Szabadság, 1971. október (81. évfolyam, 87-95. szám)
1971-10-20 / 92. szám
16. OLDAL SZABADSÁG PEREG A FILM I 2 — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ^ (Folytatás) És attól, hogy helyesen teszi-e fel a kérdésem, szántszándékkal azokat választom ki az akkori számtalan közül, amelyek mai munkánkkal kapcsolatosak, az volt, hogy miképpen állapítják meg a különféle csillagászati kutatószondák adatait, amikor még azt sem tudják pontosan, hogy egyik-másik célpont, mondjuk egy bolygó, milyen távolságra lesz a szonda odaérkezésének másodpercében a Földtől? Mire a csillagászati mérések és előrejelzések további finomításának szükségességéről tartottak kis előadást, elmagyarázva, hogy az űrszondák költséges pályamódosításaival, többek között, éppen az ilyen számítási bizonytalanságokat korrigálják, de ennek ellenére is hány felbocsátott szerkezet téveszt irányt, kerül el messzire célpontját . . . Daix: Köszönöm, M. Tatu, azt hiszem, ezeket a dolgokat nekem nem feltétlenül muszáj megértenem. Csak sajnos azt sem értem meg, hogyan született meg ezekből a számomra továbbra is homályos kérdésekből és válaszokból a MOMAKI? Tatu: Csak még egyetlen egyet, és mindjárt világos lesz. Ugyanis az is kiderült beszélgetéseink során, hogy egy-egy intézet, bármilyen felkészült is egymaga nem tud minden problémát megoldani, hanem sokszor kénytelen más intézetek segítségét igénybe venni, ami nemcsak azzal jár, hogy többé-kevésbé kiszolgáltatja annak saját eddigi eredményeit, de még csak nem is valami olcsó dolog . . . Daix: Ahá! Már felcsillant a sárga arany . . . Tatu: Világos. Az én ötletemben a zseniális .. . elnézést, az eredeti az volt, hogy rájöttem: ha egy kis intézmény egy szűk, de nagyon is napirenden levő problémára specializálja magát, és ha a nagy intézmények nem érzik konkurrenciának, no meg olcsó is, az biztos sikerre számíthat. Daix: Tehát? Tatu: Egy lapra tettem fel mindent, hazárdőr vagyok, beismerem, de van fantáziám. Találtunk egy kiváló kibernetikus-matematikust, Andrét Daix: André Avalet? Tatu: Persze. Megkerestem azt a helyet, ahol a legkisebb befektetéssel és a legkisebb bürokráciával felállíthatjuk és bejegyeztetjük cégünket. Ez pedig Monaco volt. Megvásároltuk a szükséges felszereléseket, bevallom, nem olcsó szerszámok ezek a bonyolult vacakok. Két-három évre még maradt ahhoz is elég, hogy fenntartsuk magunkat, és akkor azt mondtam a fuiknak: most pedig neki a Marsnak, és szórjátok a nemzetközi tudományos közlönyökbe a publikációkat, mert ha egy-kettőre nem figyelnek fel ránk, én is kidobtam minden pénzemet, ti is mehettek újra állást keresni. Félre ne értse, csőd nem fenyeget, de ez a filmüzlet azért jókor jött, megint lélegzethez jutottunk. Daix: Erre majd még visszatérünk. Előbb még a MOMARI-ra vonatkozóan szeretnék egyet-mást kérdezni, ha megengedi! Önről, Chatelet úrról, Delong úrról és Avale úrról már elmondta, hogyan kerültek ebbe a vállalkozásba. De hogy került ide a főszereplő? Mármint az engem érdeklő ügy főszereplőjét, szegény Vivianne Rivieret gondolom. Ő hogy került magukhoz? Tatu Delong ajánlására. Szükségünk volt rá, nemcsak azért, mert egy valamire való vállalkozás, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, nem lehet meg titkárnő nélkül, hanem mert tényleg szükség is volt rá. A fiúk valóban jól dolgoztak, az elmúlt idő alatt különkülön és közös munkával legalább nyolc komoly tudományos publikációjuk jelent meg. Ehhez intelligens gépírónő kellett, aki nem zavarja össze a Millikant a milligrammal, a lézersugarat a mézescukorral. Franci és Vivi gyermekkoruk óta ismerték egymást, talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy meggyőződésem szerint Franci gyermekkora óta szerelmes volt Vivibe. És a lány nemcsak szép volt, de intelligens