korgó gyomor! A­ nya reggel felkel, s megfőzi a makarónit egész napra. Szeretem a tésztát, szívesen megeszem egy nap háromszor is - böki ki a fiú az iskola udva­rán. Elhúzódik a többiektől, hogy ne hallják, miről beszél. A sápadt, görnyedt hátú kamasz ugyanis hamar ráébredt: az iga­zi szegénység szemérmes. A diák tehát röstelli, hogy ott­hon nincs mit enni, ezért össze­szorítja a száját, és inkább nem panaszkodik. A figyelmes taní­tónő persze észreveszi, ki az, akit korgó gyomorral engednek el otthonról, ki az, aki éhségtől szé­­delegve veti rá magát az iskola­tejre. Itt nem dobnak a sze­metesbe egyetlen szendvicset sem. Akadnak nebulók, akik alig várják a tanítást, mert szó sze­rint végigkoplalják a hétvégéket meg az iskolai szüneteket. A pedagógusnő titokban uzsonnát csempész az alultáp­lált nebulók táskájába, majd re­mek ötlete támad: levelet ír egy alapítványnak, és segítséget kér nincstelen diákjai számára. Az alapítvány nem késlekedik, lel­kes munkatársa telefont ragad, s újságírókat toboroz, hogy tár­ják fel a kilátástalan helyzetet. A vékonydongájú diákok las­sacskán megnyílnak, az állásta­lan szülők pedig reménykedni kezdenek, hogy az adományok­ból legalább az ingyenebédre futja a gyereknek. - Márpedig itt nincs semmi­féle nyomor. Legjobb lenne ezt az egész gyűjtést elfelejteni - húzza fel gondosan formált szemöldökét az igazgatónő, és idegesen dobol az asztalon. Közben ingerülten gyűrögeti az újságot, melyben aznap „botrá­nyos” riport jelent meg az isko­lájáról. A keménykezű igazgató ellentámadásba lendül: előbb leteremti s hallgatásra paran­csolja beosztottját, akinek a se­gélykérő levél ötlete kipattant a fejéből. Ezután irodájába rende­li az udvaron kószáló tollforga­tókat, és megpróbálja lebeszélni őket arról, hogy „megszellőztes­sék” az ügyet. Mi több, azt taná­csolja nekik, hogy mihamarabb hagyják el az intézményt. Ami­ről nem beszélünk, az nincsen - nyilván ezt ismételgeti magá­ban az igazgatónő, s arra gon­dol, biztosan megneheztelnek rá az önkormányzatnál, ha mindez kiderül. A cikkek persze megjelennek, s az irodában egyre csak csö­rögnek a telefonok. Adományo­zók jelentkeznek, az egyik klub például tucatnyi rászoruló egész éves ebédjét fizetné. Ha hagynák... - Itt nem éheznek a diákok. Félreértés volt az egész. Nincs szükség semmiféle segítségre - ismétli el újra és újra az igazga­tónő, s a végén már maga is el­hiszi, amit állít. A soványka nebulók üres tésztát ebédelnek, és lassacskán megtanulják a leckét, hogy a szegénység szégyen. A kérdés csak az, hogy kinek a szégyene. (palágyi) „Válogatós vagyok,­ azért nem ebéde­lek a menzán” - süti le a szemét a kisfiú, s nagymamája buzgón meg­­erősíti: a nebuló egyenesen zokogott azért, hogy ne fizessék be az ebédjét. A soványka diák a koraérettek bölcs tekintetével bólogat. Pontosan tudja, hogy az iskolai meleg étel túlzottan sokba kerül. A számok riasztóak: 2003-ban 2,2 millió gyermeket számlált hazánkban a Központi Statisztikai Hivatal, s közü­lük legalább 430 ezren éltek szegény­ségben. Az érintett családokban az át­lagos egy főre jutó jövedelem alig ha­ladta meg a húszezer forintot. A nincs­telenség legjobban a három és több gyermeket nevelő