Szabadság, 1971. október (81. évfolyam, 87-95. szám)

1971-10-20 / 92. szám

16. OLDAL SZABADSÁG PEREG A FILM I 2 — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ^ (Folytatás) És attól, hogy helyesen teszi-e fel a kér­désem, szántszándékkal azokat választom ki az akkori számtalan közül, amelyek mai mun­kánkkal kapcsolatosak, az volt, hogy mikép­pen állapítják meg a különféle csillagászati kutatószondák adatait, amikor még azt sem tudják pontosan, hogy egyik-másik célpont, mondjuk egy bolygó, milyen távolságra lesz a szonda odaérkezésének másodpercében a Földtől? Mire a csillagászati mérések és elő­rejelzések további finomításának szükséges­ségéről tartottak kis előadást, elmagyarázva, hogy az űrszondák költséges pályamódosítá­saival, többek között, éppen az ilyen számí­tási bizonytalanságokat korrigálják, de ennek ellenére is hány felbocsátott szerkezet té­veszt irányt, kerül el messzire célpontját . . . Daix: Köszönöm, M. Tatu, azt hiszem, eze­ket a dolgokat nekem nem feltétlenül muszáj megértenem. Csak sajnos azt sem értem meg, hogyan született meg ezekből a számomra to­vábbra is homályos kérdésekből és válaszok­ból a MOMAKI? Tatu: Csak még egyetlen egyet, és mind­járt világos lesz. Ugyanis az is kiderült beszél­getéseink során, hogy egy-egy intézet, bár­milyen felkészült is egymaga nem tud min­den problémát megoldani, hanem sokszor kénytelen más intézetek segítségét igénybe venni, ami nemcsak azzal jár, hogy többé-ke­­vésbé kiszolgáltatja annak saját eddigi ered­ményeit, de még csak nem is valami olcsó do­log . . . Daix: Ahá! Már felcsillant a sárga arany . . . Tatu: Világos. Az én ötletemben a zseni­ális .. . elnézést, az eredeti az volt, hogy rájöt­tem: ha egy kis intézmény egy szűk, de na­gyon is napirenden levő problémára speciali­zálja magát, és ha a nagy intézmények nem érzik konkurrenciának, no meg olcsó is, az biztos sikerre számíthat. Daix: Tehát? Tatu: Egy lapra tettem fel mindent, ha­­zárdőr vagyok, beismerem, de van fantáziám. Találtunk egy kiváló kibernetikus-matema­tikust, Andrét Daix: André Avalet? Tatu: Persze. Megkerestem azt a helyet, ahol a legkisebb befektetéssel és a legkisebb bürokráciával felállíthatjuk és bejegyeztet­jük cégünket. Ez pedig Monaco volt. Megvá­sároltuk a szükséges felszereléseket, beval­lom, nem olcsó szerszámok ezek a bonyolult vacakok. Két-három évre még maradt ahhoz is elég, hogy fenntartsuk magunkat, és akkor azt mondtam a fuiknak: most pedig neki a Marsnak, és szórjátok a nemzetközi tudomá­nyos közlönyökbe a publikációkat, mert ha egy-kettőre nem figyelnek fel ránk, én is ki­dobtam minden pénzemet, ti is mehettek újra állást keresni. Félre ne értse, csőd nem fenye­get, de ez a filmüzlet azért jókor jött, megint lélegzethez jutottunk. Daix: Erre majd még visszatérünk. Előbb még a MOMARI-ra vonatkozóan szeretnék egyet-mást kérdezni, ha megengedi! Önről, Chatelet úrról, Delong úrról és Avale úrról már elmondta, hogyan kerültek ebbe a vál­lalkozásba. De hogy került ide a főszereplő? Mármint az engem érdeklő ügy főszereplőjét, szegény Vivianne Rivieret gondolom. Ő hogy került magukhoz? Tatu­ Delong ajánlására. Szükségünk volt rá, nemcsak azért, mert egy valamire való vállalkozás, ha azt akarja, hogy komolyan ve­gyék, nem lehet meg titkárnő nélkül, hanem mert tényleg szükség is volt rá. A fiúk való­ban jól dolgoztak, az elmúlt idő alatt külön­­külön és közös munkával legalább nyolc ko­moly tudományos publikációjuk jelent meg. Ehhez intelligens gépírónő kellett, aki nem zavarja össze a Millikant a milligrammal, a lézersugarat a mézescukorral. Franci és Vivi gyermekkoruk óta ismerték egymást, talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy meggyőződésem szerint Franci gyermekko­ra óta szerelmes volt Vivibe. És a lány nem­csak szép volt, de intelligens is, maga