Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)
1958-10-26 / 30. szám
12. oldal SZABAD MAGYARSÁG 1958. október 26 A képmutatás álnok fegyvere (Folytatás a 9. oldalról) Az októberi szabadságharccal foglalkozó irodalom hiányolja, hogy a magyar szabadságharcnak nem volt igazi politikai és katonai vezéregyénisége. Ez igaz. De volt egységes politikai eszmevilága és végsőkig elszánt volt a harcra. A történelem folyamán érettségéről és tisztességéről még ilyen tanúbizonyságot, mint amit a magyar munkásosztály tett, egyetlen társadalmi osztály sem tett. A politikai világerkölcs a XX. században nemcsak hogy nem emelkedett az elmúlt századok színvonalán felül, hanem még mélyebbre süllyedt, mert a nyers erőszak mellé fegyvertárába felvette a képmutatás álnok fegyverét is, amely ellen a névtelen kis emberek milliói megborzongva tiltakoznak. Napsugárként jelentkezik ebben az erkölcsi sötétségben az az erkölcsi bátorság és önzetlenség, melyről világtörténelmi példát adott éppen a munkásosztály. (És az egész nemzet. — A szerk.) Lehangoló volna, ha példájával egyedül állana. S éppen ezért felemelő annak a tudata, hogy bizonyos kisnépek kormányai is a politikai erkölcs tisztasága érdekében más példát szolgáltattak, mint az irányt adó nagyok. Kis államok szép példája Hollandia, Belgium, Svájc és Luxemburg győzelmi esélyű fiait és lányait nem küldte el az Olimpia istennő nevéről elnevezett Melborni Tornajátékokra, hogy a budapesti utcák gyilkosaival baráti vetélkedésre keljenek, szemben állva azzal a felfogással, amelyet például az Egyesült Államok tanúsított, amikor a szovjet rémuralom első felerősítésére ezermillió dolláros kölcsönt folyósított 1923-ban (s a milliókból szögesdrótok, bilincsek, Rosembergek kezébe guruló dollárok és gyilkost erősítő lakomák váltak). A névtelen kisember nemcsak értelmetlenül figyeli az ilyen jelenségeket, hanem megborzadva személéni Hammarskjöld hétrét görnyedt duplakezes kézfogását Kruscsewel, a banda székhelyén. Közel a remény, hogy a széles néptömegek tudatába kerül a sokszor kétségbeejtőn nehéz helyzetben küzdő magyar menekültek puszta személyi sorsa, és a személyükből kiáradó igazság fel fogja ébreszteni a népeket arra, hogy a nemzetek egymás közti életében is arra az erkölcsre van szükség, amelyet az isteni törvények írnak elő. A magyar munkásság történelmi szerepe, ennek az erkölcsiségnek felélesztésére termékenyítő példa. S egy minden oldalról megcsalt árva nép igazságának képviseletén felül ez a magyar szabadságharc igazi jelentősége! Párizs, 1958 október hó. V. I. Egy gép szárnyra kel Vitéz HEFTY FRIGYES (27.) A repülőtér lámpái kezdtek kigyulladni. Kósza árnyak suhantak ide s tova, parancsszavak hangzottak el a hangárok irányából. A kis zászlós néhány pillanatig némán állt mellettem, aztán hirtelen jobbját nyújtotta: — Hefty... kedves magyar testvérem, ma éjszaka ... megfogja a kezemet és együtt megyünk oda, ahol én ... ahol mi nagyot akarunk!... " Elakadt a szava. Szemmel látható meghatottság szorongatta keblét de nagyon igyekezett úrrá lenni érzelmein. Némán kezet fogtunk és elváltunk. Tisztán éreztem, hogy ennek a lelkes, bátor fiúnak elméjéből most kikapcsolódott az otthon és egyéni érdekeinek minden vonatkozása és csak egyetlen cél, egyetlen eszmény lebeg szemei előtt: belsőnek lenni, találni, magyar mivoltának, határtalan, lelkes honszeretetének bizonyítékaként megmutatni a gúnyolódó cseh protekciósnak, hogy bár Horváth Thima László zászlós papája nem “hehere Beamter in Kriegsministerium”, a bombát majd behajítja a célba — protekció nélkül is. Míg lassan a felettünk, domboldalba épített pilótaszoba felé kapaszkodtam, megpróbáltam nyugtalan érzéseimet leküzdeni. A lelkes kis zászlóst könnyű volt bátorítanom, de most teljes súlyával feküdt rám a keserűség érzete. Szegény Horváth Thima zászlóst megorrolták, mert a nagy ezüst vitézség éremmel kitüntetett, eddig már három napiparancsban megdicsért, de v oh Kain bélyeg — “altiszttel’ szemben olyan hangot mert használni, amit emberi érzése, magyar