Szabad Ifjuság, 1954. július-szeptember (5. évfolyam, 154-231. szám)

1954-07-01 / 154. szám

Szódásüvegekkel nem lehet bajnokságot nyerni Akik pótolaagára a soralnak aporterkólcából Sok mindent hallottunk „Amerika hangjából” és megtanultuk azt is, hogy szinte természetesnek vegyük az amerikai sajtó hazudozásait. Ezek az előbb említett intézmények közölték már, hogy „Magyarországon összefogdossák az összes kutyákat és nullásgéppel lenyírják őket, mert ebből lesz az egyetlen magyar szövet", híreket adtak arról is, hogy a kecskeméti ifjúságnak húszórás a munkanapja és így tovább. Most azonban talán még az eddigieknél is jobban elvetette a sulykot. Az amerikai sajtó szerint a magyarok „verekedtek”, „üvegeket hajigáltak”, „durvultak”, egyszóval mindent elmondanak rólunk, amit csak csináltak... a brazilok. Sőt feltűnő helyeken közüik a brazil edző nyilatkozatát, hogy a magyarok „ellopták a győzelmet” csapatától! A brazil sportvezetők nagyhangú kijelentései szerint a következő tíz magyar— brazil mérkőzésből egyébként legfeljebb, ha hármat nyerhetnének meg a magyarok. Lehetséges, úgy gondolják, hogy három ilyen mérkőzés után már nem maradna ép játékos csapatunkban? A magyar—brazil körül tehát még mindig zajlik az élet. Figyelemre méltó különbség van azonban a sajtóhangok területén az amerikai és a többi vélemények között. Míg a többi újságok igyekeznek, legalábbis többé-kevésbbé hívek maradni az igazsághoz (ami néhány esetben elég könnyű, hiszen a Daily Express című angol konzervatív lap tudósítóját például alaposan el is agyabugyálták a brazilok) — az amerikaiak teljesen „függetlenítik” magukat az igazságtól és minden esetben éppen szöges ellentétét írják a valóságnak. Csak azt nem értjük, hogy váljon komolyan gondolják-e: amit négy év óta a labdarúgópályán nem tudtak elérni, azt hazugságaikkal véghez vihetik? Valótlan koholmányaikkal akarják talán a magyar csapatot kétvállra fektetni? S azt hiszik, hogy Európa labdarúgó szurkolói, akik közül száz- és százezren nézték végig az elmúlt években a magyar csapat játékát, inkább a New York Herald Tribunenak fognak hinni, mint a saját szemüknek? A magyar—brazil mérkőzés, a magyar—nyugatnémet és több más mérkőzés egy másik fontos tanulságul is szolgál. Semilyen sokkötetes tanulmány nem mutathatja meg világosabban a kapitalista sport igazi arcát, mint ez a néhány mérkőzés. Mi és sok más ország azzal az elhatározással mentünk el Svájcba, hogy erősítsük a nemzetközi sportbarátságot és igazi sportélvezetet szerezzünk a labdarúgás népes szurkolótáborának. Természetes, a labdarúgás azért sport, hogy necsak győztese, hanem vesztese is legyen, s általában a rosszabbul játszó, gyengébb csapat szokta elveszteni a küzdelmet. Számosan azonban a sportvezetők, illetve helyesebb kifejezést használva, a sportüzletemberek közül, akik a kapitalista országokból utaztak a döntőre, „minden áron" győzni akarnak. győzni, mert így tudnak pénzt csinálni, így tudják hasznukat növelni. Számukra a sport csak az eszköz, amivel saját céljaikat, érdekeiket a legjobban szolgálhatják. Elég csak a mostani világbajnokság döntőjének mérkőzései közé tekinteni. A nyugatnémet „sportvezetők” már jóval a játék előtt mintegy uszították játékosaikat válogatottunk ellen. Valahogy úgy gondolkodtak, hogyha a négy éve veretlen magyarokat megverik, ez egyszerre magasra fogja növelni a nemzetközi futballpiacon" a nyugatnémet labdarúgás árfolyamát, nagy összegeket lehet majd kapni a játékosokért, s borsos összegeket a különböző túrákért a világ minden részében. Ebben a hangulatban egyes játékosok megfeledkeztek a szabályokról, nem a sporttal, hanem a „nagy téttel” az ígért pénzzel törődtek és a labda helyett a lábakra pályáztak. Sajnos, mi nagyon drágán fizettük meg ezt a bujtogatást, s Liebriché lett a kétesértékű dicsőség, hogy csapatunk immár harmadik mérkőzésén kénytelen nélkülözni Puskás Ferencet. És a Liebrich-eset nem egyedülálló. Az elmúlt