családokat, az egye­dül álló szülőket, a gyesen levőket, va­lamint a fogyatékos családtagot gon­dozókat sújtja. A nagycsaládok közül minden harmadik az alsó jövedelmi kategóriákba tartozik, azaz minél több az utód, annál magasabb az elszegé­nyedés kockázata. A legtöbb juttatást a rendszerváltáskor kapták a családok, aztán az állam 2001-ig folyton csök­kentette a támogatást, majd azóta kis­sé emelkedett a rászorulók felkarolá­sára fordított összeg. Most a kormány nemzeti programot indít a gyermek­­szegénység leküzdésére. A veszélyeztetett kiskorúak ará­nya Budapesten és Fejér megyében a legkisebb, míg Szabolcsban hétszere­se, Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod megyében is háromszorosa a főváro­si átlagnak. A kutatók szerint elszo­morító, hogy éppen azokban a hátrá­nyos helyzetű megyékben - például Szabolcsban és Borsodban -, ahol a legtöbb csecsemő születik, viszony­lag kevesen kapnak terhességi-gyer­mekágyi segélyt, ugyanis hiányzik az ehhez szükséges munkaviszonyuk. A UNICEF jelentése szerint a gaz­dag országokban - s ilyen szempont­ból hazánk is e körbe tartozik - az el­múlt években nőtt a gyermekszegény­ség. Kivétel csupán néhány állam, amelyben külön terveket dolgoztak ki, hogy megállítsák a családok lecsú­szását. Az USA-ban például csökkent az egy gyermekre jutó szociálpolitikai támogatás, a gyermekszegénység en­nek ellenére mérséklődött. Ez úgy le­hetséges, hogy testre szabott progra­mokat indítottak a leginkább rászoru­lók felkarolására, például álláshoz jut­tatták a segélyen tengődő, gyermekü­ket egyedül nevelő anyákat. Angliá­ban ugyancsak kidolgozták a család­támogatás jól működő modelljét. Hazánkban másfél éve megalakult a szegénységellenes szervezetek há­lózata. Az ELTE Szegénységkutató Központja Ferge Zsuzsa szociológus vezetésével munkálkodik egy olyan, új szemléletű programon, amely arra hivatott, hogy gátat vessen a gyer­mekszegénységnek, azaz áthidalja a módos és a nincstelen családok kö­zötti, egyre mélyülő szakadékot. Mindehhez persze pénz kell. Az Európai Unió országaiban a nemzeti össztermék, a GDP 28 százalékát for­dítják jóléti kiadásokra, miközben nálunk csupán húsz százalékát. S rá­adásul az sem biztos, hogy éppen oda jutnak a támogató forintok, ahol a legnagyobb a szükség. Palágyi Edit HAZÁNKBAN MINDEN ÖTÖDIK GYEREK rossz anyagi körülmények közt nő fel: nem jut neki pénz cipőre, uzsonnára, iskolai kirándulásra. Nem saját választásuk alapján születnek és nőnek fel szegény szülők utódaiként. Ráadásul takargatják a keservüket, mert azt tanulták: a szegénység szégyen. HABIK CSABA FELVÉTELE Elcsent tízóraitól a védelmi pénzig B­űnözés és szegénység sokszor együtt járnak még akkor is, ha gyermekekről van szó. A legkisebbek még azt sem tudják, hogy bűnt követnek el, amikor elcsenik padtár­suk tízóraiját, vagy belakmároznak a más cseresznyefájáról szedett gyümölcsből. Egyre több bűnesetben gyerekkorúak az elkövetők, s ennek hátterében többnyire a család rossz szociális hely­zete áll - tájékoztat Kocsis Irén Mária rendőr alezredes, a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési osz­tályának vezetője. Jobbára kisebb értékű tárgyakat emel­nek el a tizennégy évnél