úri öntudata és megbecsülése sugalmazott. Horváth zászlós az étkezdében Tóth főhadnagy megfigyelő bajtársától érdeklődött utánam, mint előző napon hallottam. A tartalékos Tóth főhadnagy, sok ellenség feletti repülésemnél hűséges megfigyelőm, édes atyám tanítványa volt az egyetemen, nagyjából ismerte családi viszonyainkat s tudta, hogy pilótája a gimnázium padjaiból jelentkezett önként a háború kitörésekor, hogy el ne mulassza a frontra jutást, mielőtt “győzelmes csapataink legázolva a szerbeket, diadalai térnek meg a háborúból” ... Nem lett volna jobb a biztonságos hátországban kivárni még egy évet s évetségi biztosította tiszti rangban .Mentesülni a lenézéstől, megaláztatástól? — Ha én parancsnok lennék — meditáltam magamban, minden igyekezetemmel arra törekednék, hogy alantasaim szeretetét, nagyrabecsülésen alapuló tiszteletét szerezzem meg, hogy ott lássam arcukon a parancs örömnél és készséggel s nem megfélemlítés hatása alatti teljesítésének kifejezését. Lassan felértem a dombra. A pilótaszobából kivilágló barátságos fény hivogatólag sugárzott a sötét éjszakában. A kis csoport az asztal körül ült, de a máskor kedélyső fiúk szótlan hallgatása éreztette, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladat nehézségeinek. Körülnéztem közöttük. Mennyi új arc, csupa gyerek még. S itt, ahol kemény próbára öreg, tapasztalt pilóták kellenének a nagy feladat szigorlatához, kezdők állnak a logarithmus útvesztői előtt. Nem ad nekik senki önbizalmat, öntudatot, csak a repülő lelkeket átfogó nagy reménykedés, lelkesedés fűti őket. Milyen egyélű fegyver a nagy erőpróbához. Ezeket az ifjakat ma egy gigantikus madár ragadja el az éj sötétjébe. Hányan jutnak közülük céljukig s hánynak lesz ez utolsó szárnyalása!... Szegény, szegény megfigyelők is... ti sokszor kicsinyeit és másodrangu fontosságúnak ítélt részesei legtöbb dicsőségnek, — de jó, hogy nem látjátok a rátok váró veszedelmeket ... A vacsora el is halt már a tányérokon, ma nem csúszik a falat. Egy álmodozó tekintetű sziléziai fiú egymás mellé rakja az alma csutkájából a magokat s úgy számolja ki, mint a szerelmes leányzó a margaréta szirmait tépdesve: Sikerül... nem sikerül... Az utóbbi jön ki. Szomszédja türelmetlenül keveri össze a magokat: — Kezdd úgy, hogy “nem sikerül”, akkor kijön. — Olyan komolyan vitatják, mintha a sors valóban az ártatlan gyümölcs magjaiba rejtette volna a feleletet a nagy kérdésre: — Sikerül-e elérniök a Piavet, vagy sem? Az ajtóban megjelenik a napos. — Pilóták a százados úrhoz! , Kézilámpája imbolygó fényében, némán halad utána a kis csapat, kilenc dobogó szívű fiatal katona, a vállalkozás előtti megbeszélésre. Az egyik hangárnál megállunk. Bent Uzelac ezredes, a tisztikartól körülvéve, ideges mozdulatokkal markolja díszes veretű, csontfogantyús kis bajonettjét. Fátyolosan recsegő hangján mégegyszer elmondja az utasítást: — Start éjfél után Vi 2-kor. A felszálló gépek figyeljenek Haidenschaft irányába, ott a nagy vashangárt kivilágították. A kampaszok a haidenschafti fényjelzés s a repülőtér start tüze hossztengelyéhez állítandók be. A gépek térjenek ki magasságnyeréshez lehetőleg a Wippach völgye fölé, nehogy a repülőtérről felszállókkal öszszeütközzenek, öt-hatszáz méteren induljanak el a Piave irányába. Mire odaérnek, már virradó látható lesz a cél. A bombák hatásának minél jobb biztosítására, leereszkednek közvetlenül a híd fölé, de megkövetelem, hogy 100 méternél magasabban ne történjék meg a bombák kioldása. Elvárom, hogy reggelre a híd teljes megsemmisítését jelentik az urak. — Megértették? — Igenis! — Köszönöm! Röviden tisztelgett. A csoport ellepett, csak a századparancsnokok maradtak hátra a részletutasítások átvételére. No, most aztán ki-ki rágja meg a maga porcióját. Ha elegendő az a magyarázat, mellyel ellátták a jelölteket, akkor ezek mindegyike fióklángész legyen, hogy élve úszsza meg a kirándulást. A pilótaszobába érve, magam köré vettem a fiatalokat. Hosszan, részletesen magyaráztam el mindazt, amit a parancsnok nem ismertetett. A