vasárnap tanúi lehettünk annak, hogy még ennél is mélyebbre süllyedhet a sporterkölcs, megláthattuk, hogyan is fest a maga meztelenségében a délamerikai „labdarúgás". Már hetekkel ezelőtt egyébként nagy vihart váltott ki az uruguayi csapat svájci vendégjátéka, amikor a visszataszító jelenetek egész sora zajlott le a pályán. Amikor az eredmény döntetlenre alakult, még az egyébként nyugodt svájciakat is kihozta a béketűrésből a délamerikaiak vadsága. Ezt támasztja alá az egyik francia újságíró véleménye, aki nemrégiben tanulmányúton járt Dél-Amerikában: „Az a botrány, amelyet ezek a brazilok Bernben provokáltak, az náluk, otthonukban természetes. Dél-Amerikában senkinek sem tűnik fel a labdarúgók egymás arcába köpdösnek, verekednek, vagy a nézők berohannak a pályára és olykor-olykor még egy revolverlövés is elhangzik." Igen, a labdarúgás Dél- Amerikában is az üzletemberek kezében van. A labdarúgók tudásának, képességének fokozására csupán azért áldoznak sokat, hogy még nagyobb üzleteket köthessenek, a mérkőzéseket azért rendezik olyan „cirkuszi keretek" között, hogy még nagyobb legyen a közönség. Svájcban, a világbajnokság ideje alatt már szinte közismert a brazil csapat kopasz masszőrje is, aki válogatottja minden mérkőzésén úgy képzelte magát, mintha „színházban” lenne. Derekán széles öv díszelgett, olyan, mint egy tölténytáska, így szaladgált a pályán. A brazil labdarúgók nem képesek veszíteni, mert tudják, hogy ebben az esetben félredobják őket, a győzniakarás számukra valóban élet-halál kérdése. A délamerikai válogatottak egy részét nem a hazájuk iránti szeretet, a tiszta sporterkölcs, a békés versengés vezeti. Szó sincs róla! A győzelem náluk arra való, hogy minél fényesebb üzleteket köthessenek — mindegy, kinek az égisze alatt. Ma már mindenki tudja például, hogy Schiaffino, az uruguayiak egyik legkiválóbb játékosa ezekben a napokban az „utolsókat rúgja” hazája válogatottjaiban, utána elvándorol Olaszországba. Nyugaton sokat szoktak beszélni jelszóként a „tiszta sportról”. Ha komolyan gondolják ezt a jelszót, ideje, hogy elkezdjék a söprést a maguk portája előtt. Mert a jószellemű, egészséges gondolkodású sportemberek megvetéssel fordulnak el attól a durvaságtól, cirkusztól, a sport lényegének megcsúfolásától, ami néhány ország vezetőinek és játékosainak viselkedése következtében nem egyszer előfordult már Svájcban. Jobb lett volna, ha ezek az országok labdarúgói inkább otthon maradtak volna, s letették volna a pótvizsgát a labdarúgás szabályaiból s a sporterkölcsből. Jogos a mi sportszerető népünk és ifjúságunk felháborodása. Jogos, mert a mi számunkra ismeretlenek ezek az alávaló eszközök, nálunk a labdarúgócsapatok a faluvégi pályákról a Népstadionig mindenütt becsületes sportküzdelemben, méltó keretek között küzdenek az elsőségért. Igen, küzdenek szívvel-lélekkel, de nem verekednek és nem bokákra pályáznak! Reméljük, s ebben úgyhisszük egyetértenek velünk az igazi sportszurkolók a világ minden részén, hogy a világbajnokság utolsó napjaiban mégiscsak felülkerekedik az egészséges szellem és a döntő szép ünnepnapja lesz a labdarúgósportnak Azok pedig, akik szódásüvegekkel próbálnak elsők lenni, s a Csendesóceántól az Atlantiig végighazudták az amerikai földrészt, nem érdemlik meg azt sem, hogy nevüket a sporttal kapcsolatosan említsék. L L. Szabaság Amerikai aréna A bíró sípol. A ringben két-két egymáshoz bilincselt férfi és nő futni kezd. Körbe-körbe... Arcuk csakhamar eltorzul a fáradságtól, homlokukon kiüt a veríték. Körbe-körbe... Amelyik pár tovább bírja, az lesz a győztes. Dollárt kap no, nem sokat, csak amennyi néhány napra elég, hogy aztán ismét a szorítóba jöjjenek. Körbe-körbe. Tanuld meg átlagamerikai, hogy az ember: vadállat. Tanuld meg, hogy ölni, semmiség. És felejts el minden tiszteletet, szelídséget, szépet és jó szót, amit valaha is tanultál anyádtól. Felejtsd el, hogy ember vagy. Erre tanít az ember testét-lelkét