Szabad Föld, 2020. július-december (76. évfolyam, 27-53. szám)

2020-07-31 / 31. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2020. július 31. Riport­­ 15 A korok és stílusok kavalkádja ellenére a Galambos Csak hisszük, Hintókészítő Műhely családi vállalkozásként a mai hogy a hintó napig törekszik arra, hogy stílusában, megjelenésében kiment magyaros hintót készítsen. A világon kétféle fogatolá­ a divatból ii módot ismernek el, a magyart és az angolt. A Ga­lambos Műhelyben négy kocsitípus örvend évek, évti­zedek óta töretlen népszerűségnek a megrendelők közt: a versenykocsinak számító Cziráky- és a gaval­lér, valamint az Esterházy- és Károly-hintó. Bár azt hihetnénk, e járművek valamiféle ősi kotta alapján gurulnak ringatózva, a technológia a lovas közlekedést is időről időre reformálja. Míg az 1990-es években a dob- és tárcsafék számított forradalmi újításnak, ma már az első és ötödik kerék fékezését szolgáló késlelte­tő rendszer teszi biztonságosabbá a kocsikat. A Galambos Műhelyben szinte minden típusból készült már kocsi az elmúlt évtizedek során, a legke­resettebbek mégis a díszhintók, a jártató- és maratonkocsik, valamint a sétakocsik. Hintón járni komoly presztízst jelent, ezek közül a legdrágább a Viktória és a Landauer típusú. Ezeket előszeretettel viszik menyasszonyi kocsinak, hiszen divatba jött az ifjú párok kocsikáztatása. Akár az egész emberi életet el lehet tölteni egy-egy hintón, de legyen szó ünnepi alkalomról vagy hétköznapi sétakocsizásról, e pompás járművel ma már mégsem szokás temetőbe gurulni, mégis megmaradt nyelvünkben, ma már nagy, or­mótlan, elavult járgányt értve alatta - ennyit az etimológiáról. Galamboséknál kézzel készítik a hintót Istenek fogságábanG­ yerekkoromban a Patkós Csárdában találkoztam egy herceggel. A terem zsúfolásig megtelt, a levegőben pörköltszag és húslevesillat ölelkezett a tejfölös uborka aromájával. Az asztalok között rohangál­tam, de mit csináljon egy gyerek, amikor azt látja, hogy a felnőttek friss kenyérrel tun­kolják a vasárnapot. A herceg nem sokkal a vargabéles előtt lépett a csárdába. Hajlott hátú férfi volt, ám a feje búbja még így is olyan magasságokba ért, hogy amikor elém állt, nem csak a gerendát, de az egész men­­­nyezetet kitakarta. Nyúlánk arca közepén vékony, hegyes orrot hordott, és ott, ahol másoknak a szeme van, sötét gödör lakozott. A kráter mélyén fénylő pont remegett. Onnan nézett szúrósan, majd ráhorkantott valakire, aki szóvá tette, hogy hordhatna napszemüveget, ilyen tekintettel halálra rémiszti a gyerekeket. A férfi erre azt felelte, hogy senki ne viccelődjön a halállal, mert a végén még szembejön vele egy eső a nyári délutánon. Vagy egy havas éjszakán. A ha­lálnak mindegy, milyen az időjárás. Mon­dandójának nyomatékot is adott: görcsös mutatóujjával a plafon felé bökött, majd azt mondta, hogy az égbe csak a jók kerülnek, ám ha valaki nagyon vágyik már az éteri utazásra, bárkit felültet a felhők vonatára. Egyszer ő is jegyet váltott oda, mégse indult. Mert az­ ő bokáját már az ördög fogja. Mert ha nem tudnánk, minden bűnös lélek lábán a pokol lánca lóg. Amikor ezt mondta, leha­jolt, felhúzta nadrágszárát, és várta a hatást, amit fehéren elővillanó csontos bokája láttán remélt. Azt nem lehetett eldönteni, hogy az em­berek, akik elfordultak a látványtól, a boka miatt kapták el tekintetüket, vagy mert az ember szeme olykor olyan dolgokat is meg­lát, amik nincsenek ott. Én csak bőrt meg szőrt láttam, cipőbe gyűrt szürke zoknit. Pisti herceg pedig, merthogy a férfi így ne­vezte magát, hagyta, hogy nadrágjának szára visszahulljon. Elégedetten nézett végig a termen, majd helyet talált magának. Az asztalunknál. Csak egy tányérnyi helyet kért, ami mellett elfér egy pohár és egy sze­let kenyér, majd birkát rendelt, szaftjában főve, és nem sokkal később már teli szájjal arról mesélt, hogy ötven éve, még azelőtt, hogy a nagy világháború kitört volna, egy kastély negyedik emeletén született. Esküdö­­zött, hogy ő bizony nem akart a világra jönni, maradt volna még az istenek fogságá­ban, de ekkor egy angyal állt eléje, üzenetet hozott. Pontosabban megparancsolta, hogy­ha felnő, kövessen el annyi, de annyi zsi­­ványságot, amiért a poklok ura nemhogy örök életnyi penitenciát ró ki rá, de még azt is megszorozza héttel. Ez az ő sorsa, nem küzd ellene. Mindezt teli szájjal mondta, ajkai közül pörkölt lé csurgóit, és amikor látta, hogy még a szomszéd asztaltól is hi­tetlenkedve néznek át, még azt is mondták, talán bolond, ingujjal törölt végig száján. Nagy levegőt vett, és megkérdezte, hogy mit nem hiszünk el neki: azt, hogy herceg, vagy azt, hogy zsivány. Majd sóhajtott, mert ki­derült, hogy nagyjából egyenlő szavazatot kapott a zsivány herceg és a herceg zsivány. Ekkor öklével az asztalra támaszkodott, egyenesbe tolta magát, és fizetett. Aztán intett. Éppúgy, mintha ujjával csak belekapott volna a levegőbe, de az emberek megindultak utána. A kijárathoz érve kitárta az ajtó szárnyait, és a beáradó napfényben kisétált az épület elé. Odakint egy kétlovas Viktória hintó várta, és a hajtó, aki Pisti hercegnek szólította a feléje lépdelő alakot, a kalapját is megemelte. Aztán a lovak vitték őt a pusztaságba. Az emberek meg némán néztek utána. Majd néhányan, mielőtt vis­­­szatértek volna asztalukhoz, lopva felhúzták lábukon a nadrágszárat. Mintha csak tudták volna, hogy van abban, nem is kell és igazság, amit Pisti herceg beszél. F. Tóth Benedek

Next