Szabadság, 1971. augusztus (81. évfolyam, 70-77. szám)
1971-08-27 / 77. szám
6. OLDAL SZABADSÁG Válasz a keresztkérdésre írta: HALÁSZ PÉTER Májer György kollégám Írásait nemcsak nagyrabecsülöm és szívesen olvasom, de minden esetben egyet is értek vele, azért lepődöm most meg magam is fölötte, hogy egyiklegutóbbi cikkével, a “Keresztkérdés”-sel oly heves intenzitással nem értek egyet. A cikknek már a legelső mondata is ellenkezést váltott ki belőlem. A mondat így szól: “Azok az amerikai magyarok, akik még mindig magyarul gondolkoznak, nehéz válaszút elé kerültek a közelmúlt hetekben ezzekkel az úgynevezett “Pentagon-iratokkal.” A mondat lényege végeredményben tehát, hogy “azok az amerikai magyarok, akik még mindig a saját fejükkel gondolkoznak , így is meg lehetne fogalmazni ugyanis és azt hiszem, hogy ez a leghelyesebb variáció. Az ember ugyanis egy fejjel jön erre a világra és ezt az egy fejet hordja a nyakán, akár emigrációba kényszerült élete során, akár hazájában éli le az életét. S ha történetesen magyarnak született és abban az országban nőtt fel, nevelődött, élt (mondjuk) harminc esztendős koráig, akkor addig gyűjtött élményanyaga, tapasztalatai, ízlése, kultúrája határozza meg gondolkozásmódját. Hazát cserélni lehet tehát és nagy merészen hozzáteszem, hogy még szívet is lehet cserélni, érzelmi síkon át lehet váltani másik sínpárra, de fejet cserélni semmiképpen sem lehet. S ha (amint Májer írja) tapasztalata szerint “az Amerikában élő magyarság túlnyomó része a Pentagon-iratok kérdésében a kormány álláspontját helyeselte az iratokat közlő sajtóval szemben”, akkor ez nagyon jó, hogy így van, mert ez azt bizonyítja, hogy az itt élő magyarok még mindig a “saját fejükkel” gondolkoznak és jó fejet hordanak a nyakukon. Kétségtelen ugyanis, hogy nekik van igazuk, mint ahogyan a Pentagon-iratok kérdésében a kormánynak volt igaza és nem Ellsbergnek. Májer tévedésének ott van a gyökere, hogy az abszolút sajtószabadság, s mint írja “a sajtó, TV, rádió határt nem ismerő szabadságigenige-nek” és a titkos kormányhatározatoknak konfliktusát, mint valami elvont kérdést állítja be. Ez vezeti félre cikke teljes gondolatmenetét. A probléma ugyanis a Pentagon-iratok ügyében nem ott van, hogy feltétel nélkül szabad legyen-e a sajtó, hogy jogában áll-e a (mindenkori) kormánynak titkolóznia. Erre a kérdésre a válasz viszonylag egyszerű. A kérdés azonban itt a Pentagon-iratokra szűkül le és arra, hogy egy olyan időszakban, amikor a mai kormány minden erőfeszítésével az ázsiai katonai konfliktusból való lehető leggyorsabb kibontakozás útjait és módjait keresi, amikor az ország közvéleményétől már csak rövid időre szóló türelmet kér, hogy ezt a nehéz és sok áldozatot követelt fejezetet valamiképpen megoldja és lezárja — akkor a piacra dobni többesztendős államiratokat, kivonatokat, jegyzőkönyveket és évekre visszamenően kompromittálni olyan politikusokat, akiknek az események mai alakításában már nincs aktív szerepük — enyhén szólva, ámulatbaejtő lépés. Mi mást lehet előidézni ezzel, mint zavart, bizonytalanságot, belső viszálykodást, emberek megszégyenülését? Mivel és hogyan segíthette ez a mai kormányt abban, hogy a délkelet-ázsiai konfliktust nyugvópontra juttassa? Mi volt ezekben az iratokban a mai hírérték? Kinek volt jó a publikálásuk? Természetes hogy pompás napi eledele volt a másik oldalnak, a sajtó, a rádióállomások ott is folytatásokban közölték a Pentagon-iratokat, íme, az imperialisták