megvásárló kapitalista sport. Délután van, amikor írjuk ezeket a sorokat. Budapesten a teniszpályákon fiatal lányok ütik a labdát, Tapolcán Csermák József tanítványával a kalapácsvetést gyakorolja. Sok falusi futballpályán edzésre készülnek a fiatalok. Sportolnak — nemes versenyben egymással, hogy erősek, egészségesek legyenek, hogy emberebb emberek legyenek. Két világ ... Dél előtt a „boldog győztesek . . . Halálos szorító ezt A közönség tombol, az egyik nőt hasbarúgta az ellenfél — ezt megengedik a „játékszabályok". A gáncsot is, a knock-outot is, a harapást is, akárcsak a hajtépést, de ha a térd a földet éri, fuccs aznap a keresetnek. Nem, semmiképpen sem szabad feladni a küzdelmet, kell a pénz. Rajta hát, körbe-körbe, a végkimerülésig, a bíró fütyült... ALSO BALOLDALI KÉP: Egy versenyző”, akit lerúgott az ellenfél, bár ő is, ellenfele is egyformán éhesek. ALSO JOBBOLDALI KÉP: „Még csak egy kicsit bírd ki Bob” — sikolt a Partnerné. A bíró már lesi, hogy mikor csuklik össze a férfi... „Walkathon“ — így hívják az Egyesült Szamokban — a hatmillió teljes és 10 millió részleges munkanélküli, az évi 20.000 öngyilkos hazájában — ezt az embertelenségében a régi római gladiátorjátékokat is megcsúfoló „sportot", amely a kaliforniai Long Blackban hódít esteel-estére nagy nézőtömegeket. A leány már nem vallja az aréna üvöltését. . mm. A hozzáértőtől érdemes tanulni Az kérem teljesen lehetetlen, hogy manapság ne értsen az ember a labdarúgáshoz. Lehet tanulni éles újságcikkekből, másfélórás rádióközvetítésekből, az utcán focizó gyerekektől, a tejcsarnokostól és a borbélytól egyaránt. Aki mindezek után mégsem tud megkülönböztetni egy „lestaktikát" az egyszerű „felvágástól” — azt a vérbeli szurkolók nem tekintik „fejlődésképesnek” — talán az is előfordul, hogy véleményére más kérdésekben sem adnak úgy, mint annakelőtte. Ez így van az egész országban. A történet azzal kezdődött, hogy ezúttal nem a Nemzetivel szemben, a torozó melletti borbélyhoz tértem be borotválkozni, hanem a tapsonyihoz. Már előre sajnálkoztam, hogy nem lesz kivel alaposan megtárgyalnom a magyar- brazil eseményeit, amikor (a Nemzetitől több mint 200 kilométerre) egyszercsak hallom, hogy a borbély — alig észrevehető gúnnyal — megkérdezi a székben ülő paraszt bácsit: — Mit szól a magyarbrazilhoz? Az öreg — Jól látom a tükörből az arcát — elkomorodik. Amint megszólal, rögtön látom, hogy „jogos” volt a borbély hangjában a gúny, mert ez a bácsi nem „fejlődésképes”. Nem tudja értékelni Kocsis iskolajátékát, Bozsik bravúros szereléseit, talán... talán azt sem tudja, mi a „lestaktika”. Fh! A legjobb lenne merészen belevágni a szavába és válaszolni a borbély kérdésére, talán mégis csak kialakulna egy jó kis társalgás a vasárnapi eseményekről. De nem! Az öreg, akit semmiféle futballát nem tudott eddig kizökkenteni az egykedvűségéből, most felháborodottan mondta: — Ez egy hallatlan dolog! Nem akartam hinni a szememnek, amikor olvastam és a fülemnek, amikor először hallottam. Ezek a szódásüvegekkel hajigálózó futballisták gazemberek. Azután, mint aki mindennel tisztában van, sóhajt egy aprót és hozzáteszi: Most már értem, honnan fúj a szél: ezek a délamerikaiak rögtön elvesztik a fejüket, ha valaki beleszól a számításaikba. Az öreg felkel, leülök a helyére és a borbély, aki eddig úgy látszik észre sem vett, rákezdi: — Ez a Didi egy nagy gazember ... Tudja, honnan fúj a szél? Ezek a délamerikaiak rögtön elvesztik a fejüket, ha valaki beleszól a számításaikba... Na igen, a hozzáértőtől érdemes tanulni! F. G. Brazil labdarúgók, amerikai újságírók, mer van a véleményünk rólatok! Liebrich neme a brazilok pénzéért tette harcképtelenné Puskás öcsit — mondja Gazdik István, a szivattyúgyári gépjavító műhelyének esztergályos ifjúmunkása. — Egyáltalán nem lehetetlen! — Ez nem sport! Undorító örjöngés. Svájcban rendezték meg a brazil bohócok a délamerikai „sztárparádét” — szólt közbe Süle Imre esztergályos