fiatalabbak, akiket koruk miatt a törvény még nem büntethet. Hevesben tavaly százötven ifjú bűnelkövető szerepelt a megyei rendőrségi statiszti­kákban, az idei év első kilenc hónapjában pedig már száz­ötvenkettő. Meglepő módon két ötéves és öt kilencéves nebuló is szerepel a tavalyi lajstromban, s hét gyerekkorú keveredett rablásba. Jobbára mégis a tizenéves fiúk téved­nek a bűn útjára. Előfordul, hogy a felnőtt családtagok vonják be betöréses lopásaikba a gyerekkorát, kihasznál­va büntethetetlenségét. A szülők persze pórul járnak, ha bebizonyosodik, hogy tudtak erről vagy maguk tették cse­metéjüket bűncselekmény részesévé. Ilyenkor ugyanis kiskorú veszélyeztetése miatt eljárást indítanak ellenük. Drága mobiltelefonok, márkás ruhaneműk, pénztárca a menzára szánt összeggel­­ rendszerint ilyesminek kel lába az iskolában. Egyik-másik kisdiák, aki szüleitől nem remélhet efféléket, néha a tolvajlástól sem riad vissza, hogy megszerezze e vágyott tárgyakat. A nagyáruházak különösen csábítanak a lopásra, igaz, az elcsent tárgyak általában a szabálysértési értéken belül maradnak. Sok kamasznak még akkor is kihívás túljárni a biztonsági őr eszén, ha anyagilag nem is szorul rá, hogy így jusson csokoládéhoz vagy divatos zselés tollhoz. Egyre több üz­let tulajdonosa tesz feljelentést ilyen esetben, s miután a rendőrség lezárta az ügyet, a gyermekvédelem feladata lesz, hogy a nebulót visszatartsa az újabb „akciótól”. A zsarolást még a nagyobb gyerekek is csak heccnek tartják, nem büntetendő cselekménynek. Megesett, hogy a 13 éves kamasz így zsarolta 11 éves társát: „Ha nem hozol otthonról negyvenezer forintot, beárulom az apádnak, hogy titokban dohányzol.” Volt olyan is, hogy egy erősebb diák védelmi pénzt követelt gyengébb társától, akit cserébe megóvott volna a csúfolástól és a veréstől. A jelenség nem veszélytelen, hiszen a fiatalkorúak közt már arra is akadt példa, hogy a közeli boltost fenyegették üzletének felgyúj­tásával, hogyha nem gombol le háromszázezer forintot. Ilyen területen akadnak esetek, amelyekből sohasem lett rendőrségi ügy. Egy alsós kislányt például heti száz forint fizetésére kötelezte az osztálytársa. Azzal fenye­gette, ha nem törleszt, mindenkinek elmondja, hogy a fruska kibe szerelmes. A fruska néhány részlet után meg­elégelte a dolgot. Közölte, hogy egy összegben rendezi a tartozást, majd­­ lekevert egy jókora pofont a zsarolónak. P. E. Odaotthon „Hét és fél napot dógoztam, reg­gel négy óráig, este hat óráig. Az ebédem: reggel egy üveg tej, délben esik leves, este tej. Min­dennap négy órakor keltem fel, 40 fillért kaptam. Alig vártam, hogy meglegyen a fzüstök” - idézi Szabó Zoltán Tatai helyzet című, 1936-ban megjelent szo­ciográfiájában egy akkor hét­éves kislány sorait. A tardiak persze megharagudtak az íróra, hiszen kiteregette a parasztok nyomorát. Társadalmi összefo­gás indult, hogy a matyó falu­ban élőket és a közeli Tibold­­daróc barlanglakásaiban tengő­­dőket emberi körülményekhez segítsék. Aki ma a Bükkalján jár, újra megdöbbenhet: Szo­­molyán például népes családok húzzák meg magukat a hegyol­dalba vájt üregekben. Gyerekek sokasága nő fel úgy, hogy a kezdetleges odút nevezi ottho­nának.

Next