önleleplezése. De amikor a közvélemény odaát kérdezgetni kezdte azt, hogy hogyan lehetséges, hogy az eddig monopol-kapitalistának nevezett sajtó most ily rettenthetetlenül száll szembe saját kormányával, akkor a Pravda magyarázata: egymással szembenálló imperialista körök harcáról van itt szó és a Times azoknak az imperialista köröknek a szolgálatában áll, amelyeknek többé nem jó üzlet a vietnami háború. Azt lehet mondani erre, hogy mindez mellékes, a szabad amerikai sajtónak nem lehet szempontja, hogy ilyen-olyan közléseit miként magyarázzák, hasznosítják, vagy ferdítik el az amerikai demokrácia ellenségei. Ez igaz lehet. De akkor hadd fogalmazzam meg a kérdést így: mi a célja a szabad amerikai sajtónak? A válasz ez lehetne: a szabad és minden szempontból független tájékoztatás. De vajon “minden szemponttól független tájékoztatás”-e a Pentagon-iratok közlése? Elcsent kormányiratoknak alkalmatlan időpontban való feltárása és szellőztetése nem valamiféle szempontoknak megfelelően történt-e? És kinek a szempontjainak felelt meg? Ellsbergnek? A Times-nak? Egy biztos: Nem a kormány érdekeit szolgálta. Hát kiét? Az abszolút, eszményi, határt nem ismerő szabadságigényét”? Ilyen nincs. Nincs eszményi demokrácia, nincs “határt nem ismerő szabadságigény”. A Times a legnagyobb titkolózással készítette elő a Pentagon-iratok közlését. Riportereit hotelszobába rejtette, nyomdászait, szedőit feleskette, hónapokon át a legkörültekintőbb titoktartással készült fel arra, hogy leleplezze a kormányt: titkai vannak ? De mégha ennek a kormánynak a titkait leplezte volna le! Olyan kormánytitkokat leplezett le, amelyek már érvénytelenek úgy is mint kormányok, úgy is, mint titkok. Vagyis tegnapi kormányok leleplezésével fúrta meg a mai kormány hitelét. Kit segített ezzel? Kinek tett jót? Mit mozdított elő? A saját fejükkel gondolkozó emberek — hozták bár magukkal ezt a fejet bárhonnan — ezekre a kérdésekre nem találtak megnyugtató választ, ezért aztán a kormány álláspontjával értettek egyet. A demokrácia végeredményben nem azt jelenti, nem jelentheti azt, hogy én, Pityi Palkó, s magam kedve és ízlése szerint megszűröm a demokrácia törvényeit és amivel egyetértek, azt elfogadom törvénynek, amivel nem értek egyet, azt megszegem, vagyis majd én meghirdetem a saját különbejáratú, összkomfortos, kétszoba-hallos demokráciámat és szeretném látni, hogy abba pedig belepofázzon valaki. A demokrácia nem azt jelenti mindenekfölött, hogy négyévenként a titkos szavazóurnához járulok és a legnagyobb titokban leadom szavazatomat azokra a politikusokra, akikre az elkövetkező négy esztendőre rábízom sorsomat, hazámat. A választóhelyiség az én fedezékem, lövészárkom, bunkerem és a szavazómasina a gépfegyverem, azzal tartom sakkban a kormányt, az elnököt, a kormányzót, a polgármestert. Ha rosszul csinálja a dolgát, négy év múlva úgy kipenderítem a hivatalából, hogy arról koldul. Ez a demokrácia. A titkos választás. Amikor egy ország többsége titokban, félelem nélkül, kizárólag józan ítélőképessége alapján megválasztja a maga vezetőit. Szenátorokat, képviselőket, kisebb-nagyobb tisztségek viselőit. A demokrácia nem abból áll, hogy válogatok a törvények között, mint tót a vadkörtében, ez jónak látszik, ezt megeszem, ez rothadt, ezt kiköpöm. Ami ugyanis nekem rossz törvény, az másnak ( talán a többségnek) lehet jó és megfordítva. Ezért van igazuk a saját fejükkel gondolkozóknak, amikor a kormánnyal értenek egyet a Pentagon-iratok