ifjúmunkás. — Mi is szeretjük a labdarúgást, hiszen a „foci” a legnépszerűbb sport Magyarországon, de esküszöm, hogy ilyenre még gondolni se gondolt volna senki. S ami a legnagyobb arcátlanság, a jenkik azt írják lapjaikban, hogy mi bántottuk a szegény, „védtelen”, „tiszta sportot” szerető brazilokat. Kiss Gábor, a DISZ-bizottság munkatársa sem állja meg szó nélkül a vitát: — Mint ahogy Szepesi nevezte őket: a „fekete istenek”, horribilis pénzösszegekért játszottak, amikor elvesztették a meccset, egyúttal elvesztették az ezreket is. Ezért dobálták szódásüvegekkel, mint az őrültek, a magyar fiúkat. A mi játékosaink tudnak futballozni és tudják, hogy a sportpályán az győz, aki jobban játszik. A magyar csapatnak nincs szüksége — bármit is írnak az amerikai lapok — hogy verekedéssel nyerjék meg a világbajnokságot. — S még egy — szól Sü Imre — nemcsak a brazil tizenegynek szégyene, ami Svájcban történt, hanem az égő „új világnak”, a sportvetőknek, akik mocsárba fullasak az emberek egyik leguitább és legnagyszerűbb szarozását, a sportot. Brazildarúgók, amerikai újságn megvan a véleményünk ! toki A Ganz Vagonban, akárcsak többi nagyüzemünkben, ebédszünetekben, munkaidő előtt és után nagy csoportok verődnek össze a gyár udvarán, s mindenhol ugyanarról folyik a szó: milyen aljasságot követtek el azok a labdarúgók, akik úgylátszik jobban tudnak a szódásüvegekkel bánni, mint a futballlabdával. — Én már azon is gondolkodtam, hogy a nyugatnémet c4 szurkoló szeménél... Irta : Kállai Ferenc, a Nemzet Színház tagja Amikor vasárnap délután, egy viszonylag nyugodt másodpercben felálltam a rádió mellől és kinéztem az ablakon, üresen ásítottak lent az utcák. Az egész város — és azt hiszem nem tévedek, ha hozzáteszem: az egész ország — a rádiókészülék mellett ült. A wembley-i 6:3 volt a fordulópont. Azóta nemcsak a futballrajongók százezrei kísérik szerető izgalommal a magyar csapat küzdelmeit, hanem az egész ország. Van nekünk sok büszkélkedni valónk, sok eredményünk is mindegyiket nemzeti ügynek tekintjük, akár gép mellett értük el, akár — mondjuk a színpadon. Nemzeti ügy számunkra ez a csapat is, amelynek ragyogó győzelmei áttörték az ellenséges hallgatást, amelynek híre bejárta a világot, s amelynek láttán önkénytelenül is felötlik a gondolat a londoni vagy zürichi utca emberében: „milyen lehet az az ország, amelynek így tudnak játszani a fiai?" Én is úgy tekintek erre a svájci világbajnokságra, mint nemzeti ügyre. Nemcsak szurkoló vagyok, amikor a rádió mellett ülök, hanem egy kicsit — talán nem túl nagy ide ez a szó — hazafi is. És amikor a magyar tizenegynek a szó szoros értelmében át kell verekednie magát az akadályokon, amikor a nyugatnémetek vagy brazilok ököllel és szódásüvegekkel akarnak „győzni", akkor nemcsak mint futballrajongó vagyok felháborodva és megbántva, hanem mint magyar ember is. Felmerül bennem azóta is egy-egy kép. Amint valaki, akinek számára ez üzletet jelent, odalép Liebrichhez félidőben az öltöző folyosóján és ráveszi arra a csibészségre Puskás ellen. És az is, amikor egy brazil vezető, aki a vereségnél jobban csak a pénzét siratta , leveri az öltöző lámpáját, hogy sötétben támadjon a pályáról levonuló győztesekre Lehet, hogy ezek a képek kicsit leegyszerűsítik a valódi, nyilván bonyolultabb kapcsolatot nyugatnémet és brazil futball-pénzemberek és a pályán történt események között. De a nyugatnémet és brazil meccs légköre, a tehetetlen gyűlöletnek és tömegverekedésnek a légköre hitelesíti ezeket a felbukkanó képeket. Mi nem így akartuk. És nem is akartuk így ezután sem. Már sok forró csatában megmutattuk, hogy helyt tudunk állni napfényes pályán repülő labdával a sötétben repkedő szódásüvegek helyett. De azért — noha szelíd ember vagyok — nem bántam volna, ha a bázeli öltöző folyosóján Papp Laciba ütköztek volna a verekedéskedvű brazilok. Akkor legalább hírét vihetnék haza, hogy nemcsak futballozni tudnak a magyarok... 1054 KiTla* 1.