is egye­temre járt, ha jól tudom vegyészmérnöknek vagy valami ilyesminek készült, de abba kel­lett hagynia, mert az édesapja meghalt és nem tellett a tanulásra tovább, így hát fel­vettük, gépírónak, titkárnőnek, az alkalmi személyzettel is ő foglalkozott, ha kellett, egyes kísérleteknél is segített, szóval amolyan mindenes volt, de a lehető legnemesebb ér­telemben . . . Daix: Bocsánat. Azt mondta, Monsieur De­long szerelmes volt Vivibe. És a lány visszo­­nozta? Tatu: A gyermekkori barátságot a legmele­gebben. De semmi többet. Sőt, ismét csak nem volt titok a kis együttes tagjai előtt, hogy Pierre-rel nagyon hamar egymásba szerettek, és bár sok szó nem esett róla, egyikünk se ké­telkedett benne, hogy házasság lesz a dolog­ból. Daix: És hogyan fogadta mindezt Delong? Tatu: Mit tehetett volna? Biztos, hogy na­gyon szerencsétlen volt, de a tudományos együttműködése Pierre-rel továbbra is, mind­máig zavartalan és harmonikus volt, és lát­hatóan a barátságukat sem mérgezte meg a szerelmi rivalizálás. Hiszen valójában nem is volt szó rivalizálásról, Pierre abszolút győz­tes volt e téren. Daix: Akkor tehát térjünk vissza ehhez a filmvállalkozáshoz. Mennyiben illik ez bele egy ilyen tudományos intézet profiljába? Tatu: A porfirjába sehogy, de a kalkuláció­jába nagyon is. Említettem már, hogy a pén­zem fogytán volt. Igaz, kezdtek itt-ott felfi­gyelni ránk, a tudományos publikációk nyo­mán érkeztek megkeresések, amire mi mindig azzal válaszoltunk, hogy felajánlottuk szol­gálatainkat bizonyos célfeladatok, speciális csillagászati mérések, matematikai problé­mák kidolgozása és hasonlók elvégzésére. Sőt, kaptunk más megrendeléseket és volt rá re­ményünk, hogy idővel majd fellendül az üz­let. De azért nagyon megörültünk, amikor megjött az UNICINÉ ajánlata. Daix: Ez hogy történt? Tatu: Levél útján, ha majd kilátogat hoz­zánk és kiváncsi rá, meg is mutathatom a le­velet. A lényege az volt, hogy ők egy, a Mar­son játszódó fantasztikus filmet akarnak ké­szíteni és szívesen használnák fel szaktaná­csainkat. Daix: Mire maguk? Tatu: Magam utaztam Párisba, hogy Paul La­­mere-rel tárgyaljak. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Sikerült rábeszélnem, hogy a filmet itt forgassák, Monacóban. A stáb le­költözött hozzánk, a MOMAKI-villa lett a főhadiszállás és a forgatás fő színhelye. Mi pedig, ha fel is áldoztuk két-három hónapot a tudományos munkából, de megteremtettük további két-három év munkájának anyagi bá­zisát. Daix: Azt hiszem, most már sok mindent értek. No, sajnos nem Vivianne Riviere tragikus halálára vonatkozóan, de talán ahhoz is több hozzáértéssel tudok így közeledni. Hát akkor nagyon köszönöm a felvilágosításait, és ha szükség lesz rá, kérem ne vegye rossz néven, ha újra önhöz fordulok. A viszontlátásra. Tatu: A viszontlátásra, főfelügyelő úr. És sok sikert. VI. AKTA Charles Daix egy ismeretlen világba pillant: 5. szám Jegyzőkönyv. Felvétetett ugyanaz­nap kedden délelőtt 11 órai kezdettel, a Mon­te Carlo 2. számú rendőrparancsnokságon, Daix főfelügyelő szobájában magnószalagra, majd onnan jegyzőkönyvezte Jules Reves fo­galmazó. A szobában jelen vannak: M. Paul Lamere, az UNICINÉ producere és Charles Daix főfel­ügyelő. Daix főfelügyelő: Üdvözlöm, Monsieur La­mere. Gondolom, a lépcsőházban, vagy a ka­puban találkozott Tatu úrral . . . Lamere: Igen egymásba szaladtunk. Talán nem képzel mesterdetektívnek, ha ebből arra következtek, hogy őt már kihallgatta. Daix­ :Ez egy kis túlzás, kérem. Csak elbe­szélgettünk, mint ahogy önnel is inkább be­szélgetni szeretnék, semmint kihallgatást rendezni. Lamere: Irigylem, hogy a maga szabta ha­volt elég pontosan beütemezték. Ő tizenegy­kor távozott, pontosan, amikorra engem ide­kért. Daix: Ha önt tizenegyre kértem ide, úgy illett, hogy akkorra szabad is legyek. (Folytatja!)

Next