kérdésében. Józan eszükkel fölmérik és megértik azt, hogy bár sok ékesszavú kommentátor feltárta és elemezte és dokumentálta, hogy a vietnami kérdést illetően mi a helyzet most, mi volt évekkel ezelőtt, hol gyökerezik, melyek az előzményei, de arról eddig még senkinek sem sikerült meggyőző képet adni, hogy mi lett volna, ha Dél-Vietnam az északvietnami kormány ölébe hull? Mi lett volna nemcsak a délvietnamiakkal, de az indonéziaiakkal, laosziakkal, kambodzsaiakkal, thaiföldiekkel, sőt minden valószínűség szerint még a dél-koreaiakkal is. Sokan mondják erre, hogy a legrosszabb esetben ezek az országok kommunista kormányzat alá kerültek volna, s hogy nem kerültek, az nem érte meg ezt a rettenetes véráldozatot. A világ nem omlott volna össze, ha még egy sor ázsiai ország élére kommunisták kerülnek. Dehát, akik ezt mondják és vallják, azok ugyanazzal az észjárással gondolkoznak, mint azok, akik Kelet-Európa egy sor országáról könnyen lemondtak egy másik érdekszféra javára. A világ ettől sem omlott össze, de sokak világa összeomlott mégis, azoké elsősorban, akik hisznek abban, hogy a demokrácia lényege a titkos választás. Ezek az emberek tehát, akik elhagyták hazájukat, mert erről az alapvető szabadságjogukról nem voltak hajlandók lemondani, most nyilvánvalóan önmagukkal kerülnének szembe, ha azt a jogot, amelyet önmaguk számára nélkülözhetetlennek véltek, mások számára nélkülözhetőnek ítélnék meg. Ez a magyarázata annak, hogy az emigráns ilyen fogas kérdésekben nehezebben egyezkedik. És a saját fejével gondolkozik. Van azonban még egy része Májer György keresztkérdésének, amit nem hagyhatok ,válasz nélkül. Azt kérdi ugyanis: ha a higgadt amerikai feltenné nekünk a kérdést, saját fejünkkel gondolkozó amerikai magyaroknak, hogy “no és ezzel a ti gondolkozástokkal milyen eredményt értetek el a történelem folyamán, mit tudtok felmutatni ? Ti kritikus magyarok, mondjátok meg, mire vittétek ezen az utón? Ti is, az országotok is?” — akkor, kérdi Márer — “mit tudunk erre a keresztkérdésre felelni ? És mit tudunk felmutatni ?” Azt mondanám, hogy erre röviden csak anynyit feleljünk, a higgadt és szkeptikus amerikainak: — Nézzen rá a térképre, kedves uraim s akkor könnyedén megérti, hogy miként szolgáltunk küszöbként Európa egyik legforgalmasabb országútján. Átmentek rajtunk tatárok, törökök, osztrákok, németek, oroszok, alig-alig volt olyankor(Folytatás a 9-ik oldal«»») Halán Péter TERVEK NÉLKÜL — ELŐRE Amint azt lapunk előző számában jelentettük, a Campbell Soup Co. 16 államból visszavonta a július 15-ikén piacra dobott kannázott csirkeleveseket, mert lehetséges, hogy ezekbe a levesekbe olyan anyag került, amely húsmérgezést okozhat. Meglepő módon, a földművelésügyi minisztérium és a Food and Drug Administration nyomban vitába keveredett egymással arról, hogy melyiküknek kellett volna a levesek gyártását ellenőrizni ? Óhatatlanul is felmerül a kérdés: nem kellett volna-e ezt a vitás kérdést előzőleg tisztázni, mielőtt a kérdéses kannázott levesek forgalomba kerültek ? A tervszerűtlenség azonban kétségtelen az egész vonalon. Minden jel arra mutat, hogy nem tervezték meg előre azt, hogy miképpen fognak érvényt szerezni az elnök ár és bérrögzítő rendelkezésének. Az igazság az, hogy egyszerűen nincs megfelelő federális szerv a rendelkezés megtartásának ellenőrzésére. Őszintén reméljük, hogy a Pentagon jobban fel van készülve egy esetleges támadás elleni védekezésre, mint a federális kormány egyéb hivatalai.