közbevetett megjegyzések és kérdések világosan elárulták azt a kétségbeejtő tájékozatlanságot, mellyel legtöbbje szinte hivatva volt arra, hogy saját tapasztalatlansága folytán lemaradjon a beérkezők csoportjából. Sajnos, még ez az oktatás sem segített mindenben. Itt csak a gyakorlati tapasztalatok mindennel felérő előnye nyújthatott volna biztosítékot a sikerre. Éjfél felé a közömbösebbeket elnyomta az álom. Ahogy ott látom őket heverni öntudatlan szendergésükben, bántó s egyben sajnálkozó érzésem támadt. Ipari pályákon képzett embereinket régen felemésztették a hadsereg egyre hatalmasodó technikai csapatai; ezeket a napszámosokat, szabólegényeket, borbélysegédeket, kőműveseket már a gyalogság önként jelentkezőiből emelte ki a szükséghozta követelmény. Mit tudtak ezek a szerencsétlenek, akik a repülést a gyakorlatot alátámasztó elméleti tudás teljes hiányában úgy sajátították el, mint a primadonna az autó vezetését, mit jelent számukra a nagy leszámolás, melyet emberi elgondolás Itáliával szemben tervezett— a sors viszont talán velük szemben végez... S ti, a kezükre bízott, szegény “homokzsák” megfigyelők, vájjon nem a föld alól figyelitek ezután, mint szárnyalnak odafent Fortuna kegyeltjei? ... Odakint szél kerekedett s megrázta az ablakokat. Még ez is? De talán elűzi a felhőket, melyek megött ott bujkál a hold, sápadt, mégis egész világot jelentő fényével ... A hold, melyre számítottunk, melynek ezüst fényárja ott tükröződött volna az Adria vizében, hogy partjai mentén játszi könnyedséggel vezessen a Piave torkolatáig. Onnan már egy ugrás a cél. De nem! Csak kóbor szélroham volt. Odakint minden csendes megint. Meredt szemmel bámulok a vak éjszakába és szinte érzem a völgyre nehezedő felhőtakaró ólomsúlyát. Az asztalnál néhányan írnak. Búcsúleveleket. Eh, én nem írok, elvégre katonák vagyunk! Ki ebből a siralomházból! (Folytatjuk) Október 23. Tollas Tibor: Rian a föld, a falak dőlnek, kék harsonákkal zeng az ég s barlangjából a dohos kőnek az Ember újra fényre lép. Fonnyadt testünket záporozza, sápadt arcunkra hull a nap s szédülten, szinte tántorogva Szabadság, szívjuk sugarad. Sötétben tárul ki a szivünk, bíbor virág a föld felett, a szolgaságra fényt derítünk, fegyver nélkül is Győztesek! Kivégzések, bebörtönzések Erdélyben Az erdélyi magyarság a román és a kommunista járom alatt szenved és nyilván moszkvai utasításra a szabadságharckor történt szimpátia megnyilatkozások és előkészületek miatt itt is épp úgy irtják a magyarságát, mint ahogy a Kádár-Münnich rémuralom teszi. Mivel Moszkva látja, hogy az erdélyi magyarokat épp úgy nem le- 1 JULIETT MAGYAR NŐIFODRÁSZ 8 fej tartóshullám specialista plr mindenféle kozmetika ra !| Tulajdonos: Mrs. Kovács §| 1219 First Ave., near 66th St. Phone: REgent 4-7862 ra hét betömi a vörös igába, újabb akciókat kezdett irtásukra. Utóbb híre terjedt, hogy a szovjet politikai rendőrség véreskezű főnökét küldik ki “tisztogató” munkára, aki nem kevesebb, mint 50 ezer erdélyi magyar deportálását akarja keresztül vinni. Az Amerikában élő erdélyi magyarok a N.Y. Times, a londoni Times és a Neue Zürcher Zeitung tudósításai alapján panasszal fordultak a NN-hez s az Erdélyben folyó gyilkosságok, bebörtönzések megakadályozását kérték. A konkrét adatok során közlik, hogy nemrégen kivégezték Orbán Károly mezőmadarasi és Huszár József Arad-Abafája-i magyarokat, 22 évi börtönre ítélték Bethlen Farkast és ugyancsak bebörtönözték Kuun Zsigmond marosvásárhelyi, Mikó László marostordai magyarokat, dr. Pitsch Béla aradi ügyvédet, Schell István hátszegi plébánost. Az erdélyi és a csonka magyarországi kivégzések és bebörtönzések elleni tiltakozásra hívjuk fel valamennyi magyar szervezetet. SÍNKA ISTVÁN: ÜDV NÉKED IFJÚSÁG Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép irta fel mostanában nevét igy, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára, írja hát, s annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. (Buda, 1956. október 26.) A Komárommegyei Figyelő 1956. nov. 2-iki számából