is, maga is egyetemre járt, ha jól tudom vegyészmérnöknek vagy valami ilyesminek készült, de abba kellett hagynia, mert az édesapja meghalt és nem tellett a tanulásra tovább, így hát felvettük, gépírónak, titkárnőnek, az alkalmi személyzettel is ő foglalkozott, ha kellett, egyes kísérleteknél is segített, szóval amolyan mindenes volt, de a lehető legnemesebb értelemben . . . Daix: Bocsánat. Azt mondta, Monsieur Delong szerelmes volt Vivibe. És a lány visszonozta? Tatu: A gyermekkori barátságot a legmelegebben. De semmi többet. Sőt, ismét csak nem volt titok a kis együttes tagjai előtt, hogy Pierre-rel nagyon hamar egymásba szerettek, és bár sok szó nem esett róla, egyikünk se kételkedett benne, hogy házasság lesz a dologból. Daix: És hogyan fogadta mindezt Delong? Tatu: Mit tehetett volna? Biztos, hogy nagyon szerencsétlen volt, de a tudományos együttműködése Pierre-rel továbbra is, mindmáig zavartalan és harmonikus volt, és láthatóan a barátságukat sem mérgezte meg a szerelmi rivalizálás. Hiszen valójában nem is volt szó rivalizálásról, Pierre abszolút győztes volt e téren. Daix: Akkor tehát térjünk vissza ehhez a filmvállalkozáshoz. Mennyiben illik ez bele egy ilyen tudományos intézet profiljába? Tatu: A porfirjába sehogy, de a kalkulációjába nagyon is. Említettem már, hogy a pénzem fogytán volt. Igaz, kezdtek itt-ott felfigyelni ránk, a tudományos publikációk nyomán érkeztek megkeresések, amire mi mindig azzal válaszoltunk, hogy felajánlottuk szolgálatainkat bizonyos célfeladatok, speciális csillagászati mérések, matematikai problémák kidolgozása és hasonlók elvégzésére. Sőt, kaptunk más megrendeléseket és volt rá reményünk, hogy idővel majd fellendül az üzlet. De azért nagyon megörültünk, amikor megjött az UNICINÉ ajánlata. Daix: Ez hogy történt? Tatu: Levél útján, ha majd kilátogat hozzánk és kiváncsi rá, meg is mutathatom a levelet. A lényege az volt, hogy ők egy, a Marson játszódó fantasztikus filmet akarnak készíteni és szívesen használnák fel szaktanácsainkat. Daix: Mire maguk? Tatu: Magam utaztam Párisba, hogy Paul Lamere-rel tárgyaljak. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Sikerült rábeszélnem, hogy a filmet itt forgassák, Monacóban. A stáb leköltözött hozzánk, a MOMAKI-villa lett a főhadiszállás és a forgatás fő színhelye. Mi pedig, ha fel is áldoztuk két-három hónapot a tudományos munkából, de megteremtettük további két-három év munkájának anyagi bázisát. Daix: Azt hiszem, most már sok mindent értek. No, sajnos nem Vivianne Riviere tragikus halálára vonatkozóan, de talán ahhoz is több hozzáértéssel tudok így közeledni. Hát akkor nagyon köszönöm a felvilágosításait, és ha szükség lesz rá, kérem ne vegye rossz néven, ha újra önhöz fordulok. A viszontlátásra. Tatu: A viszontlátásra, főfelügyelő úr. És sok sikert. VI. AKTA Charles Daix egy ismeretlen világba pillant: 5. szám Jegyzőkönyv. Felvétetett ugyanaznap kedden délelőtt 11 órai kezdettel, a Monte Carlo 2. számú rendőrparancsnokságon, Daix főfelügyelő szobájában magnószalagra, majd onnan jegyzőkönyvezte Jules Reves fogalmazó. A szobában jelen vannak: M. Paul Lamere, az UNICINÉ producere és Charles Daix főfelügyelő. Daix főfelügyelő: Üdvözlöm, Monsieur Lamere. Gondolom, a lépcsőházban, vagy a kapuban találkozott Tatu úrral . . . Lamere: Igen egymásba szaladtunk. Talán nem képzel mesterdetektívnek, ha ebből arra következtek, hogy őt már kihallgatta. Daix :Ez egy kis túlzás, kérem. Csak elbeszélgettünk, mint ahogy önnel is inkább beszélgetni szeretnék, semmint kihallgatást rendezni. Lamere: Irigylem, hogy a maga szabta havolt elég pontosan beütemezték. Ő tizenegykor távozott, pontosan, amikorra engem idekért. Daix: Ha önt tizenegyre kértem ide, úgy illett, hogy akkorra szabad is legyek. (Folytatja!)